A cím talán túlzás, hisz Willy (vagy Vili?) nem egy kihalással fenyegetett bálna, hanem egy aranyhal, akit ráadásul csak én hívok így, de a kiszabadítása érdekében lépéseket teszek.
Az első és eddig egyetlen találkozásunk a múlt hét csütörtökön történt.
Délután fodrásznál voltam, utána benéztem a volt munkahelyemre, Moni barátnőmhöz: részben, hogy véleményezze piros-tincseim, részben, hogy beszélgessünk, mert régen /2 hete ;-)/ nem találkoztunk.
Öt óra után járt az idő, a 10 fős nagy irodában már csak ő volt. Le is csüccsentem a volt helyemre, mellé. Javában tárgyaltuk már a hét eseményeit, amikor felpillantva észrevettem Vilit a monitor mellett egy lombikban.
Említette Moni, hogy az egyik kollegája halat tart, de csak a sokkoló körülményeket látva tudatosult bennem a tény.
Vili eddig aludt, de most ráérzett arra, hogy a figyelem középpontjába került, így vadul úszkálni kezdett, neki-neki ütődve a hideg üvegfalnak.
Gyönyörű bordós-piros teste, fátyolszerű uszonya és fekete gomb szemei voltak, így nem is csoda, hogy egyből a szívembe zártam.
Moni közben mesélte, hogy korábban egy befőttesüvegben tartotta a „gazdája”, csak minduntalan kiugrált belőle. Ezután kapta lakhelyéül a lombik-börtönt.
Azt hiszem, jogosan használom ezt a szót, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy se talaj, se kövek, csigák, vízinövények, se a víz oxigénjét frissítő készülék nincs a Vili otthonául szolgáló üvegedényben. Marad neki a klóros csapvíz, ami hetente egyszer cserélődik, illetve heti 5 alkalommal enni is kap. Hétvégén minek?! – tulajdonosa nem fog 30 km-ről bejárni csak az etetése miatt.
Rendesen felháborítottak Vili tartásának körülményei. Ez olyan, mintha egy embert egy ablaktalan, bútorozatlan szobába zárnának be, és hétfőtől péntekig naponta egy szelet kenyeret kapna egy pohár vízzel táplálék gyanánt, hétvégén pedig azt sem.
Állítólag a volt munkahelyemen többen Vili pártjára álltak beteges lelkiállapotú gazdájával (a háttérképe a számítógépen egyszer egy börtönbelső volt, illetve jelenleg egy kis cserepes kaktusz árválkodik még Vili lombikja mellett az asztalán) szemben – eredménytelenül.
„Az én halam, úgy tartom, ahogy akarom.” – hangzott a válasz.
De vajon, tényleg jogában áll-e úgy tartani?
Másnapra sikerült egy ismerőst találnom, akiknek vannak otthon halai és akváriuma is, így Vili társak és normális körülmények közé kerülhetne.
A kérdés csak az, hogy hozzam el Vilit. Beszéljek az ex-kollegámmal, próbálva a lelkére hatni? Vagy egyszemélyes kommandóként Monival szövetkezve menekítsem ki munkaidő után?
Megoldás-e a lopás – mert az lenne, ha Vilit engedély nélkül magamhoz venném? Nem fog-e később egy másik hal sínylődni az üresen maradt lombikban?
Még nem tudom a választ, de azt igen, hogy nem nézhetem tétlenül az állatkínzást. Első gondolatom az volt, hogy kiszabadítom Vilit, hogy jóra forduljon a sorsa, bármilyen következményekkel jár is majd a tettem…
Mert nem ülhetek ölbe tett kézzel, ugye?
(2004-10-10)
Elkéstem... ma reggelre meghalt Vili, fehéren lebegett lombikjában, amikor rátalált kínzója.
Csak azt remélhetem, hogy tanult az esetből, és újabb Vilik nem válnak kisállattartó szenvedélye áldozatául.
Ennyit tesz, ha hezitálunk. Talán megmenthettem volna...
(2004-10-12)
