Álmodom egy nőről, akit rég ismerek.
Képzetem ajtaján belebben csendesen,
Nem vártan, hírtelen, akit én szeretek,
Lágy lehelletétől a szívem megremeg.
Valóságban pedig oly távol van tőlem,
Mély tekintetének bús, titok világa,
Hangja oly ismerős, áttetszően dereng,
Hullongó álmaim mély sírjába zárva.
Komor, zord temető, holt álmok hazája,
Innen kísért vissza egy halott vágy árnya.
A csontváz-alakba lelket öntve vissza,
Képzetem ajtaját könnyedén megnyitja.
Miért jöttél álom, s a vágy is hiába,
Miért kísérttek engem...? Elpusztultatok.
Csak az emlék jöhet pókhálós szobámba,
Ő nem hagy el engem -, örökké élni fog.
Rétság, 1977. március |
