Jekeke. Ez nem egy mexikói azték borsós tokány inka módra, hanem inkább egy cserkész társam ragadvány neve. Egy szombat délután, mikor az eső miatt beszorultunk az úgynevezett cserkész otthonba, daloló versenyt rendeztünk. Mindenki húzott egy kalapból egy dal- címet, és azt egyedül kellett elénekelnie, a többiek nagy mulatságára.

Molnár Tibor szőke, tohonya fiú volt, rendezetlen fogsorral, állandó jó kedéllyel, és mint mondottam fogsora miatt, különleges pöszeséggel beszélt, de gátlás nélkül és egyfolytában. Állandóan fantáziált, és ha egy macska ment át előtte, másnap úgy mesélte, hogy két bengáli tigrissel találkozott a Peterdi utcában. Lódításai dacára nagyon szerettük, és ha mesélni kezdett, rögtön valamelyikünk vezényelt: Lábakat fel!

Molnár gurít. Azt a nótát húzta: Recece, nem vagyok én kapitány, recece nem járok én lány után, harminckettes baka vagyok én, recece, gyalog masírozok én. Belekezdett és kivágta rettenetes sajátos pöszeséggel, Jekeke, nem vagyok én kapitány, jekeke nem járok én lány után. A harmadik jekekét már nem tudta elénekelni, mert mindenki dőlt a röhögéstől és a nevetéstől könnyező szemeit törölgette. Igy lett Molnár: Jekeke.

Jekekének volt egy különleges tudománya. Egy félelmetes, sátáni, hosszan tartó és irtózatos kacajt tudott produkálni, ezt alkalmakként, felkérésre el is eresztette. A Regnum cserkész otthonába a bejutás egy hosszú boltíves folyóson át vezetett a Damjanich utcából, majd egy belső kör alakú udvar következett. A három emeletes ház ablakai ide tekintettek. Az ablakok mögött laktak a papok egyszerű, de tiszta kis szobákban. Szemben volt a kápolna bejárat. Az udvar és a boltíves folyosó mindig csendes volt, de tízszeres visszhang lapított benne.

Mi négyen kitaláltunk valamit. Mindenkit előre engedtünk és mikor az utolsó lépés zaja is elmúlt, Bimbi /Hopp Gyuri/ a kör alakú udvar közepére állt és operásan elénekelte: Kaaacaaagj Bajazzó ! Jekeke csak erre várt és rettenetes mefisztói kacaját kiengedve a többszörös visszhang segítségével, még az ablakokat is megremegtette. Ezután villámgyorsan kirohantunk.

Egy alkalommal, mikor Jekeke kacaja utolsókat rezonálta, a bejárati ajtóban megjelent Hell atya. Középkorú, ájtatos pap bácsi volt, mindig kenetteljes, de megértő. Kedvenc szokása volt, hogy bárkivel beszélgetett, jobb keze hüvelyk ujjával az illető homlokára keresztet rajzolt, kis áldás kíséretében. Most tetten ért minket. Megértően mosolygott majd miközben homlokunkra a szokásos keresztet rajzolta így szólt: Azért, ti nagy strigók vagytok.

Mivel minden korosztálynak más más madárcsapat neve volt, Révhelyi Dedi jelenleg a Tejipar nyugdíjas igazgatója, s aki közülünk a legslágfertigebb volt, így válaszolt: Atya kérem, mi nem strigók vagyunk, hanem spacsirták. Kórusban köszöntünk: Laudétur Jézus Krisztus, ez most szinte, csatakiáltásnak hangzott, majd tovább nem bírva röhögésünket visszatartani, kirobbantunk az utcára.Hazáig többször spacsirtának neveztük magunkat és a kamaszok boldogságával tértünk otthonunkba.

Nudli kettő.

Minden csütörtökön kongreganista félóra volt, ez egy órát tartott.A kis kápolnában ültünk és minden alkalommal újabb pap igyekezett minket a hitre, a jóra, az Isten és a felebaráti szeretetre rábírni. Ez alatt a frontokon és a gázkamrákban egymást gyilkolták az emberek.

Vége lévén az óráig tartó félórának, kerékpáromat kivettem a porta mögötti tárolóból és haza fele kerekeztem. Tizennégy éves voltam, rettenetes örömmel hajtottam csoda bringámat, melyet drága jó Apám különleges szeretettel vett nekem, és amely kiemelkedően a legjobb volt az akkori cajgok közül.

