Egy sápadtra vált nyárfalevél,
kit sodort a sors, az õszi szél,
ház fala mellett épp lebegett,
mikor egy rést abban észrevett.
Kis szellõzõ rés volt a falában.
"Itt megpihenek" - gondolta magában.
"Jön a tél, aki úgyis eltemet."
Bebújt a lyukba, s csak reszketett.
Lapult s remegett, rettegve szélt,
ki mellé sodort egy másik levélt.
Imbolygón, lassan melléje hullt:
se szó, se beszéd, hozzá simult.
S kihez simúl egy másik teste,
elõbb-utóbb esik szerelembe.
Egymásba szeretett a két levél;
"Mi lesz velünk, jaj, ha jön a tél?"
S bánták már, hogy el kell múlni,
próbáltak mind mélyebbre bújni,
de a sors elõl megszökni nem lehet;
a két levél félve várta a telet.
Mert szerelmeseknek hírét vette
a Halál fekete Nagymestere,
s elküldte küldöncét, famulusát,
a Nagy Zöld Mûanyag Hangyát.
A Nagy Zöld Mûanyag Hangyát,
hogy enyelgésük már abbahagyják.
Bökje ki õket csáprágójával,
födje be õket hó hideg sójával.
Ezért, ha látsz két levélt pörögve
egymás körül hullni le a földre,
két tenyér az, ki egymást kitárja,
két levél, ki haláltáncát járja.
|
|
