Elkopott a pecsétem, mint ahogy a sokat használt dolgok el szoktak kopni. Nyomok én abból naponta vagy százat, mert a betegek utazási utalványát az OEP csak akkor téríti, ha az le van pecsételve és alá is van írva egy-két-három helyen és példányban (nyomtatványa válogatja). A pecsét és a szignó persze csakis és kizárólag a főorvostól elfogadható, hisz ő az egyedüli megmondhatója annak, hogy járt-e valóban ott a beteg, s nem pénzszerzési trükk csupán, amikor a magát betegnek kiadó személy az utalványt bemutatja. Egyes nyugati országokban az ilyesmit egy diszpécserre bízzák, mert nincs elég orvosuk az adminisztratív feladatokra. A kevés doktor ugyanis mind a betegekkel kénytelen foglalkozni, ahelyett, hogy az üdvösebb papírmunkával törné magát. Szóval, van azért, amiben lepipáljuk mi azt az úgynevezett fejlett világot.
Szóval, elkopott a pecsétem, főképp a rajta lévő nyilvántartási számom nem látszott már rendesen. Ilyenkor aztán zengzetes paragrafusokkal teli, kétoldalas határozatban értesít a T. Hatóság, hogy az általam lepecsételt utalványt nem tudják elfogadni, s a beteg elesik az általa buszjegy címén igényelt, mondjuk, nyolcszázhatvan forintnyi összegtől. Hacsak időben nem pótolom a hiányzó, s immár minden tekintetben olvasható dokumentumot. Én aztán pótolom, mert tudom, hogy sokaknak az pár száz forint is komoly összeg. Ehhez azonban vadi új, csilivili pecsét kell.
- Tudok egy jó iparost, bélyegzőkészítő meg minden – mondta egy kollégám, aki segíteni akart. Ő is úgy csinálta tavaly, bement, s egy óra alatt kész volt a pecsét, elfogadható áron. Csodálkoztam, mert tudtommal az ilyen pecsétet nem szabad másoltatni, csak a hivatalos úton szabad igényelni, s csak az elhasznált példány leadásának fejében juthat új pecséthez az ember. Kollégám vállat vont:
- Ahogy akarod. Nehogy azt hidd, hogy bárki is utánanéz.
Én azért mégis aggodalmaskodtam egy kicsit. Nem, én mindig szabály-és jogkövető voltam, s maradok is az. Felhívtam az OEP illetékes osztályát, az ott ezzel foglalkozó illetékes tisztségviselőt, aki közölte, hogy oké, kell egy kis idő, mondjuk két hét, amíg legyártják és Budapestről leküldik a pecsétet, de legyek nyugodt, szólni fognak.
Magam is meglepődtem, de valóban nem telt több időbe, s az illetékes hölgy telefonon közölte, hogy mehetek a stempliért. Feszített tempóban dolgoztunk, tizenkettő helyett éppen hárman (a többiek más munkahelyen, más szakmában, más országban vagy nyugdíjban, utánpótlás nincs). Két munkatársam nem volt éppen boldog, hogy a munka kellős közepén hagyom ott őket. Jövök, legfeljebb háromnegyed óráig leszek oda, mondtam. Bekalkuláltam a taxit is, mert a saját kocsimat ki nem mozdítom a reggel megszerzett jó kis parkolóból, de nem ám. Hogyisne, hogy aztán csak négy utcányival odébb tudjak megállni, ahol tuti feltörik.a járgányt. Még azt is gondoltam, hogy megkérem a taxist, várjon meg, csak felmarkolom a tárgyat és usgyi vissza. Aztán mégis inkább elengedtem.
Az illetékes tisztviselő hölgyet is hamar megtaláltam. Nyúltam is a zsebembe a régi, maszatos, törött pecsétemért, meg a kétezer forintért, mert tudtam, hogy ennyibe számítják nekem a cserét. A hölgy azonban máris lehangolt azzal, hogy az épületen belül már nincs pénztár (ez is jó vicc nem? A Megyei Egészségbiztosítási Pénztárban nincs pénztár!), kapok egy csekket és azzal el kell fáradnom a postára. Püff neki, plusz egy félóra. Vagy háromnegyed. Mit tehettem volna, elloholtam a csekkel és vissza. Nyújtom a szelvényt. Ekkor a hölgy közölte, hogy most ki kell töltenem egy adatlapot. Neve, anyja neve, lakhelye. Diploma kelte, száma (!) és még vagy nyolc értelmetlen adat. Persze, nem értettem, miért mindez, hiszen csak cseréről van szó. Az összes adatomat jobban ismerik, mint én magam.
-Nem úgy van az - mondta a hölgy. - Például a doktor úr lakcíme megváltozott. Azt bizony jelölni kell a Pro Familia recepteken, ahhoz majd egy újabb adatlapot kell kitölteni.
