AZ, AZ ASSZONY
(SÖRGYÁRI CAPRICCIO)
Emlékszel, fiam,
együtt kacagtunk a rohangáló orvoson, kinek orrát megcsípte az olajos sugár, az álomkék gyógysugár, mert a bájos asszony, kibe a fél város szerelmes volt- tudod, ki ott lakott a sörgyárban, s gyönyörűen hullámzó hajzuhataga ringott a hátán derekát verdesve, ha lépett, s ki kedves szája szögletében mosolyt bújtatott, s imádta a sült húst sörrel leöblítve, de a sört magában is nagyon-, ez az asszony, a bolondos asszony, kinek közelsége merengve andalít, ez a drága asszony, ki mintha mesében élne, kerülte a hideg józanságot, és kedvelte a kék ég magasát, és minden bűne bájjal telített, ez az asszony eltörte a lábát, a kecses forma gipszbe öltözött, s az égetnivaló ágyba kényszerült, tétlen feküdni a bolondságok helyett, s hullámzó mellén, mint tenger ringatásán az orvos nyugodott, álmot sóhajtott az álom kebelén, ez az asszony oly valóságos volt, mint szépséges sziget a száraz valóban, s a gyönyörű beteg orvost orvosolt, mint élettel teli annyi beteg között, de bolondos fejjel felejtette, hogy a hígítatlan szer nagyon erős, s nátha se múlik hamarabb tőle, csak az érzékeny orrot égeti a szer…, s a tömény marástól az orvos felordított, s mintha fájdalma elől menekülne, tehetetlenül rohangált a sörgyárban, rövid lábain, gyorsabban, mint mit a szem felfogni képes, emlékszel, hogy nevettünk szegényen, csak a gondnok szánalmas ijedtsége volt még nevetségesebb; kacagtunk, de sajnáltuk is őket, egyiket a fájdalmáért, másikat a gyengeségéért, majd, hogy a csípés elenyhült, s megnyugodott a riadalom, mindent feledve tért vissza megkínzott orvosunk a gyönyörű asszony ágya mellé, kire a bűnbánat még elragadóbb bájt varázsolt, őrá haragudni, jaj, dehogy lehet, mellette kín és a méreg elmerengett, az ő szép fehér kezéből a férfiszív még a halált is szívesen kicsókolná…
