Egy éve költözött a szomszédomba. Segítettem neki egy bőröndöt felcipelni az emeletre. Nagyon megköszönte a fáradalmam és cserébe bemutatkozott. Azt nem tudom, hogy mennyire illett hozzá a neve, de azok az őszinte nagy barna szemek magukkal ragadtak.
Szerelmes lettem. Nem hittem egészen eddig a szerelem első látásra dologban, de most velem is megtörtént. Csak egy gond volt, a férje. Láthatóan nagyon szerették egymást. Mint megtudtam, már öt éve házasok és a láng azóta sem aludt ki, csak egyre jobban és nagyobb tűzön égett a szerelmük.
Tőlem aztán el is éghetne az a szerelem, a kormot meg segítettem volna eltakarítani. Érte még ezt is meg tettem volna.
Nem volt mit tenni, csak vártam és éltem az életem. Minden reggel kikémleltem az ajtón, és figyeltem a lépteit lefelé a lépcsőn. Majd gyorsan odarohantam az ablakhoz és néztem lobogó fürtjeit, miközben a busz után futott. Végül én is elmentem dolgozni feltöltődve, tele életenergiával és vidámsággal.
Egyszerre értünk a lépcsőházba minden délután. Segítettem felvinni a szatyrait, majd elköszöntünk egymástól és mindenki ment a saját lakásába.
Azért azt el kell árulnom, hogy annyira nem voltam beteges, hogy fotókat készítsek róla, és egy albumba gyűjtsem őket, és ott bámuljam a szerelmem. Egy lyukat sem fúrtam a falba, hogy azon keresztül nézzem őt otthonában. Nem erre sosem voltam kíváncsi, főleg arra nem, hogy mit is művelhetnek a férjével. Ez az, ami végképp nem érdekelt. Sőt vettem különleges parafa szigetelőanyagot és azzal is csökkentettem a szomszédból áthallatszó hangokat. Sosem bontottam fel a leveleit, és minden olyan közeledést elhárítottam, amit ő kezdeményezett. Nem akartam átjárni hozzájuk vendégségbe és én sem akartam őket meghívni hozzám. Azt hiszem elfogadta, hogy én ilyen fura szomszéd vagyok.
Csak vágyakoztam utána, minden reggel, és boldog volt minden pillanatom, amikor rá gondoltam a munkahelyen. Nem akartam bezavarni az életükbe.
Idén viszont történt valami. Valami, ami megváltoztatta az életem, és konkrét célt tűztem ki magam elé: elveszem a most született gyermeküket. Nem, ne értsenek félre nem elrablom, hanem amikor abba a kórba ér megkérem a kezét a szüleitől.
Ugyebár van az a mondás, hogy nézd meg az anyját és vedd el a lányát. Én ezt akartam megvalósítani.
Mozgalmas napok voltak az biztos, sőt az éjszakák is azokká váltak. Lekapartam a parafa hangszigetelést, mert hallani akartam jövendőbelim hangját. Minden éjjel én ébredtem legelőször és élvezettel hallgattam az oázást, majd én is feküdtem vissza legkésőbb, mert látni nem láttam, hogy alszik-e már. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem jártam már olyan boldogan és vidáman a munkahelyemre, de mivel mindig elvégeztem a rám rótt büntetést, nem akartak felmondani nekem.
Teltek az évek. Ő már kijárta az óvodát, az iskolát is és már gimnazista lett. Az én éjszakáim visszatértek a régi kerékvágásukba és minden reggel kipihenten ébredtem fel, majd boldogan tapadtam az ablakhoz nézni hogyan fut a busz után.
Ha egyszerre érkeztünk, akkor segítettem felvinni a táskáját az emeletre. És boldog voltam, mert volt miért élnem.
Egy délután nem kellett segítenem neki, mert volt már más segítője. Egy vele egykorú fiú, aki láthatóan nagyon boldoggá tette őt. És én meg szomorú lettem, mert megint lemaradtam arról, ami az enyém.
Hamarosan kerekedni kezdett a pocakja és boldogan várta a lányát. Az orvos elárulta nekik, hogy milyen nemű is lesz a gyermek. A boldog nagyszülők elköltöztek a szomszédomból és átadták a lakást a kismamának és a boldog fejű férjének.
Csak én maradtam szomorú, és nagy magányomban belemélyedtem a tudományos folyóiratokba, könyvekbe, és csak ez tartott életben, csak ezzel tudtam elverni azt a maradék szabad időm, ami a munka és munka közt volt.
Egy este nagy boldogság tőrt rám. Kutatások kimutatták, hogy van alapja annak a népi megfigyelésnek, hogy az unoka mindig jobban hasonlít a nagyszülőkre, mint a szüleire. Újra feltört bennem a vágy, és türelmesen vártam tovább. Hallgattam a gőgicsélést, éreztem a pelenka illatát és megint kialvatlanná váltam, de nem érdekelt, mert volt miért élnem.
Telt-múlt az idő és már kijárta az óvodát, meg az iskolát is, csak egy nagy bajom volt: nem hasonlított álmaim asszonyához, az ő nagyijához. Dühömben bevágtam a kandallóba az összes folyóiratot. Minden szavuk hazugság és az életem tönkretevői ők.
Idős koromra nem maradt semmim, csak a munkám, amit mindig is utáltam, de most már értelme sem volt bejárnom. Nem is teszem, gondoltam és mire elhatároztam magam, nyugdíjba is küldtek.
Nem, nem lettem kivénhedt mutogatós cukros bácsi. Nem, nem kívántam én a piciny gyermekeket, és nem is akartam megrontani őket. Pedig jártam én a parkokat, mert az orvos friss levegőt írt fel nekem, meg sétát. Eleinte persze nem akartam megfogadni a tanácsait, de mivel nem volt mit csinálnom, kimentem a házunk előtti parkba sétálni.
Egy délután, amikor hazafelé jöttem a napi sétámból, megláttam őt. Ősz haját a szél fel - fel kapta, az arcába csapta. Csöngetett, de nem nyílt ki az ajtó. Beengedtem. Felkísértem az emeletre. A szomszédba igyekezett, de még mindig nem engedte be őt senki sem. Én csak ekkor mertem jobban megnézni őt. A szeme nem változott semmit sem. Ugyanolyan szép őszinte barna szemei voltak, mint régen. Az arca már ráncosodott, és fájdalom ült rajta.
Megkértem, hogy jöjjön be hozzám várakozni. Lesegítettem fekete blézerét, ami alatt fekete blúzt viselt fekete szoknyával. Érteni kezdtem mindent és tényleg szomorú lettem.
Ő csak mesélt és mesélt, én meg csak hallgattam, és csak hallgattam. Megint szerelmes lettem és kivételesen léptem is egyet, elhívtam sétálni a parkba holnapra, és ő boldogan fogadta.
Azóta eltelt fél év. A nagymama és az unoka (aki továbbra sem hasonlít rá) szomszédok lettek. Én meg boldog.
