Kadicsfala alatt, de még Udvarhely előtt Bethlen József őfelsége, a püspöki főispán három rétet adott ki Dimény Dénkónak s az öccsének Eleknek, felesbe kaszálni. De nem is lett volna más Lengyenfalától Patakfaláig, és Székelymuzsnától Szentkeresztbányáig aki felvállalta volna akár kétharmadába sem. Olyan mocsok rétek voltak. Csak Diményék mentek neki örömest. Annak a kettőnek mindig volt valami bizonyítani valója, csak sohasem kötötték más orrára, hogy micsoda. Úgy is lett, hogy mire június közepe utolérte volna őket, már a sarjúrendet behúzták az összes kaszálón amit felvállaltak. Amilyen két marha munkás ember volt, még arra is futotta az idejükből, hogy Fenyéden, Húsvét után egy héttel, kalákába új csűrt tettek. A frissen betört három kaszálónak titokban csodájára járt sok kiváncsi és irigy, ritkán pucolnak egy évben többet mint negyedét. Akkora ág és gyökérrakást fontak a takarók a földek szélibe, a bokrokba kertnek, hogy már az első év közepén úgy néztek ki a földek mintha évek óta príma kaszálók lettek volna. Ami igaz, igaz, öröm volt nézni is a két markos legényt munka közben. Impozáns alakjuk szinte betöltötte a kaszálót, hogy nemigen látszott hely többnek mint kettőjük. Csak úgy fogyott a munka sürgölődésüktől. Elek volt a magasabb. Szőrösebb is. Válláig érő, gesztenyebarna haja sötét keretként vette körül a sápadt arcát, amin vérpiros rózsák nyíltak mindig, amikor dolgozott. Ha egészséget kellett volna rajzolni, nyugodtan meg lehetett volna kérni Dimény Eleket, hogy modellt üljön. Szakállát gondosan, hetente kétszer levágta s tömött harcsabajusza úgy lógott le a szája mellett, hogy szinte az állát verte. Hatalmas lépteit csizmába bújtatni külön találkozót kellett megbeszéljen a zágoni csizmadiával, s ha csűrdöngölőt járt a legnagyobb csűrben is hamar kifutott a helyből. Szeretett csűrdöngölőt járni is legalább annyira mint dolgozni. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen dolog ami tősgyökeresen megkülönböztette a bátyjától. Dénkó mindenben kiállt Elekkel versenyezni az egy táncon kivűl. S nemcsak két ballábasnak vallotta magát, hanem ha tehette, táncnak közelébe sem ment. Igaz, ebben a viszolygásban volt valami megfoghatatlan, valami, ami azt sugallta, hogy Dénkó és a táncolás távolságában sokkal több volt mint két bal láb. Sőt . . .
Dimény Dénkó volt a családi agytröszt. Nem maradt le ő sem a fizikai adottságokban a családfa normájától, csakhogy Dénkó inkább okosan dolgozott,mint erősen. S ahogy Elek dagadó izmaira lehetett alapítani a Dimény család sorsát, úgy azt a sorsot Dénkó terveire lehetett alapozni. Már legényke korukban Dénkót kérte az esperes levelet másolni, de Eleket, hogy lóbálja a nehéz füstölőt vasárnaponként. Igy sohasem volt köztük versengés, mint oly sok testvér között. Az egyetlen dolog amit mindketten megkövettek és egész életüket úgy irányították, hogy nehogy elveszítsék, az az apjuk Dimény István tisztelete volt.
Nehéz ember volt az öreg Dimény, szinte lehetetlen volt mosolyt felfedezni rajta, de öreg katonákon nem volt az ritkaság. Alig észrevehetően bicegett egy régi vadászbaleset óta, de aki látta a lábikráját kint a harisnyából, inkább azon csodálkozott, hogy járni is tudott egyáltalán. A szentimrei esztena mögött a kerekerdő bejáratánál, Demeter kövénél, amikor 18 évesen vaddisznót hajtott s egy hatalmas kan inkább keresztülment rajta mintsem kikerülje, kapott a lábikrájára egy három tenyérnyi léket. Két hónapig seblázban küszködött, s csak annak köszönhette, hogy megmaradt a lába, hogy az udvarhelyi borbély amikor csatába ment a vargyasiakkal oláhot ütni, magával vitte a csontvágó fűrészét. Két hónap után egy reggel felállt, harisnyát húzott s újra megtanult járni. Akkor voltak a fiúk legénykék. Akkoriban vitte el a fiuk annyját a tüdőgyulladás is. Olyan gyorsan történt az is, hogy nem volt ideje rendesen észrevenni sem. Egyik nap ott állt az asszony az udvaron s kötényéből szórta a csírkéknek az étket, s a másik nap férgek étke lett maga is. Akkor határozta el magát, hogy saját sorsát a népének szolgálatába fogja állítani. Egyike volt a módosabb kisgazdáknak. A kolozsvári parlamentben 1842-ben a következő öt ajánlatot olvasták fel.