Mondtam, hogy szerencsére nem ezügyben jöttem. Jó, a lakcímem megváltozott. Azt, hogy minek a családi receptekre lakcím, azt végképp nem tudom. Ilyet csak a családnak írok, ők mind tudják, hol lakom. Ha a gyógyszertár akar velem kapcsolatba lépni, ott a telefonom, az ugyanaz maradt, az is rajta van. Ha a telefonom nem működne, ott a nyilvántartási számom, azt bepötyögve gombnyomásra nyílik az egész életem. Minek a lakcímem a receptre? De mint mondtam, nem ezügyben jártam. A diplomám sorszámát viszont végképp nem tudom fejből.
- Ó az nem baj, az megvan nekünk, az úgyse változik, mindjárt diktálom… - mondta a hölgy és belenézett a korábbi dossziémba. Ha úgyis tudják, egy diplomaszám sosem változik… miért engem csicskáztatnak vele? Miért? Dühömet visszafojtva irkáltam, amit kellett. Hiszen a hölgy egészen kedves volt, nem érdemelte volna a rosszabbik modoromat. Hogy az adószámomat miért akarta tudni a papír, azt végképp nem értettem, de már nem kérdeztem semmit. Szerencsére nálam volt az adókártya. Végére érvén a blankettának, könyörgő tekintettel néztem a tisztviselő hölgyre. Adja már azt a pecsétet?
Nem, még nem adta.
- Most jön a kérvény – tudtam meg. Ha dühöm kitörni készül, a fejem mostanában egészen céklavörösre vált, baj van a vérnyomásommal is. A tisztviselő láthatta ezt, mert egészen halkan, láthatóan megszeppenve közölte az újabb tennivalókat. Igen, az illetékes OEP osztályvezetőnek írunk néhány sort, hogy mi is történt a pecsétemmel (elkopott) és hogy mi a frászt is akarok tőlük (egy másik pecsétet). Dátum, aláírás, megvan. És most?
- Most jönnek az aláírás-minták. Tetszik tudni, hogy hogy néz ki az aláírása.
Tetszettem tudni. Igen karakteres aláírásom van, a többség számára utánozhatatlan, és már huszonhét éve ugyanígy írok alá. Ezalatt elkoptattam összesen három pecsétet, ez lenne a negyedik, ha megkapom egyáltalán.
És megkaptam! Mármint azt a vékony gumiréteget, mert markolat, az nem járt hozzá. Szerencsére erre fel voltam készülve, hoztam egy masszív fémmarkolatot tokkal. Ráoperáltuk a gumit és felszabadult sóhajtással indultam volna a kijárat felé. Ja persze, előtte megköszöntem, hogy foglalkoztak velem. De láttam, hogy még nem mehetek, a hölgy nyújtja felém a befizetett csekk igazoló szelvényét. Azt hittem, ez itt marad.
- Nem, nem, ezt Önnek kell eltennie. – Kérdő tekintetemre elmondta, hogy az OEP majd küld még egy számlát az elvégzett munkáról, és arra válaszképpen majd be kell küldjem ezt a csekket.
Erre már szavam sem volt. Kifordultam a szobából, ki az épületből, a hűs novemberi levegő majd észhez térít.
Pár perc múlva kezdtem csak gondolkodni újra. Ezért is tart itt ez az ország. Abból, hogy én pecsétet cserélek, egy egész siserahadra való bürokratának adok munkát, illetve azok adnak egymásnak és nekem. Én és a hozzám hasonló balekok működtetik az öngerjesztő papírmalmot. Így mindenkiből bürokrata lesz a végén, és megszületik a rendszerek csimborasszója, a lehetséges világok legjobbika, a totális bürokratúra!
Ugyanakkor kezdett némi fény is derengeni az agyamban. Hogy minek nekem a pecsét? Hát receptekre, zárójelentésekre, kérőlapokra, beutalókra, utazási utalványokra. Azzal a napi százegynehány kézmozdulattal egy iszonyú gépezetet hozok működésbe, vagy tartok működésben, mondom, sorstársaimmal együtt.
Ha az én pecsétem cseréje bonyolult, és egyre bonyolultabb – emlékszem, pár éve öt perc volt egy ilyen művelet – akkor nekem érdekem lesz vigyázni arra a pecsétre.. Hogyan? Hát kevesebbet pecsételek. Ha csak egy-két százalékkal is, de lassabban dolgozom. Továbbá, ha muszáj lesz a csere, majd megcsináltatom feketén. Ezzel, ha pár ezrelékkel is, de kevesebb lesz a dolga a velem foglalkozó bürokrata-csapatnak. Ezzel, ha igen csekély mértékben is, de lassul a bürokrácia növekedése! A Rendszer nem tökéletes, mert önnön magát gátolja a fejlődésben! Minél vehemensebben dolgozik, annál nagyobb mértékű gátakat épít a saját útjába. Barátaim, itt a reménysugár, az íróasztalok és a hivatalok talán mégsem fogják elborítani az egész Földet, megbénítani az egész világot, mert előbb önmagukat bénítják meg.
Csak legyen, aki túléli majd őket.
|
