Martfűi levelek - Útkeresés

Kedves Barátom,

ahogy telik-múlik az idő felettem, egyre inkább arra kell rájönnöm, hogy legféltettebb kincseim közé tartoznak a találkozások, az ismeretségek. Megnő a személyesség szerepe az életemben.

         Két évvel ezelőtt találkoztam Gábor Bálint római katolikus pappal Szolnokon a Caffé Freiben. A szolnoki Varga Katalin Gimnázium alapításának évfordulója alkalmából az iskola kiadott egy antológiát az egykori és jelenlegi diákok írásaiból. A kötet bemutatójára érkeztünk mindketten, ő Londonból, én Martfűről. Szinte együtt, elsőként érkeztünk, mint utóbb kiderült, ő a legmesszebbről, én kíváncsiságból.

         Alig váltottunk néhány szót, de azok maradandóak számomra. Így tudtam meg azt is, hogy 2007. óta írja a Londoni naplót netes oldalán. Barátom, ez ma már több ezer oldal. És bizony ezek fajsúlyos oldalak. Rendszeres olvasójuk vagyok.

       2012. január 29-i homéliájának - így nevezi bejegyzéseit – a címe …és sebezhetőség. Julia Kristeva „Szabadság, egyenlőség, testvériség…és sebezhetőség” (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press 2010) című esszéjéhez ír megjegyzéseket. Kristeva a Francia Fogyatékkal Élők Tanácsa jelentéséhez szól hozzá észrevételeivel.

        Gábor Bálint Kristeva kapcsán ír a két „kegyelem nélküli” világról: „Az egyik a fogyaték világa, a maga szenvedéseivel és védekező, ám egyben kétségbeejtő elszigetelésével. A másik „fogyatékos világ” a teljesítmény, a siker, a verseny, az élvezet és a látványosság világa, ami nem akar tudni magán kívül semmiről”.

       A folytatás a felelősségről szól, Kristevára utalva mondja Gábor Bálint: „Ok lehet (…) a katolicizmus, mely noha kétségtelenül együtt érző, de miközben „lehajol”, infantilizálja a fogyatékkal élő személyt. (…) A szekularizáció épp így felelős. Az a felvilágosult racionalizmus, mely miközben kiszolgálta a mindenkori gazdasági növekedést – épp a közösségi kapcsolatot, mint önértéket, hanyagolta el teljesen. Elárulta”.

     És a kiút? „Szükség van az emberi nézőpontra, szükség van tagadni a hiper-produktivitást, a mindent kitöltő konzumcsillogást, és az esztelen vallásháborúkat (politikai változatban is). Hiányainkról beszélve változhat újra gondolkodóvá a világ.”

      Aztán itt van - újra és ismét – az írástudók felelőssége, akik nem segítik az értelmezést és a megértést, akik inkább mélyítik az árkokat, mintsem hidakat építenének. „… a „világosság fiai” mindig csak a mi ízlésünk szerinti oldalon vannak.”

     Gábor Bálint szövegének mélységei vannak és többféle értelmezésre is okot adhatnak. Nézzük például ezt: „Egy országot közéleti- és civil kultúráját mélyen minősíti az internetes kommentek kultúrája. A verbális agresszió, amivel a hírportálokon találkozunk, kérdés és ítélet. Vajon mennyire képes a magyar társadalom partnerként, azaz aktívan, a másik felet bevonva, együtt élni fogyatékosaival. (…) Mi volt előbb, médiánk és kommentjeink kulturális szintje, társadalmi tudatunk, vagy az a bizonyos tojás. A kommentek mindig csak a piramis alja. A magasabb szintekről árulkodnak. A maguk primitív kirekesztő reakcióiban leleplezik, hogy „ott felül” igazán senkinek nem érdeke, hogy demokratikus közszellemet hozzanak létre.”

     Mi a megoldás, kérdezhetjük ezek után? „Bármilyen nehéz is elfogadnunk, a kilábalás egyetlen útja közös fogyatékainkról őszintén párbeszédet folytatni. Addig maradnak a kettős mércék. (…) A fogyatékkal élő embertársról nem lesz „társadalmi konszenzus”. Mert társadalmi konszenzus sincs – csak magasabb szintre emelt „kommentkultúra”. S szomorú, hogy demokráciánk holdudvara a névtelen, kommentkultúra infernója. Annyi névtelen kommentező egész Európában nincs, mint nálunk. A néven nevezetlenség kényelmes világa ez”.

    Úgy tűnik, Londonból jobban rálátni magyarországi viszonyainkra, mint itthon. Vagy egyszerűen csak Gábor Bálintnak, ennek a harmincegynehány éves fiatalembernek a tisztánlátásáról van szó. A fenti sorokkal is ajánlom figyelmedbe Londoni naplóját.

     Baráti üdvözlettel: Adalbert