Megszökni tõled mennyire akartam,
elmenni messze, árkon-bokron át
törni el innen, hágókon, patakban,
leverni múltunk átkozott porát,
kifújni végleg minden édes illatod,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok.
De sokszor csaltál meg... Görcsös gerincem
megtörni szántad mocsokba vesztve,
morzsolt hitemre olvastál: - El innen!-
súgtad, s nem tudtam, jövõnk, az lesz-e,
tiportak éjszakák, földsápadt hajnalok,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok,
rád akaszkodtak, s méltatlannak adtad
szép kincseid; minden ordas ének
téged gúnyolt, már mindent elmulattak,
s elhazudják, mintha szeretnének,
teérted sírtam száz sosemlesz holnapot
és látod, mégis, én mégis itt vagyok,
mert érted égni bennem így se szégyen.
Képeidben önmagamat sejtem,
szent esküvésben, porban csúszva, térden,
rád feszítve minden apró sejtem,
nyaraddal égetsz, a teledben megfagyok,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok,
testedben élek, minden apró magban
te lélegzel, mezõkön, hegyekben,
szürke utcákon az én otthonom van;
lehetnék máshol? S hogy elmegyek? Nem!
Megbolydult a világ, bolonddá lett a jog,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok,
egy nyelvet mondunk, egyet milliókkal
kék tavakban, folyók széles hátán,
erdõk csendjébõl napra forduló dal
búzamezõk sárga szálán vár rám,
világnyi zajokon, hallod, hogy átrobog,
és látod, mégis, én mégis itt vagyok
magamban, tebenned. Lángos arany orcád
fordítsd a szívemnek, Hazám, Magyarország.
|
|
