pár napja elmentünk biciglizni. az élet szép volt, a nyár utó is, a bicigli mondjuk kicsi, de mindent meg lehet szokni. viszont most először történt meg velem az, amit azóta is alig tudok feldolgozni; hogy valójában nem bicigliztem, hanem írtam.

születtek bennem a mondatok, azok is, amiket már leírtam, ez is, amit most írok, és azok is, amiket majd le fogok írni. egy pillanatra írónak éreztem magam, és akkor döbbentem rá, hogy ez tényleg egy hivatás, és hogy milyen fájdalmas hivatás is ez; mert az élet szép volt, a nyár utó is, a kicsi biciglit is meg lehetett szokni; boldognak kellett volna lennem, de nem lehettem az, mert éppen írtam. és épp olyat írtam, amitől nem voltam boldog.

fura dolog ez. amíg pontot nem raktam a végére, addig fájdalmas, és nehéz dolog volt írnom az arról aki hazatért-et. de most, hogy a végére pont került, most boldog vagyok, hogy megszabadultam tőle, boldog vagyok, hogy be bírtam fejezni, és boldog vagyok attól is, hogy többet nem kell neki kezdenem.

viszont amíg írtam, nem tudtam boldog lenni, épp attól tudtam írni, hogy nem vagyok boldog; a bicglizés közben jöttem rá az utolsó részére, és nem voltam boldog, és azért tudtam volna épp akkor írni, pedig épp akkor biciglizni kellett volna, és boldognak lenni.

aztán sokszor leültem írni, de túl boldog voltam hozzá; így nem ment össze rakosgatni a betűket, hamisak lettek, és nem éreztem, amit írok. pedig tudtam mit akartam írni.

így aztán kezdek rájönni az írás idáigi legnehezebb leckéjére; nem elég tudni azt, hogy mit akarsz írni, sőt még az sem elég, hogy azt is tudod, hogy hogy akarod leírni. emellé a kettő mellé még az is kell, hogy úgy érezd magad, ahogy le akarod írni.

azt is tudom már, hogy az írás is képes arra, amire még a szerelem, és semmi más; hogy elfelejtsem magam. amíg írok, nem én vagyok; amíg írok, nem is az én életemet élem, amíg írok, nem is élek, hanem írok.

és akkor viszont itt van az, amitől nem értek valamit. most akkor azért kell írjak, hogy boldog legyek, és akkor ne tudjak írni; vagy azért kell írjak, hogy végre szomorú legyek, és akkor tudjak írni? és akkor azért élek, hogy írjak, vagy azért írok, hogy ne éljek? vagy azért nem tudok élni, hogy tudjak írni, és azért nem tudok írni, hogy legalább élni tudjak?

azt is tudom már, hogy a jó írásnál, épp úgy, mint a lényeges dolgoknál, nem is az igazság, nem is a megoldás a fontos; hanem maga az írás. az hogy leírhatom, és az, hogy elolvassák.

mostanában, ha elkezdek írni, arra gondolok, hogy megértsem azt, akiről, vagy amiről írok. mostanában már magamat is meg szeretném érteni, hogy mért pont erről írok, és mért pont így; és gyakran döbbenek rá, hogy mennyi mindent tanulhatok magamtól; amiket nem mertem tanítani eddig magamnak, de most le merem írni.

mostanában, ha elkezdek írni, már az olvasóra is gondolok, mielött írnák. arcokra, és nevekre, akiket ismerek, és azokra is, akiket nem, és nem is fogom őket soha. fura dolog ez. már nem csak magamnak írok; és ettől aztán egyre fájdalmasabb, nehezebb, már már munka lesz az írás.

és ez nem az igazi; de nem tudom elkerülni. stílusokkal próbálkozom, hangulatokkal, és lassan kezdem megtanulni, hogy azt, ami igazán lényeges, csak óvatosan, vigyázva lehet leírni. és gyakran, ha azt akarom leírni, ami igazán lényeges, leírva már nem lesz annyira az; és ugyanez fordítva is; hány mondat lett fontos, mostanra már, amikről azt hittem, hogy csak úgy vannak, fontosság nélkül is.

mostanában jöttem rá, hogy nem igaz, hogy nem érdekelnek a vélemények, és a kritikák. valaki, aki nekem fontos, azt mondta, hogy régen azért szeretett olvasni, mert tőlem jobb kedve lett; és bizony mosatnában már nem nagyon írok ilyeneket.

így aztán most kezdem érteni hogy mire jó az írás, egy olvasónak; érzelmeket ad, az én érzelmeimet, úgy, hogy azt midnenki a saját érzelmein keresztül éli meg. szórakoztatom, ki viszem magából, épp úgy, mint egy film, egy zene, egy kép, vagy bármilyen művészeti alkotás. nem te vagy, amit olvasol, én vagyok, de te olvasod, ettől leszel te én, és én te.

ettől van az, hogy ami nekem nem is szomorú, az másnak talán az; amibe én majd bele haltam, az másnak csak egy mosoly; és ettől van az, hogy amin más mosolyogni tud, azon utána már én is; és így tanít az íráson keresztül az olvasó arra, hogy mennyire nem számít semmi, és hogy mennyire számít minden, ami van.

arra is rájöttem, hogy szomorú dolgot nem nehéz írni; és a szomorú dolgokat olvasni se olyan nehéz, mert mindanyiunkban ott él valahol. könnyű azonosulni vele.

én mégsem tudok igazán vidám dolgokról írni; mert az életem sem vidám. mégsem vagyok szomorú; mert így is, nem győzök hálás lenni, annyira lehetne még így se.

ha nem is sikerül mindig, de én ezt szeretném mutatni, minden történetemen keresztül; hogy az élet igen is fekete fehér, van jó, és van rossz; de közben ott bújkál valahol mindig, az összes szín a szivárványról, a jó, és a rossz között ott van valahol az, ami miatt érdemes. és az nem is a jó, nem, de nem is a rossz. én még nem tudom megfogalmazni ezt mindig, talán addig jó, amíg nem tudom, mert félek, ha ezt, amit most megpróbáltam, egyszer le tudnám írni, utána már nem lenne mit mondanom.

így aztán írni fogok továbbra is, amíg nem sikerül. az arról aki hazatért-et megírni nehéz volt, kiürített, és most fel kell töltődjem. nem írok így egy darabig a szerelemről, az elmúlásról sem, meg az összes többi ilyen dologról, amihez nem értek, de néha azt hiszem, mert a legtöbbször ilyeneket élek meg.

amíg bicigliztem, azzal a bizonyos kis biciglivel, jött az ötlet, amit most megpróbálok, először úgy, mint író, tudom mit, hogyan fogok leírni, most már csak azt kell kivárjam hogy mikor.

állatmeséket fogok írni. négyet. persze véletlenül sem az állatokról, de hát ez benne a lényeg. sokszor próbálom kifejezni magamat, és sokszor jövök rá, hogy mennyire nem megy; ilyenkor el is szörnyülködök azon, hogy hogy akarok így író lenni. viszont pont ilyenkor, az egyetlen fegyver, amivel még ki fejezhetem magam, az a példa. ezírt van az, hogy folyamatosan példálózok, mindenféle hasonlatokkal; az egyik borzalmasabb, mint a másik, de valahogy így, magyarázatok közben születtek ezek a mesék.

tehát: 'mit nevetsz? a mese rólad szól, csak a név más' (horacius)