Titkokat suttog az éj....
Szellõ háton kéjesen lovagolva,
az éji borzongás csatasorba állítja,
fekete hadseregét.
Zizegõ levelek sötét koronája,
az úton rohanó szél dudorászva,
komor fellegeket idéz.
Függönyei lesznek a Holdnak,
fényét ellopni,
elé osonnak.
Fáradt nõ siet az utcán,
meggyötört arcán könnye csorog,
emlékek üldözik mióta árva,
férje elhagyta, ki egy éve halott.
Minden táblában fejfáját látja,
férje szellemét várja haza,
de csak a sötét éjszaka engedi,
hogy lássa,
mikor a munkából késõn megy,
fáradtan haza.
Ilyenkor érzi a hûvös sóhajt,
és annyira vágyik hallani azt,
mert ott suhan mellette,
mint a párja,
szellem kezével vágyón simogat.
Testetlen testével átöleli,
fuvallattá szelídült csókkal,
arcán végig suhan.
A kapuhoz érve lebegni kezd.
Szívet formál a teste.
Még egyszer búcsút int,
és lassan köddé válik,
csak az esõ ne esne…..
|
|
