- Tükröm, tükröm mutasd meg nékem, miért vagyok olyan ronda balról, s olyan kívánatos jobbról a nőknek?
Nézem a tükröt, de csak nem értem a választ. Szerintem a balom is van olyan jó, mint a jobbom. Egészen meg is tetszem magamnak, és ki is megyek egy hét elmélkedés után az utcára.
Mosolygok mindenkire, ahogy tőlem telik, de aki balra van, az irtózattal elfordul felőlem, míg a másik oldalon haladók kedvesen visszamosolyognak rám, sőt van olyan is, aki utánam fordul, hogy jobban az emlékezetébe véssen.
Egy lányt meg is szólítok. Flörtölünk, meg tetszünk is egymásnak egészen addig, amíg meg nem látja a bal orcámat. Arca eltorzul, majd szabadkozik és a következő pillanatban már messze jár kitörölhetetlen rémképekkel az emlékezetében.
A választ továbbra sem kaptam meg, pedig már fáradok. A balos lányokkal esélyem sincs szóba elegyedni, a jobbosok meg menekülnek, ha jobban szemügyre vesznek.
Kínos és kellemetlen érzés ez. Az amúgy is gyenge önbizalmam teljesen összeomlott, én meg egy padra rogyok. Nézek magam elé üveges tekintettel, és csak nézek, mert nem értem az embereket (se.).
Előveszem a tükröt és kérdezek. Ő az egyetlen, aki nem húzódott még el tőlem, de most már ő sem bírja tovább és meghasad. "Itt a válasz" - roppan ki belőle, de én nem értem.
- Odaülhetek melléd? - kérdezi egy kedves hang.
- Igen - válaszolom némi habozással.
Egy gyönyörű sudár, barna hajú, őszinte szemű lány mosolyog rám. Az arcom felé fordítom úgy, hogy láthasson teljes valómban. Figyelem minden rezdülését, de nem látok semmi rettenetet, csak az (őszinte) szerelmet szemében.
