A végeláthatatlan, széles világ számtalan sötét erdejében nyüzsög a sok undok, illetlen viselkedésű vadállat, mégis mindenki azt hiszi, hogy a legmodortalanabb állat a vaddisznó. Pedig ez óriási tévedés, mert a vaddisznók egymás között, amúgy vaddisznókörben, nagyon is ügyelnek a helyes magatartásra. Ha például sétálgatni mennek, mindig szép sorjában haladnak, elöl a tiszteletreméltó vaddisznómama, és mögötte a csíkos vadmalackák. A vaddisznók nem rohangálnak fel és alá, mint holmi kerge, mezei nyulak, éjjel csak halkan röfögnek, és az alapos tisztaság érdekében, rendszeresen fürdenek langyos pocsolyavízben.
Sőt, mivel a vaddisznók igyekeznek jámbor életet élni, minden év karácsonyán kiválasztanak maguk közül egy becses vaddisznót, és elküldik a templomba, meghallgatni az éjféli misét. Nem zarándokolhatnak el mindannyian az ünnepi szertartásra, hiszen ők is tudják, az erdőtől távol túl nagy feltűnést keltene egy egész vaddisznócsapat, de mivel a templom a falu közepén, a főtéren áll, a falut pedig falánk, disznóevő emberek lakják, a misére induló egy szem vaddisznó, sosem jut el a templomig. A többi vaddisznó minden karácsony elteltével úgy hiszi, misére küldött társuk bizonyára nagyon jól érzi magát az emberek között, ezért nem tér vissza, de újra és újra elhatározzák, hogy jövő karácsonykor a saját erdejéhez hűségesebb vaddisznót fognak választani.
Így folyt ez esztendőről esztendőre, mígnem egy őszi napon a vaddisznók között született egy haragos röffentésű, hetyke kismalac, aki nem volt udvarias jellemű, mint a többi vaddisznó. Ő ugyanis képtelen volt igent mondani. Ha vaddisznómamája arról faggatta, kér-e egy kis kukacízű, zsenge vadalmát, vagy egy csipetnyi pöszméteízű, nyúlós gilisztát, rögvest egy kurta nemet röffentett. Ha vaddisznópapája azt kérdezte, szeretné-e megtanulni, hogyan kell ázott avarba vaddisznómintát fötörni, vagy északi fakéreghez dörgölőzve sertét borzolni, azonnal rávágta: "Nem!"
Dühös Dacmalac lett a neve, mert bármit kérdeztek tőle, bármilyen szívhezszólóan, ő mindenre nemet röffentett, azt azonban olyan erős akarattal, olyan elszántan röffentette, hogy az összes vaddisznó minden egyes serteszálát az ég felé meresztette, ijedtében.
Ha a faluban éldegélő emberek karácsonykor szembetalálkoznának a mi Dühös Dacmalacunkkal, és megkérdeznék tőle, szeretne-e velük maradni, ő semmiképp sem válaszolna igennel – gondolták a vaddisznók –, mi több, lehetséges, hogy Dacmalac felelete után, a falubeliek soha többé nem mernének ehhez hasonlót kérdezni.
Eldöntötte hát a vaddisznók tanácsa, idén karácsonykor Dühös Dacmalacot fogják az ünnepi misére küldeni. A jeles napon a legidősebb vaddisznó természetesen azt kérdezte Dacmalactól: "Igaz-e, hogy a Dühös Dacmalacok sosem teszik ki a lábukat az erdőből, sosem mennek karácsonykor templomba, és sosem hallgatják meg az éjféli misét, amit sose mesélnek el a többi vaddisznónak?", és több se kellett Dühös Dacmalacnak, már rohant is, ki az erdőből, egyenesen a falu irányába.
A falu szélén összetalálkozott a szabóval, és megkérte, mutassa meg neki a templomhoz vezető utat.
– Megengeded, hogy előbb megegyem a vacsorámat? – kérdezte a szabó, a szája szélét nyalogatva, és már készült is, hogy rávesse magát Dacmalacra, és megkötözze egy rőfösszalaggal.
– Nem! – horkantotta Dühös Dacmalac.
A szabó hirtelen jött rémületében még a rőfösszalagot is kiejtette a markából. Nyomban megmutatta, merre kell menni a templom felé, és útjára engedte Dühös Dacmalacot.
Ment is, mendegélt Dacmalac, csakhogy igen kicsinyke malac volt ő még, ezért örökösen eltévedt a hatalmas, idegen faluban, a sűrű kertek és házak között. Viszont, összefutott a pékkel, a kováccsal, az asztalossal, a kocsmárossal, a csizmadiával és az ószeressel is, akiktől újra és újra útbaigazítást kérhetett.
Hiszed, vagy nem, az emberek mindegyike, az ószeres, a csizmadia, a kocsmáros, az asztalos, a kovács és a pék is, először ugyanazt kérdezte, mint a szabó, vagyis hogy:
– Megengeded, hogy előbb megegyem a vacsorámat?
Jól tudhatod, mit felelt erre Dühös Dacmalac, és szokásos válaszától mindenki, az ószerestől az asztalosig, egytől egyig valamennyien, épp úgy megszeppentek, akárcsak a szabó.
Végül Dühös Dacmalac szerencsésen megtalálta a formás, tornyos, fényesen világító templomot, a lassacskán gomolygó gyülekezetet követve besomfordált a széles templomajtón, és halkan meghúzta magát a leghátsó padban.
Csak bámult körbe-körbe a szerényen kucorgó Dacmalac, nézte a csillogóan meleg, ünnepi világot, a mesésre festett falakat, és amíg csendesen hallgatta a mise álmosítóan szelíd szavait, kerekded pocakja halk korgásba kezdett. Nahát, milyen faragatlanok az emberek – morfondírozott magában –, mindegyik csak a saját vacsorájára gondol, bezzeg engem senki nem kínált meg semmi finomsággal. Eszébe jutott drága vaddisznómamája, aki őt folyton-folyvást illatos gombával, édes gyökerekkel, ropogtatnivaló, színes bogárkákkal etetné.
Fogta magát a korgó hasú Dühös Dacmalac, észrevétlenül kiosont a templom hátsó kapuján, és iszkiri, hazafutott az erdőbe.
Attól fogva, ha kérdezték, már nem röffentett mindenre nemet. Udvarias, szófogadó vaddisznó lett belőle, a neve mégis Dühös Dacmalac maradt, mert azt a haragos röffentésű, hetyke kismalacot, aki hajdan eljutott a karácsonyi misére, azt nem Mosolygó Modordisznónak, nem is Nyájas Bűbájsertésnek, csakis Dühös Dacmalacnak szólították.
/ 2001. / |
|
