Sárguló levél leszek a vén tölgyfa ágán,
megbújok ritkuló, száraz lombja között,
hogy ha arra jársz, mikor már nem leszek,
vigyázhassam lépteid, míg ott õrködök.
S ha tombol a vihar szívedben értem,
csak simulj a fához, hajolj közelebb,
érezd, ha megfogod kezed bársonyával,
az elárvult levelet, mely érted kesereg.
Leszek én kósza szellõ, hajnali fénnyel
szobád ablakából figyelem létedet,
ezüstcsillagból szõtt álmot hintek rád,
hogy szép legyen az egész életed.
Nem hagylak el soha, mindig veled leszek,
kísérlek végig utadon, bármerre is jársz,
tudnod kell, ha nem is látsz majd engem,
követlek akkor is, és a lelkem rád vigyáz. |
|