1. Az Orthodox vallás legyen elismerve
2. A közembereknek legyen vallásszabadság biztosítva
3. A jobbágyokkal együtt a földesurak is fizessenek adót
4. A robot szolgálat legyen megnövelve
5. Apróbb adóságokat lehessen robottal leszolgálni
Ha nem is voltak nyílt összetűzések a székelyek s az oláhok között ’42 óta, amióta a kolozsvári parlamentben felolvasott öt ajánlatot, a magyarok nem vették figyelembe, az egymás iránti magatartás egyre feszültebb kezdett lenni. 1847 volt. Dimény István Kossuth szolgálatában Saguna András körül szaglászott s azt próbálta kinyomozni, hogy mekkora hatása lesz Saguna befolyásának a következő forradalomra. Még béke volt, de olyan törékeny volt a látszata is, hogy a császári tilalom ellenére is a székelyek nyíltan fegyverkeztek. Otthon azonban a két fiú úgy látszott teljesen elmerült a munkába és az apai birtok rendezésébe. Lassan a második kaszálás ideje is eljött, s mivel a feles kaszálók már ki voltak pucolva teli csűrre számítottak még az új fedél alatt is. Amit azonban senki be nem avatott nem látott, az az volt, hogy a széna alatt az odornak kettős padlója volt s lassan már megtelt vadonatúj fegyverekkel. Volt ott mindenféle, egyenes szaxon szablyák, görbe török kardok, csillogó szegecses tatár buzogányok, sőt valahonnan még francia muskétát is összeszedtek s a Szarkakő alatt a Csereháton borúsabb időben villám nélküli dörgést is hallottak a finomabb hallású emberek.
Egyik nyári vasárnap este, pont a délutáni mise után a Dimény fiúk bent ültek a Libán fogadóban egy kancsó bor mellett, s épp azon tanakodtak, hogy hétfő reggel elmennek az almási barlanghoz a szénégetőkhöz, s hoznak két szekér szenet, hogy a fogadott baróti kovácsok kéz alá üssék a fegyvereket. A bikafalvi futár esett be az ajtón:
- Jönnek Saguna pribékjei – lihegte s kisietett a hátsó ajtón. Elek az ajtó réséhez ugrott, s mielőtt az becsukódott volna, elmosolyogta magát.
- Ügyes legény Ákos – bólintott Dénkó felé – nem lóval jött s nem kell dugni azt is – s magában összeszámolta a székelyeket a fogadóban.
- Tizenhét – suttogta szinte maga elé, s villogni kezdett a szeme ahogy elkönyvelte magában, hogy még három tízeddel is könnyen el tudnak bánni. Az meg sem járta az eszét, hogy valaki a tizenhét közül nem akarna verekedni, s nemcsak, hogy igaza volt, hanem még a kocsmárosné is izgatottan szorongatta egy hosszúnyelű rántásos lábos nyelét a köténye alatt. A főutca kockakövein patkók csattogása közeledett. Mindenki megnyugodott, nem lehettek többen mint hat lovas. Még ha egy szakasz gyalogos is ólálkodott volna mögöttük sem lettek volna elegen, hogy a góbék beleízzadjanak a csatába. Dénkó felállt s leintette a bentlevőket, hogy ne kötekedjenek potyára. Az lett volna a legjobb, ha a csapat gyanútlanul továbbment volna. S akkor hallották a gyalogosok csizmáinak a spicceit csattogni a köveken amint egy nagy ponyvásvagont segítettek görgetni. Rájöttek, hogy a veszély elmúlóban, ha ügyesen forognak valami portya is ütheti a markukat. A Dimény testvérek azonban nyugalomra intették a fogadó vendégeit: “Lesz még idő verekedni . . .” mondták. Lett is elég. A magyar szabadságharc utolsó fellegvára Erdély maradt, s ott is a dél Hargita rejtekeiben, a háromszéki Erdővídéken meghúzódó székelyek, a Háromszéki Önvédelmi Hadsereg. Dimény István hamar meggyőzte az udvarhelyieket, hogy jól tették, hogy nem bántották Saguna karavánját. Nem volt abban a csapatban semmi, ami előnyükre vált volna- megkaparintani. Néhány oláhért s egy vénasszonyért meg nem lett volna tanácsos kihívni Saguna haragját. Mert csak az anyósát küldte Fogarasra Udvarhelyen keresztül, s ami igaz az igaz, alig várt valami ürügyre, hogy megcsorbítsa a magyarok erejét a végső összecsapások előtt. S a magyarok ereje a székelyek maradtak már akkor. A józan észre hallgatván elérték a góbék azt, hogy 1847 Karácsonya aránylag eseménytelenül telt le, s mindenki