Furcsa dolog az emlékezet. Ha azt kérdezem: mi történt 2005 karácsonyán, az agy lázasan kutatni kezd, visszafelé lépked az időben, és talán rátalál az idővonalon valamiféle emlékre. Először persze, nem a karácsonyra, csak 2005-re. Mi is volt 2005-ben? Ja, igen! Akkoriban kezdtem írni, akkor voltam először Erdélyben, de a karácsony! Mintha meg sem történt volna.

Na, ennyit az időről. Nincs. Csak a jelen ámít minket, hogy van, miközben attól hangos minden, hogy "Carpe diem". Ez olyan jól hangzik, és úgy tűnik, mintha értenénk, mit jelent. Az élet ott van, ahol a jelen. A tapasztalat! A szent tapasztalat teszi valóságossá az életet. Tudjuk, persze, hogy Afrikában éheznek, de arról nincs tapasztalásunk. Legfeljebb a tévében láttunk néhány idevágó képet, amit igyekszünk gyorsan elfelejteni, mert amivel kapcsolatban tehetetlen az ember, azzal felesleges is foglalkoznia. Kevés a gyerek, valahogy rá kell venni a fiatalokat, hogy csináljanak adófizető állampolgárokat, mert jaj, mi lesz velünk, ha megöregszünk? A program jól megfér azzal a köztudott ténnyel, hogy a Föld hihetetlen tempóban egyre inkább túlnépesedik, de igyekszünk elhinni, hogy ez nem érint minket. Globalizáció van, ezt mindenki tudja, de mintha ebből nem következne számunkra a közös veszély, csak a fogyasztásra asszociálunk, ami a világon mindenütt ugyanazt jelenti: műanyag tej, műanyag mell, műanyag élet.

Tehát "Carpe diem" lett a kor új jelmondata, ami a tudatban ma egyenlő azzal, hogy "Élj a mának". Pedig a görög kultúrában ez sokkal inkább lehetőséget jelentett: "Ragadd meg a napot". Ragadd meg a jelent, hogy jobbá legyél.

Jobbá lenni - ez már feladat, és a kor embere nem igazán szereti, ha neki feladata van. Miféle feladat az, aminek nincs pénzben kifejezhető ellenértéke? Különben is! Csak szét kell nézni a világban és a bolond is láthatja, hogy a jónak lenni lúzerség. Legyen jó, akinek nincs munkája, vagy aki öreg. Nekik már úgyis mindegy. Ideológizálják csak meg a saját lúzerségüket! Naná! Aki nem tud pénzt keresni, annak nem marad más út, minthogy jó akar lenni. De aki élni akar, annak bizony el kell felejtenie a jó ízlés szabályait. Tegnap épp alkalmam volt kihallgatni néhány érettségiző diákot, akik azon tanakodtak, hogy vajon mennyi pénzért érdemes öt év börtönt bevállalni?

Jobbá lenni tehát, nem túl kifizetődő üzlet. Az egyetlen érv, ami emellett a projekt mellett szól, az a saját életemért vállalt személyes felelősség.

Bumm!

Személyes felelősség. Ugyan hogyan és miért kellene személyes felelősséget vállalnunk, ha csak a jelen van? Ki a fene emlékszik 2005 karácsonyára? Ami elmúlt, az nincs, és kész. Az egész életünk egy illúzió. Illúzió a szerelem, illúzió, hogy létezünk: Carpe diem! Húzzál bele kispajtás, használj ki mindent és mindenkit. A kor felment minden bűnöd alól.

Emlékszem. Tavasz vége volt akkor is. Kimentünk a Margitszigetre, leültünk a fűbe, te szemben ültél velem, és hogy közelebb kerülhessünk, széles terpeszben kereszteztük egymás felett lábainkat. Most is látom, ahogy áttört a lombokon a fény, érzem, hogy megremeg bennem minden biztos tudás. Megszűnni akarok, átáramlani: TE akarok lenni. Ez a pillanat már időtől függetlenül az enyém. Ezt senki nem veheti el tőlem. Nem számít, hogy később elárultál, nem számít, hogy kiírtál a forgatókönyvből. Ez nem 2005 karácsonya. Erre emlékszem pontosan. Ha kedvem szottyan csak benyitok az időtlenségbe, és ott vagyok megint, ahol bennem megtaláltad önmagad. Már megtanultam, hogy vigyáznom kell az emlékeimre, mert jelentésük van. Az emlékeim jelentéséből szövöm önmagam. Nem számít, hogy fáj-e vagy sem, és hogy az egész idétlen projekt nem kifizetődő: én jobbá szeretnék lenni. Jobbá lenni, emlékezvén arra, hogy szerettelek.

Na, jó. Ez már too much. Miért is kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe? Már elfelejtettem.