És akkor íme az "élménybeszámoló", amit ígértem:

Hosszú és nehézkes szervezést igényelt, hogy eljussak Pécsre. Már hetekkel azelőtt készülődtem, és tudtam, hogy kacskaringós úton fogok eljutni. Szó szerint. Nem Budapesten dolgoztam azon a hétvégén, hanem Balatonfüreden. Kutakodásom a neten útvonaltervezőkben eredménnyel járt: találtam közvetlen buszjáratot Balatonfüred és Pécs között. Ez persze némileg megkönnyítette a dolgom, legalább az átszállást megúsztam.
De persze, nem is én lettem volna, ha nem történik velem akár útközben valami vicces és rendhagyó.
Tudtam, hogy néhány percnyire van a buszállomás, de izgalmamban képes vagyok a „forduljon kétszer balra, egyszer jobbra” útvonalon is eltévedni. Beültem, és útiránynak a buszpályaudvart adtam meg.
- Melyik buszpályaudvarra megyünk? A budapestire?
- Na jó, ha már így rákérdezett, a Pécsire... Mennyiért tudna elvinni?
- Hát az cca. 170-180 kilométer. - számolgatott. - Ötvenezer. Mehetünk?
- A busz háromezerért visz el, elég lesz az itteni pályaudvar.
Megpróbáltatásaim még nem értek véget. Tudtam, hogy akkor nyugszom majd meg, ha már tényleg fenn ülök a buszon.
Nem volt kedvem sokáig huzigálni a bőröndöt, ezért a forgalmi iroda felé sétáltam, hogy megkérdezzem, pontosan melyik kocsiállásról indul az én buszom.
Az irodában néhány jókedélyű egyenruhást találtam, és feltettem a kérdést.
- Milyen pécsi busz? – kérdezett vissza.
- Az, amelyik Veszprémből jön és Pécsre megy.
Már vártam, hogy azt mondják, ilyen busz nem is létezik. Persze, szívatni kell a szerencsétlen utast… Végül mégis rám bízták, hogy megtaláljam.
Négyórás unalmas zötykölődés, alvásról szó sem lehetett, mert rázott a busz. A mosdó is hiú ábránd maradt.
Zolival rég nem találkoztunk, de nagyon örültünk egymásnak.
Még utazásom közben megbeszéltük, hogy a busz abból az irányból ér be a városba, ahol a rendezvény van, esetleg ha adok két puszit a sofőrnek, lehet, hogy letesz ott és nem kell várnom, míg ő értem jön. De nem volt szimpatikus a buszos. Meg lehet, hogy korrupt sem.
Zoli mesélte, hogy már nem csak rádióműsor megy élőben, hanem kamera is van, élő egyenes tévéadás is. Még nagyobb kő keletkezett a gyomromban az izgalomtól. És átfutott rajtam, hogy mikor is megy visszafelé az első busz vagy vonat.
De a kíváncsiságom szerencsére mindig nagyobb, mint a félelmem, hogy vajon mi vár rám, és mi lesz ha nem sikerül, ha miattam dől dugába az egész műsor.
Mindenesetre volt még elég idő izgulni, mert csak másnap szerepeltem.
Óvatosan körülnéztem, és máris láttam egy kedves mosolygós, ismerős arcot, aki mindjárt nagy puszikkal üdvözölt. Joóné Soós Andrea volt az, anyatka.
Délután még különböző programokat néztem végig, az estét pedig koncert zárta, ekkor már 9 óra felé járt az idő.
A szombat délelőtt a gyerekeké volt.
Éppen segítettem egy kedves fotóművésznek bekeretezni a képeit, amikor hirtelen Stando Ági toppant elém!
Közben az ebéd előállt és tudtam, hogy rosszul leszek, ha nem eszem, még ha nem is kívánom. Két kanál leves és két kanál rakott krumpli után telinek éreztem magam.
13.45-kor Zoli elémállt és kérdezte, készen vagyok-e. Mondtam neki, bármire, innen mindegy. Elhelyezkedtem, Zoli állítgatta a mikrofont, mert nyafogtam, hogy nem tudok egyszerre lapozni a könyvben és mikrofont fogni. Az állványos mikrofonnal pedig úgy nézek ki, mintha nagy krumpliorrom lenne.
Az igazság az, hogy annyira nyúl voltam, hogy majdnem fogalmam sincs, mit mondtam a szereplés alatt. Az még rémlik, hogy Zoli említette, hogy régóta ismerjük egymást. Miért pont ez a könyv címe. Miért diszkós történet. Ezeket a témákat fejtettem ki. Diszkóba nagyjából szétnézni jártam, mert olyan rusnya voltam kamaszként, hogy a fiúk messziről kerültek. Viszont a megfigyeléseimet felhasználtam az írásaimban. Láttam, hogyan ismerkednek a rámenős fiúk, hogyan törik össze a lányok szívét. Az ilyen fiúkról szól a könyv. És amikor az egyiknek betoppan az életébe a szerelem, veszni hagyja. Mindene megvan, és a történet végére mégis mindent elveszít, és nem marad semmi.
Azt a részt olvastam fel a könyvből, amikor a főszereplőm – bármennyire is szereti barátnőjét – megcsalja a lányt. De nem egy másik szépséggel, hanem egy csúnya, lófogú lánnyal. Ez volt az én „büntetésem” a fiúnak.
A csattanót nem meséltem el, de azt elmondtam, hogy eredetileg a regény azzal ért véget, hogy a megcsalás kiderül és szakítanak. A ráadás csak később került bele, hogy happy end lehessen.
Hogy megmutassam a humorosabb oldalam, a Fogadalom című novellámat olvastam fel.
Itt megtalálható a fullon is:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Irodalom&file=display&jid=12514

Zoli rákérdezett, mi igaz abból a történetből. Egy szó sem: nem tetszett a tornatanár, nem tudok futni sem.
További diszkós történetek iránt érdeklődött a riporterem, de én bevallottam, hogy már átnyergeltem a rock-kocsmákra.
Zoli megköszönte az ittlétemet, de köszönnivalóm nem nekem volt. A meghívást, a lehetőséget, a sok új barátságot, az élményt. Mindezt köszönöm.
Visszatérve a helyemre, többen gratuláltak.
Némi szendvics és sütizés után megléptünk várost nézni. Öten nekiláttunk, hogy megnézzük a nevezetességeket. Két nagyszerű idegenvezetőnk, Ági és Évi vitt el a Fő térhez, a Dzsámihoz. Megnézhettük közelről a kivilágítatlan székesegyházat. A színes szökőkút után a lakatfalhoz mentünk.
Egy kis frissítő elfogyasztása után sajnálkozva indultunk a szállásra, helybéli kísérőink pedig hazafelé.
A vasárnapi programokról sajnos már lemaradtam, mert indultam haza. Mindenki kiszállt a kocsiból, én pedig körbeöleltem mindenkit, hisz nem tudhatom, mikor találkozunk újra.
De a szomorúságon túl, ott van az öröm is, mert tudom, hogy ez az élmény mindig velem marad.