| Ma meghalt az egyik hörcsögünk. Nem is vettem volna észre, ha nem akartam volna megmutatni a gyerekek kis barátnőjének. A nőstény vígan szaladgált a saját ketrecében, de ez, a hím meg se mozdult. Megmozgattam kicsit a ketrecét, mert olyankor kiemelte a kis orrát a műanyag iglujából és szaglászott, de most semmi. Kivittem a kádba a ketrecet, leszedtem a tetejét, de akkor sem mozdult. Szóltam Böbinek, hogy megdöglött. Nagyon elkezdett sírni. Zsolti mindenáron meg akarta nézni, milyen a halott hörcsög, de én nem voltam felkészülve a látványra. Elhatároztuk, hogy eltemetjük.
A férjem le is ment, ásott egy gödröt a ház előtt lévő hatalmas fa tövében - késsel. Férfiak! Kissé tragikomikus volt. Aztán a két lánnyal lementek és eltemették a kis testét.
Öreg volt már szegény állat. Őszült, soványodott, de lehet, hogy a hasmenés ölte meg. A ketrecét rendszeresen takarítottam, de a kis kuckóját hagytam, hogy ő rendezze. Hiba volt. Talán ez volt az oka a halálának? Vagy az öregség? Ilyenkor az ember mindig magát okolja, hogy hibázott, és őmiatta történt a tragédia.
A hörcsögöt tavaly nyerte Böbi az iskolában az állatok világnapján. Elég vad ötletnek tartom, hogy ilyenkor élő állatot lehet nyerni, de ez már többéves hagyomány.
Szelíd kis jószág volt. Nem olyan erőszakos, mint a nőstény, ha idegent látott, inkább bebújt a kis házikójába. Ha a lánnyal egyberaktam, rögtön fickós lett, szaladt utána, de általában hiába. Ilyenkor a nőstény volt a domináns, felszáműzte a ketrec emeletére, és sehogy sem engedte le. Sokszor még a házikójából is kiüldözte.
Először nem fájt, hogy meghalt. A halál az halál, egyszer mindenkinek el kell távoznia. Most már egyre jobban bánt. Talán többet tehettem volna érte. |
