Az említésre érdemes tárgyaim második darabja egy könyv. Ez nem véletlen. A könyvek egyébként
is közel állnak hozzám. Több mint 55 éve azzal szórakoztatnak, amit beléjük írtak, nyomtattak:
történetekkel, élményekkel, ismeretekkel…na meg ennél elmondhatatlanul sokkal többel. 
Már az általános iskola kezdete előtt, állítólag úgy 5 éves koromban tudtam olvasni. Mire oda
kerültem – 1960 decemberében , az I. osztályban cirka félévekor, ha ugyan még jól emlékszem -,
hogy olvasásból feleltettek, csak 4-est kaptam, mert hadartam, s nem hangsúlyoztam jól – a tanár
néni szerint.
Szóval örök szövetséget kötöttem a könyvekkel immáron régóta. Szüli és névnapra, húsvétra,
mikuláskor, vagy karácsonyra mindig könyveket kértem és kaptam. Át is olvastam a gyermek és
tinédzserkoromat, s amikor már erős késztetést éreztem ott alant, ott álltam tapasztalatlanul, de
könyvtárnyi tudással a hátam megett…Ma is rosszul érzem magam, ha nem kapok könyvet
karácsonykor.
Persze közben szálltak az évek, hajam szürküllt, pocakom nőtt, s a Gutenberg Galaxisnak - sokaknak úgy tűnik - leáldozóban van Napja.
De hogy szavam ne felejtsem ma könyvtáram egyik büszkesége egy kötet. Ezt is a „vaterá”-n,
felnőttként szereztem, de úgy gondoltam, ez olyan mű, aminek ott kell lennie polcomon.  Amit
esetenként kézbe fogni, fedelét megsimogatni, belelapozni, s főként mesélni szerepéről a
magyarság történetében érdemes. Mert olvasni ugyan tudnám, de nem érteném, miután latinul van írva, s jómagam az első 20-ba tartoztam a névsorban az alma mater-ben, s így „németes” lettem. Bezzeg a Sági Gyuri latint tanult Fényi Bandi bácsitól, pszichológus is lett Amerókában…
Szóval ez a kötet nem egy mindennapi könyv, ha csak annyit mondanék róla, hogy 1715-ben nyomtatták, az már elég lenne, mert közel 300 éves, nemsokára tricentenáriumára emlékezhetünk.
De mivel Werbőczi - Decretum Tripartitum-járól, azaz Hármaskönyvéről van szó, így asszem jónéhányan irigyelhetnek, hogy ez a darab az én könyvespolcomon díszeleg.
Semmi különleges: kopott barna bőrkötés, helyenként foltos megsárgult lapok, enyhén dohos illat, a joganyag már az évszázadok alatt jócskán elévült, de mégis: olyasmit testesít meg, amely a magyar történelemben egyedülálló – az első magyar törvénykönyvet, amelyet még akkor, amikor született, idegen nyelven róttak papírra. Egy szokásjogi gyűjteményt, amelyet az országbírói ítélőmesterből nádorrá lett Werbőczy István 1504-ben kezdett el összeállítani, és 1514-ben fejezett be. Épp a Dózsa féle parasztfelkelést követően…
Előszavát, amelyet műve elé bocsátott érdemes szó szerinti fordításban idézni:
 „Nemes Magyarországnak törvényeit és törvényerőre emelkedett szokásait készülvén leírni, elhatároztam, az előttem álló tárgyra nézve némely megjegyzésre méltó dolgokat röviden előrebocsátani. Először is: az igazságról. Másodszor meg: a jogról és a jognak felosztásáról. Harmadszor pedig: a törvényről és a törvénynek nemeiről. Negyedszer: a szokásról és ennek feltételeiről: Ötödször és utoljára: a jó bíró kellékeiről és egyéb, az igazságos törvényszolgáltatásra tartozó dolgokról, föltevén azt a kérdést: vajjon a bírónak a perben előadottak és bizonyítottak alapján kell-e ítélnie, vagy pedig lelkiismerete szerint úgy, a mint a dolgot maga tudja.”
Tehát gondoltam, megosztom veletek, mit gondolok egy újabb, általam különleges tárgynak ítélt tulajdonomról. Persze az sem utolsó, hogy az egyik első belső oldalon " Domine Aurélio Dömsödy MDCCCCLIII." a bejegyzés, amelyet barátjaként és professzoraként a nevezettnek írt alá Heinridi Oderenko
Bár kétségtelen, hogy a 3. évezred elején Magyarországon a jog  – amelynek korai
megtestesülése e tárgy -, mint olyan, különleges helyzetbe került, s legelébb egyes pártok ügyes-
bajos törekvéseit tekintve a politika eszközeként aposztrofálhatnám, mintsem az
igazságszolgáltatás feltételeként említeném, már örökre megmarad földi életünk kereteként.
Csürhetik csavarhatják emberek bárhogy, e kötet egy jelentős fejlődési állomását mutatja, testesíti
meg.

Hárs István