A FAL MELLETT
Nyílt teret adjatok nekem,
Hol száguldhatok a szélben,
Hol messziről látszik a cél;
Törnék én felé merészen.
Köröttem csak árnyalakok,
Bámulnak rám, mit sem értve;
Egymástól féltik hátukat,
De szembe nem állnak mégse.
Haladás… Ha ezt motyogják,
Félve lépnek odébb hármat,
Falat súrol gyáva hátuk,
S nem látják; csak körbe járnak.
Közben csak az idő halad
Míg csúsznak, már-már szédülőn
Egy-egy araszt, egymást lesve,
S hiszik; kifogtak az időn.
Az útra egyikük se lép,
Bár a vágy tán bennük remeg.
Kockázat? Ezt nem ismerik,
És ha szólsz, megkérdik: Minek?
Nézem őket és nevetek;
Kitörne itt a nagy zsivaj,
Ha odakiáltok nekik:
Vigyázat! Omlik, dől a fal!
De mindez tréfa, hallgatok,
Eremben felforr a vérem;
Nyílt teret adjatok nekem,
Hol száguldhatok a szélben.
Bár gúnyolódom, zokogok,
Vágyom a célt, de elmarad:
Hátam mögött észrevétlen
Építem saját falamat. |
