-Tanító Úr kérem, a Kapi megette az uzsonnámat! - A pöttöm kislány sírásra görbülő szájjal, leszegett fejjel állt a hatalmas, félelmetes ember előtt. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy felálljon, kilépjen a katedra elé, és ilyen személyes üggyel zargassa a Tanítót. Félt, hogy kinevetik és a helyére zavarják, ugyanakkor tudta, hogy itt jogsértés történt, ami azonnali intézkedést kíván. Így a kis Kati most könnyes szemmel, száját makacsul összeszorítva nézett fel, mintegy jogorvoslatot várva a nagy bajuszú, szigorú emberre, aki a gyerekek szemében a kis falusi iskola élet- halál ura volt. A tanító elgondolkodva nézett a kislányra. Kissé kínosan érezte magát.

Szenvedélyes vadász volt, és hacsak tehette, rögtön tanítás után indult ki a határba, a kis falu mögött elterülő erdőbe. Ez a nap sem volt kivétel- tanítás után rögtön indulni akart, és ilyenkor Kapi, a vadászkutya is vele tartott az iskolába. Hiszen pont ez volt a baj! Ki hitte volna, hogy az a falánk eb kilopja a szünetben a padban hagyott uzsonnát? Kinézett az ablakon: az udvaron a gyerekek viháncolva játszottak a boldogan ugrándozó vizslával. Kapi egyáltalán nem mutatott semmiféle bűnbánatot. No de majd megkapja ezért a magáért! De ezt az ügyet akkor is meg kell oldani. Kínos, igazán kínos. A Tanító a zsebébe nyúlt, és egy érmét vett elő.

-Tessék, vegyél magadnak ennivalót.

Kati megkönnyebbült, hogy panasza megértésre talált, és boldogan szaladt a falu egyetlen boltjába, ami az iskolával szemközt állt.

-Ezért kérek szépen uzsonnát- mondta, és lábujjhegyre állva a pultra helyezte az érmét. Magában azt latolgatta, hogy vajon milyen uzsonnát fog kapni. Viszonylag tisztában volt a pénz értékével, mert édesanyja gyakran elküldte ide vásárolni- de akkor rendszerint pontosan ki volt számolva a pénz, vagy pedig tudta, hogy mennyit kell visszakapnia. Remélte, hogy legalább egy akkora zsíroskenyérre futja a pénzből, mint amit otthonról hozott, és ami a kutya bendőjében végezte.

Átvette a pult mögött álló mosolygós férfitól a papírba csomagolt uzsonnát, és szaladt is vissza az iskolába. Mohón kibontotta a papírt, és beleharapott a friss, ropogós zsömlébe. Egy szelet finom sonka volt benne! Igyekezett jó lassan enni, hogy minél később fogyjon el a finom elemózsia. A zsömle, ha nem is olyan hamar, azért elfogyott, de emléke minduntalan visszatért a kislány gondolatai közé.

Néhány nap elteltével a Tanító ismét magával hozta Kapit az iskolába. Kati gondolatai folyton elkalandoztak tanítás közben- ha a kutya megint megenné az otthonról hozott, szegényes uzsonnát...azért a sonkás zsemle mégiscsak más! Kissé kihúzta a padból az elemózsiát, és még a papírt is megbontotta, hogy a vizsla jobban érezze a szagát. Az eredményben nem is kellett csalódnia. Uzsonna volt, nincs, Kapi pedig félénk pillantásokat vetve gazdájára, a száját nyalja. Katinak kissé lelkiismeret furdalása volt, hogy az ő falánksága miatt a kutya fog kikapni- de ez rögtön el is illant, amint megkapta a pénzt, majd a boltban a már jól ismert sonkás zsömlét. Nem kellett sok, hogy a többi gyerek is vérszemet kapjon. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy Kapi, a mohó vizsla megette az otthonról hozott elemózsiát, a Tanító Úr pedig egyre gyakrabban nyúlt a zsebébe, hogy tanítványai elveszett uzsonnáját pótolja.

~oOo~

A történet a családi legendárium szerint igaz, bár én élek a gyanúval, hogy drága nagymamám ezzel a mesével szeretett volna pozitív propagandát csinálni a sonkás szendvicsnek, amit nem voltam hajlandó megenni. Mindenesetre egy nemrég kezembe került megsárgult osztályfénykép bizonyítja, hogy igenis létezett egy vadászatkedvelő, szigorú tekintetű Tanító Úr, aki lelke mélyén vajszívű ember lévén, állítólag rezignált nyugalommal finanszírozta leleményes tanítványai uzsonnáját.