Pókok
Már megint félek, és ez nem tetszik.
Pedig csak egy kis pók, mi rajtam mászik.
Csak egy kis pók, nem is csíp;
Tán még mérge sincs neki.
Szó sem jön ki torkomon,
Szívem is feljebb dobog,
Hideg veríték folyik arcomon;
Már megint félek, s ezt nem akarom.
Sötét a nap, már hetek óta,
Nem látok mást csak pókokat;
Félek nagyon, nem tudom miért,
Azelőtt szerettem a rovarokat.
Könnyem csordul reggel-este,
Pókók lába ébresztget fel;
Halkan kiáltok csak, mindig csak halkan,
Nehogy meghallja, a Pókok Ura.
Pici pók mászik csak lábamon,
S én félek nagyon;
Nem kelt már fel az én napom,
Mióta elvesztettem az én kis álmom.
Pici pókok, mind csak picik.
Alig látom, olyan kicsik.
Kicsik, akárcsak én,
Talán még félnek is.
De én félek jobban.
Halkan kiáltok, nehogy meghallja,
A Pókok Ura.
De már így is, úgy is késő;
Halkan kopog:
„Üres már a bendőm!”
Értem jön, tudom;
Értem jön a Pókok Ura.
