Kun Magdolna: Õszi elégia
Hány õszbe haltunk már bele
és hány tavaszból nyertünk újabb életet,
mennyi semmitmondó téli napot féltünk,
ami könny-homályba sírta a deres éveket
és lám mégis itt vagyunk, mi halhatatlanok,
kik tûrve szenvednek, de sosem adják fel,
mert nekünk minden perc egészbe font szakasz
úgyis, ha holt álmaink sírgödrökön kel,
hisz mi egymástól tanultuk, menni-menni kell,
azon a törtkavicsú úton, mit lábunk megszokott,
nem állva meg ott sem, hol szabad a pihenés,
akkor sem, ha cipõink rongyosra kopott,
mert kinek háncsos kérgû lelke idõedzett lett,
azt nem gyengíti semmi el, mi hitébõl szakadt,
hisz maga az ember-hit, oly földöntúli erõ,
mit két kezével véd meg az Isten-akarat |
|