hálát adott a fennvalónak, hogy lélegzetet venni legalább az ünnepekre békességet adott. Hanem a Székelyföldön kivül élő erdélyi magyarokról siralmas hírek járták. Lármafák helyett egész falvakat égettek eggyé a földdel az oláhok, s vérrel öntözte a népek közötti békét a fajgyűlölet. Betlenfalán, Udvarhely mellett csendben teltek az ünnepek a Dimény portán. Dimény István újabb kinevezést kapott s már január közepén jelentkeznie kellett az új posztján. Vadonatúj lovas-szakasz vezetője lett, s bármennyire is viszolygott az újoncoktól, büszkeséggel nézte ahogy alig szőrösödő legénykék a keze alatt kemény harcrakész csapattá váltak. A fiai voltak a legkeményebb tanárok, a fegyver a kezükben épp oly otthonosan forgott mint a mezei szerszám és fáradtságot nem ismerve képezték a legényeket a legjobb katonáknak akik lehettek. Megbízásuk a vezérek védelme volt. S nem szíves-örömest nézték ketten el azt sem, hogy Saguna úgy nézett ki mintha kezdte volna élvezni a magyarok vére bőkezű ontásának a látványát. Csak úgy látszott mintha – ha valaki a Dél Hargita térképét nézte – itt-ott, hol egyik, hol a másik Dimény felütötte a fejét, beleszippantott a nyugati szélbe, s dacosan szembenézett az eljövendő viharral. November vége volt már s még az oroszok muskétái Moldovában fütyültek az agaraiknak, s a cári seregek – legalábbis azok akik Moldova felé jártak, kezdték úgy érezni magukat mint egy vadászkiránduláson. Olyan fogadtatásban volt részük, mintha turisták lettek volna. Nem is csoda, hogy a vadat zabálni s melegedni a mézes Dobrudzsai boroktól s a szíves vendéglátói kandallóktól, nem sokáig unszoltatták magukat. Amire Szent András elhatározta, hogy fehér lovon teszi a látogatását, az oroszok olyan jól eltették magukat télire, hogy még a csángók sem hallották hírüket sem. Egy-egy szőrös-csuhás monostori szerzetes hozta csak a szót, amint Erdélyen keresztül a Zsil völgyi barátokhoz igyekezett. Így volt csend Keletről s Északról, s mert a havasalföldiek csak azért szípkodták a levegőt, hogy majd merre forogjon a köpönyegjük amikor a vihar jön, így volt csend Délről is. Csak Saguna portyázott Nyugatról, de ő sem mert mélyen bemenni a Hargitába mert a székely nyakán, s tarkóján a szőr úgyis borzos volt már. Csak úgy átkozták még Széchenyit is a góbék; hogy minek bókol a gyilkosoknak. Verekedés nélkül letelt ugyan a tél, s tavasszal Diményék elfogadták felesben a negyedik rétet is. Úgy neki is mentek a mezei munkának, hogy félős volt már ránézetre is, hogy nem marad belőle. Az volt a legbiztosabb: amit már elvégeztek az megvolt. Marhabarmot is vettek, egyet-egyet fejenkint. Bikát mind a kettőt. Az odrokba friss sarjút kaszáltak mindenütt. Csikó volt kötve az összes jászolhoz: ebben a harcias világban is gyarapodtak Diményék. Valahonnét Dénkó kerített két lipicai csikót. Hatalmas termetükkel a csikók – Pejkó s Harmat – hamar kivirítottak a többi közül, s gatyájuk csak úgy lengett, amikor trappba fogtak a könnyű kocsi előtt. „Vállalhat az öreg ősztől finom úri fuvart” mondogatta Dénkó s csak úgy csillogott a szeme a büszkeségtől, s ami igazán kihallszott a hangjából, annyi volt, hogy már nem szívesen nézte verekedni az apját többet, s még ebben is egy véleménnyel volt Elekkel. De hiába próbálták sem egyenesen, sem kerülgető szavakkal, az öreg csak nem akart elállni a szándékától, hogy még egyszer ebben az életben kardot köt, s a haza mellett harcba száll. De csak nem hagyták, s addig-addig piszkálták s duruzsoltak a fülébe, amíg azt az ígéretet ki nem csikarták, hogy legalább amíg a csata be nem áll, az apjuk kerülni fogja a hiába verekedést. Dimény István csak mosolygott a bajusza alatt, nem akarta elrontani az örömüket, s megkérdezni, hogy ki is mondta mindig, hogy lohasszák a gerjedelmet, s nyugodjanak. S ki tudja? Ha nem látják a fegyvert a derekán, lehet hogy mindenkinek hamarébb oldódik a nyelve. De milyen igaza volt!
