Szerelem
Szó, mint langy-tavaszi szellő, Vágy-sóhaj, gyönyörben merengő, Ősforrás, tátongó mélyből fakadó, Égi magasságban szárnyakon haladó.
Kiket Ámor nyila sebzett szíven, Ős-Erószt követik már híven. Hogy Afrodité szép szem-párja, Bennük tekintsen egymásra.
Mert feloldva minden gátat, Semmi nincs, mi ellenállhat. Hogy a két nem váljon eggyé, Szerelemben, egy igenné.
Lélek, szellem, testnek vágya, Megszűnjön egy pillantásra. E nagy, kozmikus, kezdetben, A mindenségteremtő egyben.
Önelfeledő és magát áldozó, Mindet elvevő‚ s mindent átadó, Egyben kiáradás ő és befogadás, A változtathatatlan és a változás.
Mély csöndek hona és mégis cseveg, Tengerré változó, bár vízcsepp... lehet, Szédítő magasság, és írdatlan mély, Fantáziatelt és gondolatszegény.
Benne harmónia, férfi és a nő, Szétválasztott is, de egybekelő. Egymáshoz feszítő őrült vonzerő, Beteljesülésben nyugodt, ernyedő.
Ébrenlétében is, mélyen álmodó, És a megnyugvásban serkentőn ható. Örült mámorban szelíd hatalom, Sötét bujaságban ő tiszta nagyon.
Benne van rég-múltak árnya, Eljövők reménysugára, A jelen megtalált fénye. Új életek születése.
E kis, szívben nyíló virág. Hatalmas, mint a nagyvilág. Mindent áthat, földet, eget, Nála nagyobb nem született.
1994. október |