Harald koszorúja I.

(A Holdfia írójának)

Túl a holtakon, mogorva szűzhavon,
zúzmarába hűlve már a régi nyár,
őrzi csendesen, halón a téli táj,
elveszett az orvul ellopott vagyon.

Jégezüst mezőn, akár a kopjafák,
álldogálnak ott: sivár bozótosok,
kis liget maradt, mi fél zsarátnokot,
s baltaél miatt lazább sorokba zár.

Múlt idők szaván szamártövis zörög,
lék mutat bezárva képeket, ha néz:
vaksi tószemén a ritka sás mögött.

Hó szitál megint, üres, kopár a fény,
nincs további út, az álom elszökött,
lépteim nyomát: temetni kész a szél.


II.

Lépteim nyomát temetni kész a szél,
mit se ér ma már, ha volt velem tavasz,
jól tudom kihunyt, s nem is lehet panasz.
Nincs csapás, de régen arra jártam én.

Arcom és hitem befújta itt a dér,
rám ragadt a múlt, a fagyba gyűrt anyag,
versem új során ez újra így marad,
végzetem nekem, mi végbe így alél.

Úgy, ahogy tömött madárra ék a toll,
haj, mi nő az emberen, ki rég nem él,
s karmokat növeszt a földbe zárva holt.

Így utánoz életet megint a tél,
mintha újra ébredezne az, mi volt,
holdfehér a táj, pedig sötét az ég.


III.

Holdfehér a táj, pedig sötét az ég,
pár fagyott rigótetemre vár ma is,
hűvösen feledve kéknyi vágyait, 
csend a rend, ha nincsenek vidám zenék.

Ágakat feszít le csontkezével ő,
sorra-rendre tépi mind a bokrokat,
nem csak öl, de már előre fosztogat,
nem lesz itt levél, s virág mi rügyre nő.

És haragtalan cselekszik, érzelem,
s még az értelem se hajtja, csak tarol,
nincs idő se, itt a télnyi végtelen.

Benne minden ősz világnyi űrt hagyott,
nem szabad, hogy újra, újra szép legyen:
fák halála száll a szürke ködszagon.


IV.

Fák halála száll a szürke ködszagon,
füstöt oldalaz felé a hentes éj,
lám, a szívem oly botor, ma is remél,
ám a tény, hogy elveszett a volt vagyon.

Tündefényt lapít a domb mögé az árny,
színtelen maradt darabka életem
fogva nektek itt, kegyetlen Istenek!
Bár... Harald hibás azért, hogy erre járt.

Láb a láb után, akár a gépezet,
nem tudom mikor visz és vetél az út,
s merre ténfereg tovább a képzelet.

Nem szakadt a láncom el, nem is lazult,
életünk szavára gondolok: lehet,
ballagok, ki semmit és sokat tanult.


V.

Ballagok, ki semmit és sokat tanult,
holt mezőn, a páraült hegyek felé,
büszke végzetünk: a Fényhozó elé,
ennyi… Nincs parázs, a szél sodort hamut.

Drága kincseim megint idézgetem,
kedvesem… Lehunyt szemembe tartalak,
mint a fényt a régi kút a föld alatt,
s bánatom kevéske sós vizét nyelem.

Kívül áll, s belülre gyűl a rengeteg,
kérdezek, de csöndjeik szegik szavad,
gyűjtöm én, keresgetőn a szebbeket.

Válasz az kevés, de út elég maradt,
menni kell tovább, ameddig el lehet,
vár a messzi, bár a fagy belém harap.


VI.

Vár a messzi, bár a fagy belém harap,
megcsikordulón, keményen érkezik,
sziklabércre kérkedett reményeim
kopnak el, miként a kő a láb alatt.

Kis kupacnyi csak, mi volt a dús halom,
nem vigyázza, s nem vidítja két szemed,
mégis úgy hiszem, ha titkolom neved
jót teszek, homály ölébe bújtatom.

Mert a vég: behajt adót a mindenért,
mit leírtak úgy a nagybetűs szavak,
végrehajt a fénytörésnyi szépekért,

veszteségre mér az óra és a nap,
nincstelen leszel, szegény, ha véget ér,
lassulón, hisz elveszett a zord harag.


VII.

Lassulón, hisz elveszett a zord harag,
hegytetőre ér az éktelen világ,
ebben itt, ma senki sem talál hibát,
szívem is csitul, de szinte megszakad.

Zöld fenyőkbe olvadón a bükkösök,
hómezőkbe, orka szélbe fújt csodák,
tarka nyírfa törzseken titok-rovás,
töbrökön leírt boróka bűvkörök.

Mord időm telére mennyi tarkaság!
Sziklaélre jéglegény feszít gyalut,
bőr-avarba Fagymaró, a varga vág.

Furcsa társ... Az élet is hagyott tanút.
Új irányt. Elém kerülve vadcsapás
jelzi tán, hogy árva földemen van út.


VIII.

Jelzi tán, hogy árva földemen van út,
hogy vadak taposta vágaton megyek,
körbe vesznek félkaréjt a nagy hegyek,
tiszta tél.., a nyár bolond, a nyár hazug!

