Néha elgondolkodom azon, hogy van e értelme gondolkodni!?
  Megéri e valakin rágódni; elszomorodni önvédő hazugságokon, önző tetteken, irigykedni mert neki kijutott az ami nekem nem, vagy ítélkezni rossz döntéseken, ócska beszólásokon, sajnálni a nehéz életét!?
Mert mit kaptam én tőle? Gondot, csalódást, fájdalmat, kishitűséget, alázást, szánalmat, kihasználást..
  Megéri e egy idegen miatt megfertőzni a lelket beteg gondolatokkal; elképzelni a "mi lett volna" megnyugtató változatát, vagy éppenséggel beletörődni, hogy ennek pontosan így kellett történije; azzal emésztődni, hogy miért pont én, miért pont most, miért ilyen vakon, miért hagytam ki!?
Mert miért jó ez? Bosszankodni a tényeken, hogy elrontottam, máshogy kellett volna...
  Megéri e együtt érezni Vele; sírni a fájdalmán, vigasztalni, megoldani közösen a problémáit, jó kedvet adni vagy nevetni azon a semmiből előkerült örömön!?
Mert mit ad ő nekem? Semmit, terhet, hogy Vele éljek s ne magammal!
  Megéri e agyalni a megoldáson, az útvesztők rettenet hosszú erdejét járva keresni a kitaposott utat a tisztásra, ahol később úgyis a rejtélyt keresem ismét; egy virágot, egy bogarat, valami sárban fürdő ládikát, hogy megmossam a patakban; szebb lesz e tisztán, kincset rejtő, vagy koponyát őrző koporsó ez!?
Miért nem építek ismert utat és saját házat, miért nem ások el magam kincset? Az ismerős ismeretlenebb...
  Megéri e tervezni, hogy mi lesz majd, mit szeretnék!? Egy férfit, egy férjet, egy kisfiút és egy kislányt, nagy házat gyümölcsös és virágos kerttel... Szeretném megváltani a Világot, elénekelni a boldogság titkát, átölelni minden boldogtalant, megcsókolni minden szerelmest, megóvni minden bátortalant, vigaszt nyújtani megtört lekeknek... Szeretnék az Atlanti óceán partján is élni picit, esténként száraz vörösbort kortyolni a homokban, a karjaiban ámulva a vörösödő napot, és hallgatni a történeteket miként lett ilyen csodás, honnan tudta mindig is hogy milyen meseszép az élet...
  Megéri e elképzelni, hogyan találkozunk, ahogyan megcsókol majd, hogyan szeret engem, olyan ösztönösen tudva mire gondol, mit érez most, elképzelni, milyen az ha érzed minden dobbanásának eredetét!?
Mert hogyan is merem azt állítani bizton, hogy létezik? Minek fájdítani a szívet?
  Megéri e hagyni, hogy minden nap ezerszer megmarkolássza a lelkemet a gondolat, mindegyik máshonnan, máshogy más karmokkal szorítsa, vagy épp simogassa lelkem egy képzelet, egy álomkép, egy emlék!?
 Mit kapok mikor fáj a lelkem, mikor sanyargat oly megmagyarázhatatlanul, mikor elolvad szeretve?
Gondolatot! Egy kis magvat a fejemben, hogy kicsírázzon az idő tápértékével, s hatalmas fa legyen belőle, belül gyűrűkkel számlálva a sorsot, kívül megkérgesedett emlékekkel.. egy fát kapok, mely egekbe nyúlik, mindig új ágakat növesztve, minden évben új levelekkel, új virággal, melegben édesebb, zamatos és nagyobb gyümölcsökkel, szorgosan gondozva, és ha túl sok, hát megrohadtan, aszottan, vagy hideg időkben jég verte, máskor vegyszerrel permetezett terméssel, hogy férges ne legyen... de sosem korhad el, sosem szárad ki, nem rohad el a sok könnytől....csak magasabb lesz, terebélyesebb, gyökerei mélyen szántják a földet, odúja otthont ad más élőknek...
  Megéri e gondolkodni, ha egy balta véget vethet ennek a szépségnek?
Meg! Mert a gyökeret táplálja a föld és a könnyem, és mindig nő egy új ág, egy új levél, egy új virág, egy új gyümölcs, mindig van egy kertésze a bölcsülő édennek!

2010.11.10

Beke László emlékére, aki igazán csodálatos szívvel és az igazi, végzetes szerelemmel szerette barátnőmet egészen haláláig és azután végig. Hálás lehetek a Sorsnak, hogy ismerhettem Őt és az Ő szerelmük rejtekét. Erőt adtak, hogy higgyek a szerelemben, példát mutattak a kitartásukkal. Isten nyugosztalja szívüket.