AQUA VITAE
Uram,
te küldted õt hozzám?
Cseppekben érkezett,
olyankor magasra emeltem arcom,
hogy jobban érezzem.
Volt tavaszi zápor,
mit lenge szellõ terelt felém,
és tudtam, mit ér
(aranyat)
minden érintése.
Amikor nyári zivatarrá vált,
pusztító széllökéssel közeledett,
vihart kavart,
feldúlta lelkem csöndes erdejét.
Aztán bús õszi tenger lett,
sárdagasztó,
sötét –
akkor került hozzám legközelebb.
Késõbb téli ónosra váltott,
hogy
ezüstjéggé dermessze szívem,
mégis
melegsége árasztott el,
nem fagyott tõle ajkamra a mosoly.
Táncoltunk
szédületes valcert,
rét virágai hajlongtak lépteink alatt,
máskor tüzes tangót lejtettünk
elképzelt bérceken,
mára ebbõl semmi nem maradt.
Már jöhet tornádóval is –
megzabolázom;
duzzaszthat vadvizeket,
áradása bennem szelíd óceán lesz,
minden alakjában az élet vize.
Szárazság gyötör.
Ajkam szélén bágyadt mosoly,
aszály sújtja lelkemet.
Uram,
mondd,
esõ nélkül
élni
hogy lehet?
|
|