Az Aréna úton gurultam. Itt még kis előkertek voltak a házak előtt és az ápolt kertek mellett kis kerthelységek, borivók voltak. Egyik-másikból zene hangjai szűrődtek az akkor még csendes utcára. A Liget felől orgona illat érződött, és én örömmel láttam, hogy az Elemér utca sarkán lévő Giovanni Marsellini Geláto Italiano, vagyis az olasz fagyis még nyitva van. Nemcsak nyitva van, de a fagyit a szép Marsellini kislány kenegeti fakéssel.

Az egész iskola reménytelenül szerelmes volt ebbe a szép olasz kislányba, de Ő egy másik olasz fagylaltos fiát kedvelte, bár az még a válláig sem ért.

Megálltam, majd a bringámat a kerítés mögé toltam. Akkor még nem autókat, csak bicikliket loptak, tehát óvatos voltam. Beálltam a sorba és a zsebem mélyéből előkapart húsz filléresemért egy nagy adag fagyit kaptam kézhez. Azért mondom így, mert a Marsellini lány vigyázott, hogy hozzánk ne érjen.

Kitoltam a kerékpáromat az utcára, mert a fagylaltos papa nem szerette, ha a pult közelében tartózkodunk. A kerítésen át a kis kert ágai közül figyeltem a szép kislányt, miközben a nagyon finom fagyit eszegettem.

Ekkor a szomszéd kocsmából, egy ráncos pamutharisnyát viselő, faltól falig kifestett, de igen rút és nekem nagyon öregnek tűnő némber szólított meg, két deci pálinkát tisztán rám lehelve: Gyere pajtás bibizni és sokat mondóan rám kacsintott. Az én kongreganista tiszta lelkemhez nem tudott ez a szennyáradat felérni és egy apáca ártatlanságával feleltem: Nem ribizli, málna és fagyimra tekintettem, Neki is megmutatva.

A szeszkazán hátra hőkölt, mintha valami szörnyű sértést vágtam volna hozzá, és szitkozódva egyensúlyát keresve, időnként spanyol tangó belépésekkel tarkítva csámpázását, elhúzta a csíkot a legközelebbi kocsma irányába.

Én szomorú szívvel láttam, hogy Giovanni papa vette át lánya helyét a pult mögött. Felpattantam csoda biciklimre és egész úton hazafelé azon gondolkodám, hogy mit is akart tőlem ez a csotrogány.

De az élet rövid és én rövidesen megtudtam

Harmadik nudli, csattanóval.

HITLER meghálálta HORTHY kormányzónk háborús részvételét és Ruszinszkót hazánkhoz csatolták. Én ebből azt profitáltam, hogy elmehettem a Kárpátokba síelni.

Rahó mellett Tiszaborkúton kb 1300m. magasban volt a Mencsul menedékház, itt tartottak egy sí tanfolyamot a középiskolások számára. A karácsonyi szünetben 10 napig síelni tanítottak, napi hat órát.

Néger barna pofával érkeztem haza, tél lévén nagy sikerem volt és azt hittem, hogy nálam jobban már nem is lehet síelni.

Váratlanul február végén szénszünetet kaptunk, mert akkor még a tél igazi volt, mert hideg is volt és hó is volt. Sanyi öcsémmel, aki négy évvel volt fiatalabb nálam, villamosra ültünk és Zugligetbe utaztunk. Tudjátok, mi van kiírva Zugligetben? Mert én tudom. Szóval:Jó kedvében teremté Isten a Zugligetet, gond s búbánat itt, víg kacagásra derül. Elindultunk felfelé, léceinket a vállunkon cipelve, rohamtempóban. Azért kellett úgy rohanni, mert iskolatársaim mondták előzőleg, hogy Ők húsz perc alatt felértek az Anna kápolnához. Kis öcsém nem bírt velem lépést tartani, állandóan lemaradt. Én, mindig megvártam, míg utolért, és újra indultam. Szerencsétlen gyerek így nem jutott pihenéshez.

Végül is ledobta léceit és a hóra puffant. Pihenni akart. Én megpróbáltam erőszakolni, mert a társaim által elért húsz perces időt én is teljesíteni akartam. Mivel úgy látszik már akkor is okosabb volt nálam, rezignáltan kérdezte: Mondd, mi van, ha csak 30 perc múlva érünk oda?