Hol maradtak el barátaim: tudom.
Bennük áldozatra lelt a tűzözön,
múltba zárva én, tovább, örök körön,
s vágyaim..., nekik ma sincs bocsánatom.

Nap se kell. A láng, a hője elszeret,
küldje dévaj álmait felém, veszít,
bánom is, ha játszva másra vet szemet.

Bárhová jutok, belül sosem hevít,
kőre hengerült parányi árny lehet,
mert a hó felett: egy éjjel itt kering.


IX.

Mert a hó felett egy éjjel itt kering,
más időkbe váltva látomást vetít,
sétatárs vagyok, szerelmesen szelíd,
és puhán, hideg kezed fogom megint.

Régi-új dolog, ha erre tévedek,
bennük én vagyok tovább az embered,
fájdalom, mi hűlt helyünkre elvezet,
s majd leállok én, ha végre elveszek.

Köztes életem rövid napokra tört,
s meglehet, kevés a rám hagyott tudás,
ámde megtöröm magunk miatt a kört!

És ha új vihar dühöng a hegy fokán,
tudhatod: miénk a vég, időnk elönt,
úgy, ahogy nem ért el annyi év után.


X.

Úgy ahogy nem ért el annyi év után,
mert ha legbelül van az, mi oly nehéz,
én viszem, csak én, a sorsütött zenész,
bárd, kinek jutott az út, s az elbukás.

Jaj, te úgyis erre mondanád: - Ne félj!
Nékem évekig csak egy maradt: az éj,
és nem is remélhetett a szenvedély
jó időt sosem, csak újra hóesést.

Nézd, a végeket kinyithatod nekem,
s majd lerakhatom köréd a terheim,
mégis elpihenhet átkozott fejem.

Kezdem is! Tanuk helyett a tetteink!
Itt e végidő, a titkos őselem,
bűverővel átigézi verseim.


XI.

Bűverővel átigézi verseim,
s tán  lerontja ezt a rég lezárt reteszt,
hátha engedélyt kapok, simán ereszt
végzetem, s komor pokolra nem repít.

Szédülök belé, miként piros levél
átkering az őszi fénykorong alatt,
hogy mutassa meg nekünk a múlt tavaszt,
percre csak, kivillanón, amíg leér.

Percre csak... De végtelen! Miénk a perc!
Szárnyra kaphatok megint a ritmusán,
és az Istenek, ma végre vesztenek!

Vérem így kifolyni kész a múlt dalán,
két világ között nekünk zenél a vers,
Kedvesem! Találkozunk megint talán!


XII.

Kedvesem, találkozunk megint talán!
Végre ott, kitárt karomba zárhatom
lelkedet, lejár időm, s a fájdalom.
Nincs határ! A vég egy új világ csupán.

Nagy varázs az átkomat ma zúzza szét
és ki mást? A Holdfiát idézgetem:
"Most segíts atyám, segítsd a gyermeked!
Hogy szerelmesét elérje újra még!"

Mert tovább a félelem se téved el,
tűnhetek, ha veszni kell, veszek te kincs!
Bármilyen helyen, tudom, te létezel.

Megtalál igézetem, ha elveszik
büntetett korom, mi véget érhetett,
és szabad lehet Harald: a jog szerint!


XIII.

És szabad lehet Harald: a jog szerint!
Arcod árnya túl a végtelen folyón…
Nézhetem, felénekelve álmodón,
csendülőn, mihelyt a végtelen leint.

Dúdolom kiengedett, mosott hajad,
zöldbe játszi, barnapöttyös íriszed,
tarka csokrodat, csodás ruhád veszed,
s röpke jó időnk veled, s neked kacag.

Most papod vagyok, s tebenned él hitem!
Mindenünk, az átkozott, a nincs után!
Változás... Nem is tudod te, oh, milyen

bármikor, ha nagyszerű az indulás,
s ennyi ez, csak egy tudás, amit viszek,
hogy ne árny, hanem... halott legyek csupán.


XIV.

Hogy ne árny, hanem halott legyek csupán,
sorsom ez, ha jog szerint ez is miénk,
míg a fény kialszik és szememre ég,
balga szív ver egyre még a ritmusán.

Számolom, de szétesik zenéje már,
két kezem lazán a régi húrokon,
jő a perc, teszem tehát, amíg tudom,
suttogom neved, s ma bája csendre vált.

Rég kerestelek, de most a láb kilép,
s nem töröm magam tovább a gondokon,
bánatokra bút cipelni nincs miért.

Újra megtalálom, óvom otthonom:
csipkefényes ég alá terült vidék,
túl a holtakon, mogorva szűzhavon.


Mesterszonett

Túl a holtakon, mogorva szűzhavon,
lépteim nyomát: temetni kész a szél.
Holdfehér a táj, pedig sötét az ég,
fák halála száll a szürke ködszagon.

Ballagok, ki semmit és sokat tanult,
vár a messzi, bár a fagy belém harap,
lassulón, hisz elveszett a zord harag,
jelzi tán, hogy árva földemen: van út.

Mert a hó felett egy éjjel itt kering,
úgy, ahogy nem ért el annyi év után,
bűverővel átigézi verseim.

Kedvesem! Találkozunk megint talán,
és szabad lehet Harald, a jog szerint,
hogy ne árny…, hanem halott legyek csupán.