H.Gábor Erzsébet

Hová tűntél szép jó reggelt?

- Helló!  - Csaó!  - Csocsi! - Cső! - Háj! - köszönünk, és közben már észre sem vesszük az idegenségüket, pedig hoztuk, loptuk, kreáltuk a szavakat, elfeledve, eltörölve az „igaziakat”.
A „Szép jó reggelt!”, a „Jó napot kívánok - at” a „Kezét csókolom - ot”, a „Pá kedves-t”, és az „Isten hozta!” - köszönéseket.
Keveréknyelvet csinálunk a csodálatos magyarból annyira, hogy ha egy „idegen” nyelvgyakorlatra jön országukba, nem az irodalmit, hanem a már ugyancsak nem eredeti, hétköznapit viszi haza.
S talán magában még azt is megjegyezi, hogy milyen sok a hasonlóság, egyes nemzetek egyes szavai között.
…Annak idején, az Édesanya Édesanya volt, az Édesapa Édesapa, a Nagyanya Nagyanya, és a Nagyapa pedig Nagyapa.
Ma már a Mutter, Fater, Mutti, Fati, Vénmutti, Vénfati, Öreglány, Terrormandró, megszokott kifejezések.
…Szupi, hiper, frankó, dögös, fantörpikus, tök jó! - mondjuk szinte mindenre, ami kedvünkre való.
Hol van már a gyönyörű, a szépséges, fenséges, csodálatos, kiváló, varázslatos, Isteni!
Akarva, akaratlanul beleépülnek életünkbe, beszédünkbe, hétköznapivá válnak, aztán majd divatjukat múlják, és felváltják őket újabb divatos „szókreációk”…

„Utójáték”
Hallom, a fiam a konyhában csörömpöl, éppen a frissen készült tökfőzeléket meri.
- Milyen a főzelék kisfiam? - kérdezem.
- Tök jó! - mondja, és én egyből értem, hogy ízlik neki, mert ugye én egy „modern szülő” vagyok, és nem kell ahhoz tolmács, hogy megértsem, a fiam azt mondta:
- A tök, jó!