Mottó: Amit ma megeszel, holnap sem eszi meg más.

I. rész

Rétes

              A hely, ahová betérünk, megható (ugyanakkor elkeserítő) elegye az 1970-es évek honi büfé megjelenéseinek, ahol is elhanyagolt, és nem kissé elhízott asszonyok lökték pultra az olcsó (és egyrétegű) papírszalvétára helyezett ételt, valamint korunk lassan (de biztosan) bezárásra ítéltetett kisvállalkozásainak „ a sarokba pedig belökünk egy kólaautomatát” roppant egyszerű filozófiával felépített jelenségeinek.

             A választék szerény, de állott. (Ki tudja mennyi ideje áll már ott!) Elsőre kávét kérünk, de a hölgy standard kérdésének (Valami mást?) nem tudván ellenállni, merészen kérek egy káposztás rétest. Édes jó nagymamám! Te, aki már az angyalok hasiját növeszted a magad készítette (értsd ezalatt: káposzta gyalulás, sertészsírban puhítás, fűszerezés, tésztagyúrás, nyújtás, formázás) étkét gyermekkoromnak! Ne neheztelj késői asszonyokra, hogy káposztás rétesnek merik nevezni ezt a beazonosíthatatlan ízekkel létrejött készítményt! Pontosabban egy íz igen karakteresen megjelenik, ez pedig a (remélhetőleg) bors. Abból viszont nem kevés. Mintha borsos rétesnek készült volna, amihez úgy mellékesen tettek káposztát is. Na erről azért érdemes néhány szót leírni! A kiskertek eme nagyszerű terménye, melyből annyi fenséges és dekameroni változatosságú étel készíthető, gyalázatos módon meg lett gyalázva! Az eszköz, - amivel össze lett sarabolva – kiderítése nem kis fejtörést okozna az összes keleti parti helyszínelőnek! Néhány helyen hosszúkás, mintha gyalult tök lenne, máshol pedig reszelt alma megjelenésű. Állagra tapad, omlik, morzsál, de kis ügyességgel kisplasztika is formázható belőle. Ennek csak némileg állít akadályt maga a (sajnos nem tudom másként írni) tészta. Amíg nagymamám tésztája mintegy királyi palástként adott küllemet a pompázatos tartalomnak, addig itt sem a külcsín, sem a tartalom nem ad okot az örvendezésre, és a fanfárok helyett is legfeljebb szomorú gyászdalt remegő, berekedt fúvósok hangja hallatszik! Engem úgy neveltek, hogy ételt nem szabad kidobni. Ezt tartom is, de bevallom ebben az esetben a készítmény felénél elvesztettem ez irányú erkölcsi normám felett a kontrolt, és gondosan becsomagolva – az egész helyre nézve leginkább megnyerő – szalvétába, kidobtam, a majd’ csurig teli szemetesbe, egy horpadtra gyűrt műanyagpohár, és csokoládé papír szomszédságába. Ja, a kávé! Párom édesen szereti, így kért, és kapott is bele. Mást (jót, dicsérőt) eme italról, amit itt összefőztek nekünk, nem is lehet említeni. Kávé csak annyi volt benne, mint lódarázsban egy paripa ivarsejtje. Na jó, valamennyi azért volt benne, de csak mutatóba. (Úgy kismutatóba!) Hangosan köszöntünk, és míg a hölgy birkózott a pénztárgép bekapcsoló gombjával, hogy számlát nyomtasson, csalódottan kiléptünk az autókkal legalább annyira zsúfolt utcára, amennyi gasztronómiai torzszülött robog az élelmezés hihetetlenül széles spektrumát megjelenítő gyomorterhelő pályáján.