Ülök a küszöbön, mint Sün Balázs. Innen hallok mindenkit, ha kell. Arcomat süti a márciusi déli nap, és el sem hiszem hogy hipp-hopp ilyen jó idő lett. Ki azonnal, ki a házból, ki az udvarra. Nem messze tőlem kisebbik fiam alszik egy járókában.  Nincs más, csak madárcsicsergés, valahol nagyon messze egy motoros fűrész zöngicsél, de épp olyan messze hogy ne legyen zavaróbb egy eltévedt méhecskénél. Körbenézek és már fejemben a mesekert további alakítása folyik. A homokozó készen van, egy egykori durva, élekkel fenyegető betonszegély eltűnt, öles farönkök alá bújt, amelyek szelíden, leülésre csábítón ölelik a szép sárga homokot. Egy-két homoksüti, amelyik túlélte Levente rombolását – tikkadozik a napon, ha úgy tetszik, sül a természeti kemencében.

A kapubejárónál, a tuják alatt vigyorogva les kifelé egy csiga-biga – cserépből van ugyan, de őt ez nem zavarja, szép fényes akrilfesték segítségével szinte olyan mint az igaziak, csak épp jóval nagyobb.
És nemsokára társaságot kap, szeretnék egy teknőcöt a szomszédságába, aki majd szintén az örökzöldek árnyékot adó lombja alatt vigyázza majd a kertet. És bárgyún vigyorog a tujákhoz bekukkantó fiamra, amint az megtalálja őt.

A veteményes felásva, már csak a magokra vár. Répa, petrezselyem, retek, hagyma. Talán nem lesz olyan nagy, nem lesz olyan szép, mint a bolti, de miénk, a mi „gyermekeink” lesznek ők is, együtt figyeljük majd a kibújásukat, növekedésüket.  Levente lelkesen cipelheti a csak neki vett kis locsolókannáját, hogy aztán még a cipőjére is jusson a vízből.

Megsimogatom a kivágott meggyfából megmaradt törzset.
Ez a fa éveken át szolgált minket, bőséges terméssel, madáretetőt és odút rejtett lobja alatt, így én hol az ablakból, hol a fészerből leshettem a madarakat. Egyik vastagabb ágán a tornarudam egyik végét tartotta – ez a hosszú vascső volt későbbi sportos mivoltomnak megalapozója. Szinte a gyerekkorom volt az a fa, mellette testvérével, a zöldalmafával. Most már csak egy derekaimg érő törzs marad belőle. Kiszáradt, feldarabolták.
De télen ő adta nekünk a meleget, amikor gyújtottam be a kályhába, újra és újra megemlékeztem róla. Még halála után sem volt haszontalan. És most ezt a belőle megmaradt rönköt sem hagyom az udvar csúfjának, egy nagyobb hasított rönkdeszka és máris egy szép kerti asztal lába lesz belőle.  

Aztán, ha majd megjön a nyár, ismét állni fog a kerti medence. Kisebbik fiam, Barnus pár napja volt először babaúszáson, és kiderült, neki sem ellensége a víz és a pancsolás. Együtt fognak majd fröcskölni a nagy tesóval, majd kis köntösbe bújtatva a kerti asztalról ehetik a friss gyümölcsöt: az epret, a málnát vagy akár egy-egy szál répát.

Mi ez, ha nem maga a Paradicsom? A kert megterem majd mindent, ami az első hónapokban Barnabásnak kell, Levente szabadon legelheti az epret, a málnát, a szedret - néha egy-egy „szúúúúr” felkiáltás kíséretében.

Az általam tervezett népdalárda pedig remélem beindul… ha jó idő lesz megbeszéltük, hogy összegyűlünk a többi kisgyermekes anyukával, és gyűjteni fogjuk a még mi korunkban énekelt népdalokat, együtt énekelünk, megtanítjuk a gyerkőcöknek. Mint annak idején a fonókban. Csak mi kinn leszünk a természetben, a fűben.

Nyugalom van, csend és béke. Nem cserélném el semmire.
A hajnali kelések, a buszhoz, vonathoz való rohanás, aztán odabenn a felfordulás, a zaj, az idegek tépázása – mintha rossz álom lett volna. És merem remélni, ez az élet a valóság. Sokan vannak nők, akik alig várják, hogy visszamehessenek dolgozni. Annak idején azt mondtam, én is biztosan ilyen leszek. Tévedtem.
Ezek az évek lesznek majd az aranyévek az életemben, ha visszatekintek. 
Amikor még nem voltak a gyerekek, akkor is jól éreztem magam. De most valahogy egy teljesen más világba csöppentem, és szeretném megőrizni mindezt annak a békés kis szigetnek, aminek most látom.
Sokan sajnálnak – ó, te szegény két picivel… ilyenkor sokszor arra gondolok, inkább őket kellene sajnálni. Mert nem tudják, hogyan kell boldognak lenni.