H.Gábor Erzsébet                                         

                                                        A "figyelőember"

Sokfélét kell vásárolnom, minden sort végigjárok, nehogy elfelejtsek valamit.
- Na, tessék máris elfelejtettem mi is volt az a fontos, amit induláskor írtam föl? Semmi baj, itt van a pénztárcámban a „puska”, majd arról elolvasom.
Kutatni kezdek hatalmas, tömött táskámban.
- Hogy mennyi cuccot tudok összegyűjteni ebben a szatyiban, de isten bizony mindenre szükség van.
A manikűrkészletem már horogra akadt, az irattárcám, meg a kis fotóalbum is, csak az a fránya pénztárca nincs sehol!
 Kétségbeesetten pillantok fel. Még a vér is meghűl az ereimben. Egy fekete, szúrós szempárral találkozik tekintetem.
- Jézusom, a figyelőember!
Ez most biztosan azt hiszi, hogy valamit éppen el akarok rejteni a táskámba. Csak az a nyomorult pénztárca lenne már meg! No, végre, megvagy te nyavalyás!
De hol a cetli, biztos, hogy beletettem! Hoppá, villan az agyamba, dehogy is tettem bele, a zsebembe dugtam, éppen azért, hogy ne kelljen majd kutatnom utána.
Visszacipzárazom a táskámat, majd a zsebeim mélyére nyúlok, mert ott kell lennie. Egy papírzsepi, kettő, végre a cetli!  Nézem, mit is kell még vennem.

A figyelőember, még mindig engem vizslat. Gyorsabb tempóban tolom a bevásárlókocsit, de a sor végén, megtorpanok.
- Na, ki áll, a fűszerpolc végénél? Hát persze hogy ő!
Hirtelen cselhez folyamodom, megfordítom a kocsit, és eliszkolok vele a piperesorhoz, majd onnan állok be a pénztárhoz.
- Ez nem lehet igaz, megint itt van, itt is itt van, mindenhol ott van, hát, hányan „vagytok” te figyelőember? Már biztos, hogy engem figyel, túl feltűnően viselkedem, menjünk át lazába.

Kihívóan a szemébe nézek, rámosolygok, és csak úgy magamban dúdolgatni kezdek. Az első lépés ragyogóan sikerül, a szemébe nézek, de a mosoly, mint egy torz vigyor, az arcomra fagy, mert eszembe jut hirtelen a Tic-tac, táskám tartalmának állandó elmaradhatatlan tartozéka. Tragédiámat az okozza, hogy ez a bűvös kis csomag még ki sincs bontva, de hát hogy lenne, amikor pár perccel ezelőtt vetem a trafikban.
Ha ez a figyelőember most felszólít, hogy nyissam ki a táskámat, és diadalmasan előhalássza belőle ezt a kétkalóriás micsodát, én szörnyethalok!

Arcomon patakzik a verejték, jó lenne egy papírzsepi, de nem merek a zsebembe nyúlni érte, mert már így is eléggé gyanús vagyok. Hirtelen düh borítja el az agyamat.
- Nem érdekel - döntök gyorsan - igenis megtörlöm az izzadó homlokomat! És határozott mozdulattal kikapom zsebemből a megváltó zsebkendőt. Dacos, kaján mosollyal nyugtázom bátorságomat, a még mindig engem szuggeráló figyelőember felé. Esküszöm, ha belemer nyúlni az én szentséges táskámba, akkorát csapok a kezére, hogy örökre ott marad a nyoma!

Végre sorra kerülök! A figyelőember megvárja, amíg fizetek, és odajön hozzám a rakodópulthoz.
A kezem ökölbe szorul...most jövök én! De a figyelőember megelőz. Kedvesen rám mosolyog és megkérdi:
 - Segíthetek? És tartja a szatyromat, én meg zavartan, össze-vissza dobálom bele az árut. Udvariasan elköszön, még az ajtót is segít kinyitni…
Arcomat megcsapja a kellemes fuvallat, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Nem állom meg, hogy vissza ne pillantsak. A figyelőember, még most is figyel, az üvegajtón át. Visszamosolygok rá.
Már nem is vagyok feszült, sőt, valami fura jókedv támad bennem. Arra gondolok, hogy mit is csinálna egy figyelőember, ha nem figyelne, ez a dolga, nem igaz?