Kicsit rendezgettem dolgaimat, és ráleltem egy régi írásomra.

-------------------------------------------------------------------------------------------

Gyermekkoromban olyan kicsinek hittem a világot! A végét pontosan ott, ahol szüleim munkahelye volt. Fejemben megválaszolatlan kérdésekkel, érthetetlenül néztem az autók után a kórház kapujából, ahogy lassan eltűntek a távolban. Vajon hová, merre mennek? Kik ülnek bennük, és miért indultak útra? Mi dolguk arrafelé, ahová én nézni is csak félve merek? Meg voltam győződve arról, hogy a Világ csak annyi, amíg a terézvárosi bérházból kilépve gyalog eljutok a kevesebb, mint tíz percre levő intézetig, ahol szüleim dolgoztak. Nyáron rövidebbnek tűnt a távolság, mint ősszel, amikor a szitáló esőben az épületek felé rebbentek az első korai varjúk. Kicsit megszédülve remegtem a gondolatra, hogy egyszer nekem is túl kell majd mennem képzelt világom határain. Olyankor megérintettem a kerti platánok törzsét, és körmeimmel nagy darabokban hántottam le a kunkorodó széleket.
Pedig egy nagyon forró szeptember elején már egyedül is túl kellett mennem. Az általános iskola befejezése után középiskolásként már engem nézhetett egy kisfiú talán, ahogy távolodom a busszal. Négy évig érintettem a követ a megállóban, a csupaszra pergett falat. Tenyerembe nehezedett az iskola kapujának hatalmas kilincse. Néha úgy hittem, már elég nagy vagyok ahhoz, hogy megértsem a Távolságot. A ballagás után apám meghívott egy konyakra. Először. Felnőtt lettem a szemében. Amikor sírok, tudom ő sír bennem.
Milyen hideg volt a kézfeje, amikor utoljára hozzáértem! Nem tudom ma, hogy nézne ki, nem tudom, hogyan fogadna, amikor hazamegyek. Van egy fiatalkori képem róla. Hasonlítok rá.
Látom magam, amikor a hírre, hogy kislányom született, könnyes lesz a szemem, és anyósom átölel. Előttem van fiam pillantása, ahogy alig párpercesen rám néz, és érzem legkisebb lánygyermekem apró tenyerének szorítását, amikor először megyünk sétálni a Világba!
Írhatunk prózát, avagy verset! Festhetünk színpompás képeket, lehetünk ünnepelt zenészek, vagy akár egyszerű – minden hasonló önmegnyilvánulástól mentes- halandók is, de mégis vannak olyan érzések, amelyek mindenkinek ugyanazt jelenthetik. Mindannyian hírmondók vagyunk ezen a Földön! Üzeneteket viszünk pillantások, érintések, szavak formájában. Van, ahol örömmel látnak minket, és megpihenünk egy ideig. Van, ahová elvágyódunk, de soha nem érkezünk meg. Van, ahol nem vártak minket, de akkor hozzájuk azért érkezünk meg! Jó ez így.

A gyermek a Világot nem látja, a fiatal a Távolságot méregeti, az idős az Időt veti össze távoli világával.