Madarak csipkedték gyenge leveleink,
ágaink villáiban hintázott a szél.
Gyökereink szálaira földrögök ültek, utat
férgek gyûrûztek hol fojtó mély fakad.
Erdõ - Világ vadjai mellénk települtek,
véreztek, megtértek lombjaink alatt.
Mézgáinkra bogarak szálltak óvatlan,
és kõvé merevültek könnyeink miatt.
Most itt vagyunk mind, s velünk minden
évszakunk, mit felépített ránk az Idõ.
Gyûrûinkben megannyi sors, számvetés,
kérgeink alatt valami még köt legbensõ
énünkhöz, hogy egyszer lemeztelenedjünk
majd sikongó nászi ágyunkon.Örökre.
Merre, hová visz ez a gallytalan lét?
Lesz-e belõlünk bölcsõ, vagy csak támasz
öregnek, keret valami hamis képhez,
talán egy mosoly faragott szoborért, alkalomra.
Lesz-e még nekünk fény, vagy visszatérünk
a földhöz, és deszkaként végezzük, ahogy
menedéket adunk egy testnek, a végsõt.
Lesz-e még nekünk olyan simogatás, mint
magból, ahogy serdülve ránknézett a Nap,
vagy csak rönkfák vagyunk az úton,
szétdobálva egy kereszt alatt. |
|
