Az egyik beosztott tisztem néha felkeresett az irodámban és leginkább hivatalos ügyekről tárgyaltunk. Mikor ezeken túljutottunk, mindenféle személyes témára terelődött a szó. Jól ismertem fura jellemét, nem ütköztem meg azon, ha rám akart sózni valamit, vagy nekem akart beszerezni holmikat, mert ilyen nyüzsgő típus volt. Üzletelt mindennel, sokszor a tisztesség határát súrolva, és tette mindezt abban a hiszemben, hogy ez majd segíti előléptetését, gyorsabban juthat előre a ranglétrán. Az ilyen túlbuzgó katonát a szleng szerint csillagvadásznak hívták sereg szerte, jól illett hozzá ez a jelző. Tudott szerezni a parancsnoknak házi pálinkát, a törzsfőnök kocsijához alkatrészt, de ha a szükség úgy hozta, saját érdekből is szorgoskodott. Történt az egyik alkalommal, hogy új reléállomást kellett átvennie, és nem vette észre, hogy az egyik egységet duplán kéri a törzskönyv, mert tartalékba is kellett. Hiányzott az állomásról az egység, jelezte is nekem, de megnyugtatott, hogy nem kell reklamálni, megszerzi. A közelben volt egy szovjet laktanya, mindössze tizenöt kilométerre, ott is voltak üzletfelei, akik pálinkáért cserébe adtak neki egy ugyanolyan blokkot, mint ami az állomására kellett. Egyik nap a szokásos módon bekopogott, elmondta az ügyes-bajos dolgait, aztán szokás szerint magánbeszélgetéssé fajult a találkozó. Amint vittük a szót, gyakran pislogott az asztalomon lévő cetlikre, legfelül a következő volt: kell-must. Nyilván ez a napi penitenciám volt angolból, de ő ezt nem sejtette, csak értelmezte a leírtakat. Egyszer csak belevágott. - Főnök, miért nem szólsz nekem. Ha neked must kell, szerzek, amennyit akarsz! Mennyi kellene? Az első pár másodpercben igencsak elkerekedtek a szemeim, hirtelenjében fogalmam sem volt, miről is beszél. Aztán a tekintetét követve ránéztem a cetlire, és minden összeállt. Amikor hahotázni kezdtem, akkor meg az ő szemei kerekedtek malomkőnyire, most ő nem értette, mi lehet ebben olyan vicces. Kellett pár perc, mire sikerült elmagyaráznom a cetlik értelmét, és az ő melléfogását. Ha nem lettünk volna már régi kollégák, és szinte barátok, biztosan örök harag lett volna a végeredmény, annyira a szívére vette, hogy tudatlanságát kinevettem. Angol tudásom azóta se sokat gyarapodott, de ehhez a szóhoz érve mindig mosolygok, az avatatlanok meg gyanakodva nézegetnek. A seregben az ilyen vidám percek tették elviselhetővé a folyamatos stresszt, a rideg kapcsolatokat.