Még májusban Kolozsvárt az utolsó Erdélyi Nemzeti Kormány kikiáltotta Erdély teljes és feltétel nélküli csatlakozását Magyarországhoz. Saguna akkor már Ortodox püspök volt, és szinte lihegve egyezett bele mindebbe, csakhogy 180 fokos fordulattal később azt állítsa egyenes arccal, hogy azt a beleegyezést mint véleményt adta magánszemélyként. Balázsfalván az oláhok pedig ugyanakkor kikiáltották Jankó 6000 állig felfegyverzett mokánjainak segítségével az Erdélyi Oláh Hadsereget. Olvasottabb emberek ezek láttán meg sem mertek szólalni, ha csak arra gondoltak, hogy mi fog ebből még lenni. S nem tévedtek. Rövidesen egy Román Nemzeti Társulatnak nevezett agytrösztje ennek a Jankó bandájának a segítségével már több mint tízezer számú ijesztő csőcseléknek, hűséget esküdött Bécsnek, s mert Horea, Closca és Crisán óta Bécs megtiltotta a magyaroknak a fegyverkezést, a tilalom megszegése miatt, őrült, megtorló hadjáratot indított a magyarok ellen. A szabadságharcok főleg Erdélyben inkább a magyarok olyan harcához kezdtek hasonlítani, amit túlélésért vívnak az emberek. Élet-halál harc volt, annyi biztos.
Október elején, a Libán nevű fogadóban, Udvarhelyt, a kedves fogyasztók olyan légkört teremtettek, hogy gyakorlatlan szem fel sem tudta volna mérni a látványról, hogy most indul a világ kosárkában pokolra. Mintha a békeidő bőséges szüreteinek az egyike után boroztak volna az emberek. Néha-néha az ajtó csikorgóst nyílalt beengedve vagy kitéve valakit, s amikor nyitva volt, azon a pillanatban nem lehetett eldönteni, hogy az utcát tölti a fogadó kedves zsivajjal, vagy a fogadót az utca csenddel. Az embereken már a báránybőr kucsma virított, finom naftalinszagot árasztva, aminek csak öklöndöző molylepkék tudták az eredetét. Ahogy az emberek beértek a kucsma lekerült a fejükről s amikor leültek, szépen laposra hajtva bekerült a fenekük alá a fapadra. Folyt az élet a fogadóban.
Lassan a Kuvar felől az úton, három sötét árnyék kezdett kirajzolódni a Küküllővölgy bíborszínű alkonyatára. Először, csak mint jelentéktelen pontok, alig mozdulva, de lassan, mint ahogy kellemetlen gondolatok férkőznek az ember eszébe, szinte észrevétlenül, egyszerre a Libán előtt, magukat a hosszú út porától palló vándorokká vedlettek. A két kisebbiken nem volt sok amit nézni, még így közelről sem. Harisnyás, csizmás székelyek voltak, mindkettőn a báránybőr sapka alatt rendesen, hatalmas bajusz, s vasárnap fejében a friss beretválkozástól valahonnét arcvonások is ragadtak a ráncaikhoz. Annyi volt az egész, hogy egyiknek szürke volt a bajusza s a másiknak szürkébb, hanem úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Harisnyája mindkettőnek fényes, frissen vasaltatott csizmába volt bujtatva, s ha ez nem lett volna elég jel, combközépig érő újasuk írásának a cifrasága is módos gazdákra árulkodott. A harmadik furcsa ember volt ezen a tájon. Amíg a másik kettő hasas átalvetőket alkudozott le egymás hátáról, neki csak könnyű tarisznya lengett a vállán. Még meg sem lóbálta: mintha nem tudott volna időt szakítani rá. Türelmetlenül topogott az udvarhelyi hűvös estében, és szemében élő, villogó kíváncsisággal tekintett körül. Magas termetével egyezkedő magas homlokkal látta el a teremtője, s sűrű göndör haját nem takarta semmiféle fejrevaló.
- J’estét – reccsent egyszerre a két koma a fogadó pillanatnyi csendjébe, ami a beléptüket követte.
