Nem tudtam, miért más az a reggel, de más volt. Éjjel elfeküdtem a nyakam, ami még egy úrvezetőnél is veszélyes, ha nem tud forgolódni, mert jöhetnek beléd jobbról is, balról is, ugyebár.
De baj nélkül bejutottam. A parkolóban a szokott helyemen zöld üvegszilánkot találtam jól szétterítve – kettős gyilkosság történt, valaki borba fojtotta bánatát, aztán meg az üveget verte agyon. Bosszankodva álltam odébb. Az úton csúszós latyak, csepergő eső a Kórház ajtajáig. Mindeddig semmi rendkívüli, de olyan mégis, mint amikor a cirkuszban a dob pereg, hogy figyelj oda, mert most jön a salto mortale.
Odabenn mogorva, félig felébredt emberek, merev arccal, csak a legszükségesebb szavakat mormolva a büfénél meg az újságosnál, hogy „kiflit kérek”, erre: „hányat” válasz: „hát egyet”.
A lottóhoz a szelvényeket marokkal vitték, szó nélkül. A takarítónéni gépiesen huzigálta a vizes rongyot ide-oda.
Belépek a helyiségbe, ahová minden reggel. Elementárisan fáradt arcú asszisztensek teszik, amit kell.
-Tetszett hallani?
- Mit? –kérdem.
- Hát hogy… le vagyunk izé.. minősítve…
Egy percig fel sem fogtam. Először azt hittem, valami hivatali dorgálásról beszél. Nem lehet, nekem nem szóltak. Aztán látom a neten, hogy a Moody’s nevű cég – nyilván Isten után az első, amennyire félnek tőle az emberek – bóvlivá minősített bennünket. Azazhogy, csak annyit mondott, hogy nem érdemes magyar állampapírokat, kötvényeket meg ilyesmit venni annak, akinek még van pénze és nem szándékozik azt elveszíteni. Megjegyzem, én ezt régen tudom, csak próbáltam titokban tartani, nehogy az ilyen Moody’s – félék meghallják. De így is megtudták valahonnan.
Tudtam, hogy mától más lesz a világ, de nem tudtam, hogy miben. Egész nap fürkésztem embertársaim, a többi bóvlilakó arcát, hogy mit is olvashatnék le róluk.
Semmit. A sofőrök nyomták a pedált, a szakácsok főztek, a zöldségárus pedig próbálta az egyhetes narancsot frissnek elpasszolni. A betegek betegek voltak ésígytovább.
Talán csak csendesebb lett mindenki. Talán csak belül változott valami. De a lelkekbe nem láthatok. Azt tudom csak, hogy ezt az országot ismét becsapták, hogy talicskával viszik-vitték kifele a pénzt, hogy dilettáns – bár kétségkívül általunk választott - váteszek útmutatásait követtük megint. Volt ez így az elmúlt száz évben többször, diktáltak idegen hatalmak is, s ne szóljunk semmit, mert béke van, és (még most) van is mit enni.
Azt tudom ezenfelül, hogy ez a nép többre hivatott és jobbra érdemes. Hogy megkínlódott a jobb sorsáért és most megint meg fog kínlódni, bár a történelmileg alig villanásnyira látott jóléttől most újból búcsúzni kell.
Az a leminősítés a számok száraz valóságán túl azért bántó, mert a népünkről, a legjobbjainkról is véleményt mond: mindenki egyformán bóvli. Igaz, hogy csak a pénzintézeteket sorolja, de ott a mi vagyonkánk is, kinek- kinek a számontartott törlesztése, a múltja, jelene és jövője. Ott van az a nemzedék, amelyiknek kevesebből kell majd tanulnia. Az a nemzedék is, amelyik már végigdolgozta az életét, s a végén majd újra megtapasztalhatja a nyomort is. És itt vagyunk mi, az „aktív” dolgozók, akik megint választhatunk: itthon vállaljuk be a megsarcoltatást, vagy megpróbáljuk külföldre eladni magunkat, hogy a hazaküldött pénzből jusson azoknak is, akik magukért még vagy már nem tudnak tenni, akikért felelősek vagyunk. Azt a kérdést kapjuk, amelyet annyi nemzedék kapott előttünk. Igen, mert ezt az országot időről időre elhagyják a tenni tudók, mindig a hazatérés reményében, de mindig annak bizonytalanságában.
Élénken emlékszem 1979-re, amikor Kádár János a televízióban egy „kötetlen” interjúban a maga egyszerű, közvetlen stílusában belehunyorított a kamerába, s azt mondta: azért kellenek az áremelések (a „megszorítás” csak később jött divatba), mert többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk. A fenébe, János bácsi, gondoltam, hát kinél volt a ládika kulcsa? Ki adott fedezetlenül, számolatlanul pénzeket Isten tudja hová? Én vagy Te? Miért nem tartottad rajta a szemed, hogy csak annyit együnk, amennyi a kertünkben termett?
Ma már más a világ. Igaz, ma sem mindegy, mennyit termelünk, mennyit fogyasztunk, főleg meg hogy mennyi adósságot halmozunk fel. Mégis, ha példának okáért svájci lennék, nem félnék ennyire. Legfeljebb akkor aggódnék, ha azt látnám, hogy az én kisboltom helyett még a szomszédom is a határon túlra jár vásárolni. Mert böjtje lesz annak is, mégha az a böjt ma bőségesebbnek tűnik is, mint a mi lakománk.
A pénzen keresztül jobban összefügg ma a világ, mint valaha. És a szegények, a kényelmesek, a későn ébredők és – sajnos – a sokat civakodók lemaradnak, leszakadnak.
A konvertibilitással odaadtuk a kassza kulcsát az erősebbeknek. Sajnos, ezek nagyrésze ma a hivatásos Moody’sékra figyel, bár voltak már olyan hangok is, hogy figyelje ki-ki inkább a tőzsdét maga, hosszú távon gyümölcsözőbb és igazságosabb lesz úgy a világ. Ha mások ítéletében bízunk, felülhetünk a pletykának, a valakik rosszindulatának, s lemondunk arról, hogy magunk ítéljünk.
Azt üzenem hát Moody’s-éknak, hogy viszonzom a jóságukat. Én, mint magyar polgár, leminősítem a pökhendi, a világ sorsával élvezettel játszó nemzetközi pénzügyi gurukat és egyéb szemfényvesztőket. Ettől nekik nem jut ugyan kevesebb az asztalukra, de hátha egyszer felébred a világ. Hátha egyszer rájönnek, hogy amiről a csúcson állók – vagy annak látszatát keltők – rosszat mondanak, az még rosszabb sorsra számíthat, mint amit érdemel. Hogy a nagy mágusok nemcsak értékelnek, hanem spekulálnak és manipulálnak is. És nem ám azért, hogy nekünk jó legyen.
Szóval kedves Moody’s, nálam el tetszettek érni a viszontbóvli-kategóriát.
|
