Azt mondják, hogy belesüllyedtem saját fájdalmamba, és mivel ott kényelmes nem is akarok változtatni rajta. Miért gondolnak ilyet az emberek?

Max azt lehet mondani, hogy a boldogságot sosem ismertem igazán, mert nem volt olyan szakasza eddigi életemnek, ami nyugalomban, szeretettel és kevés gonddal telt.

Én szeretnék változni, már 10éve is akartam, azóta is, de nem megy, s tényleg csak úgy érzem, egyre csak tovább süllyedek.

Soha semmiben nem ismertek el, de mostanság kezdtétek írni, hogy „JÓ” vagyok ebben a témában, amit nem tudom, hogy mennyire jó e ténylegesen, részben azért, mert sosem gondoltam úgy írásaimra, hogy jók lennének.

De térjünk vissza a fájdalomra, én szeretnék változni, de egyedül nem megy. S mikor elfogadnám valakinek segítségét, annak csak fájdalmat okozok, és tovamegy, mert túl sok mindent rája zúdítok, próbálom fokozatosan, próbálom kímélően, próbálom figyelni, és ő gondjait is hallgatni, de még sem tudnak kibírni. Mit tegyek? Mit tegyek, hogy ne okozzak ennyi fájdalmat? Mit tegyek, hogy elfogadjanak?

Vagy az a megoldás, hogy remeteként elvonulok valahova, és megkímélek mindenkit magamtól és a fájdalmam erejétől?

Itt egy írás, ami akkor született, amikor egy nagyon fontos embert bántottam meg:

„Boldogság piciny kék madarát
Stukinak hívják, azért így,
mert rossza a név memóriám.
Hozzám szállt, hogy segítsen,
de a madárkát szomorúvá tettem,
amit törékeny lelke nem viselt el,
így tovaröppent, hogy magát újra meglelje.
Én meg maradtam ismét egyedül,
magamat emésztve, a falat kapartam,
mert megint csak fájdalmat okoztam.”