Végül mindkét sílécpárt én cipeltem és felértünk az Anna kápolnához. Itt egy kezdőknek való pálya volt, hosszú kifutóval, még fékezni sem kellett. Kétszer lecsúsztunk, majd én, aki a Kárpátok meredélyein szoktam síelni, rábeszéltem kistestvéremet a Normafa melletti meredek pályára. Ide érve könnyedén lesiklottam az első aránylag vízszintes pihenőig és megvártam kistestvéremet. Jött is nemsokára, rettenetesen fékezve, terpesztett íveléssel. Mikor mellém ért, én újra előre lendültem a Harangvölgy felé. Még hallottam Sanyika ijedt kiáltását, de én nagy képűen tovább csúsztam lefelé. Nem törődve a figyelmeztetéssel. Vígan siklottam lefelé, mikor minden átmenet nélkül megszűnt alattam a lejtő és egy öt méter magas függőleges hó fal következett, alatta országúttal.

Teljes lendülettel repültem az országút felett, egyenesen az utat szegélyező szöges drótkerítés felé. Tízméterenként, karók voltak a földbe szúrva és ezek tartották a háromsoros vízszintesen kifeszített szögesdrótokat. A két szögesdrótsor között 80 centiméteres távolság volt.

Engem a lendület vízszintesre billentett és az előbb leírt 80 cm.-es drótok közötti hézagon átrepültem úgy, hogy a közel két méteres léceim és a két 120 cm.-es botom és jómagam nem ért hozzá a kiálló szögekhez. A drótkerítés után tovább folytattam kényszerpályámat, két szúrós bokrot letarolva és most jön a csattanó, egy kis tölgyfához csattantam úgy, hogy a jobb lábamon lévő léc teli talppal a fának ütközött. Majd a méteres hóba süppedtem. Helyzetem a következő volt. Mint már mondtam, jobb lábam függőlegesen, lécestől a fának támaszkodott, bal lábam az iránynak ellenkezően léccel mélyen a hóba süppedt, bal kezem a bottal együtt a fekvő testem alatt volt, jobb kezemre rátekeredett bilincsként a botom bőr szíja és a bot karikás vége a letarolt bokor ágai közé volt keményen beszorulva. Mikor a fának ütköztem, ez sértődötten megrázta ágait, miáltal a róla lezúduló hó, sikeresen a pofámba hullott és minden lehető lukat a fejemen hóval töltött. Így feküdtem a kis erdő csendjében várva a felszabadító sereget.

Kisöcsém óvatosan közeledett, / mondtam, hogy okosabb volt nálam / és terpesztve megállt a szakadék szélén. Nevemet kiáltotta, és vadászkutya tekintettel kereste nyomaimat. Én még nem tudtam szólni, mert a szám még hóval volt tele és kissé kába is voltam.

Végül észrevette absztrakt hószobor alakításomat és nagy kerülővel az országút szélére a drótkerítéshez érkezett. Aggódva kérdezte, mi van velem, történt e bajom?

Addigra sikerült számat és a nyelvemet a hótól megszabadítani, és hogy presztízsemet a kicsi előtt el ne veszítsem, így válaszoltam, maradék önbizalmamat összekaparva: ugyan már mi bajom lehetne, mindenesetre gyere, segíts lecsatolni, mert a kezemen fekszem. Sanyika nagy nehezen, összeszedve minden ügyességét átkúszott a drótok között és leszerelte léceimet. Én idáig semmi fájdalmat nem éreztem, de nem tudtam, hogy kicsavart tagjaim, hogy fognak ismét a helyükre kerülni. Ballábamat sikerült úgymond menetirányba állítani, felültem s majd felálltam. Még mindig nem éreztem fájdalmat, csak egy nagy csalódást a sítudásom felett.

Végignézve magamon, semmi sérülést nem találtam, még a ruhámon sem. Egyedül a bal botom, amire ráfeküdtem sérült meg, elgörbült a hókarikája. Ezt egy pillanat alatt kiegyenesítettem, majd Sanyikával a combig érő hóban átgázolva a kerítéshez másztunk és a szögesdrótot nagy gonddal kijátszva, végül is az országútra jutottunk.

Bár még korán volt, azt javasoltam, menjünk haza. Sanyi csodálkozva nézett rám, mert mindig az utolsó másodpercig, a sötétedésig szoktunk síelni, de szó nélkül együtt érezve, beleegyezett.

Csendesen ballagtunk a villamos végállomás felé. Sanyika időnként csodálattal nézett, gyönyörű barna szemével, csodálatos bátyjára, aki még a szakadékba zuhanást is sérülés nélkül tudta megúszni. Én is felfelé pislogtam a szürke égre. Szinte láttam, hogy Őrangyalom, most veszi át a teljesen megérdemelt ÉLETMENTŐ kitüntetést.