Bárkinek a halála megrendít. Eddigi életemben három ember halála volt sokkoló számomra.

            Apám: Végig dolgozott egy életet. Mindent, aki, ami már vagyok, elsősorban neki köszönhetem. Ötvenkét éves koráig orvos is csak akkor látta, amikor üzemorvoshoz kellett mennie. Ekkorra azonban beteg lett. Tizennégy évig élt együtt a betegséggel, míg végül a szíve nem bírta tovább.

            Kálmán barátom: Velem egyidős volt, ő is gyermekparalízises. Állandóan bizonyítani akart, a munkában, a nők előtt. Jószerivel csak addig pihent, amíg horgászott. Két végén égette a gyertyát. Neki is a szíve mondta fel a szolgálatot. Harmincnyolc éves volt.

            Péter barátom: Az ő elvesztése volt a legváratlanabb. Talán azért is, mert csupán harmincnégy éves volt, olyan idős, mint a húgom. Az ő elvesztése emiatt is érzékenyen érintett, másrészt a temetésén az egyik búcsúztatója voltam,

            Az ezekben a napokban általam gyújtott gyertyák ő miattuk is, ő értük is égnek. Van egy mondás, amely szerint senki nem hal meg mindaddig, amíg lesz, aki emlékszik rá.

            A sok gyertyától, mécsestől a korai sötétedésben kivilágosodnak a temetők. A kegyeleti érzéseinkbe tudjuk be azt is, mily szerencse, öröm, hogy ezeket az embereket egyáltalán ismerhettük.

            Erről az utóbbiról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Holott még a tizenkilencedik században is erről szólt a temetés. Ez mutatkozott meg a ruhaviseletben, amely világos színű, elsősorban fehér volt és erről szólt a halotti tor is. A polgári fejlődés, a polgári kultúra hozta magával a változásokat.

            Emlékezzünk! Ez a túlélők, a mi felelősségünk.