- Adj’Isten – bólintott a magas homlokú.
A fogadós felmérte a három újon jöttet, s látszólag bennfentes helyezést értek el ebben a tekintetben, mert csak udvariasan visszabólintott:
- Fogadj’Isten.
Gyors, halk tanakodás után, a három letelepedett közel a hátsó ajtóhoz. A székelyek egy kupa veress bort kértek ónkupában, de a magas homlokú aszú után érdeklődött a kocsmárostól. A fogadós ezúttal alaposabban szemügyre vette a magast, hogy rendes emberért nyúlna-e a saját megspórolt készletéhez, de úgy döntött, hogy nyílván valóan a fiatalember idegen látogató, s nem akarta kiábrándítani az első, udvarhelyi benyomásában:
- Van, de ha nem restelli a vitéz úr, egy boros pintesbe lophatok, mert nem akarom a helyieket rákapatni – mondta csendesen szinte szégyenkezve – a legkisebb hordóm sincs teli – tette hozzá magyarázkodva.
- Hogyne . . .sőt! Köszönöm, igazán! Valóban rég volt részem ilyen ínyencségben – hálálkodott a magas homlokú, s széles mosolyát, dalia termetén, hosszú, vékony arcát, keskeny kecskeszakállával, s finom ívű bajuszával, pénzre lehetett volna verni. Levetette huszárzsinóros köpönyegét, végigterítette a padon, s miután megkínálta hellyel az álló székelyt, befészkelődött rajta a fal mellé. Amikor a vendéglős kihozta az italokat, magának szállást rendezett vele a tornácház emeletén.
- Csak az lehet baj, ha itt az emberek későig mulatnak, de ma vasárnap s hétfőn korán zárunk – mondta a gazda.
- A szobába, ha megkérném befűtene-e?
- Nemigen szoktunk, de Piroskát megkérdem, ha ezután visz fát a szobába, akkor gyújtson be . . .
A fogadóban kitört az élet, s az egyik asztaltól, közel a söntéshez, nótával bíztatták. A három utas, az egyik átalvetőből kipakolt vacsorájukat fogyasztották nyugodtan, komótosan megadva a módját minden falatnak. A góbék csak úgy székelyesen, egyik kezükben tartva a kenyeret, szalonnát és a hagymát, s a másik kezükben a bicskával olyan mesterien és jóízűen ettek, hogy a magasabbik elfelejtette még azt is, hogy elszégyellje magát, hogy ő villát kellett a tarisznyából kihúzzon, hogy éhen ne maradjon. Nem sokat szóltak, de ami keveset abból kihallatszott, hogy a székelyek csak alkalmi útitársai voltak a magasabbiknak, s azt is azért mert egyfelé volt az útjuk. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy úgy osszák meg vele a vacsorájukat, mintha egy családba valók lettek volna. Vacsora után a székelyek felcihelődtek, az átalvetőiket a vállukra sirítették s szépen elköszöntek. Betlenfalvára mentek potom fél óra járásra, s csak azért álltak meg vacsorázni s leöblíteni az út porát, mert nem akartak éhesen a rokonokhoz érni. A magasabbik ottmaradt, behúzódott a sarokba s fürge szemekkel fürkészte a fogadót.
Mintha vezényszóra, három férfi és egy nő lépett a fogadóba. Délceg, büszke fejtartású emberek, szemmel láthatóan apja s fiai, csak azt nem lehetett a megjelenésből első látásra kihámozni, hogy kihez tartozott a nő. A kocsmáros mosolyra villanó szemmel bólintott rájuk. Egyik üres asztalhoz letelepedtek. István, Elek és Dénkó ritkán jártak kocsmába, de hetek óta a vasárnapokon hazaengedték a szakácsnét, mert a család, apa nélkül maradt amióta Bod Tibit a fenekére vetette egy mokány muskéta Magyarigenben. Azóta a fogadóban vacsoráznak vasárnapokon. A nőről is hamarosan kiderült, hogy kicsoda. István mutatta be Leibernek, a fogadósnak, mint az újonnan hazaért szeme fényét; Dimény Magdolnát, aki eddig a Budapesti Kisasszonyzárdában járt iskolába. „Való úrinő lett belőle” – gondolta mindenki, aki ismerte. Leiber uram letörölte az asztalt de nem kérdezte meg senkitől, hogy mit kérnek, nekifogott tállalni a vacsorát. Nem sok idő telt el amíg a beszélgetés a szakácsnéra terelődött, aki mellesleg az anyja halála után két és féléves korától Magdinak a dajkája is volt.
- Szegény Annus nénit nagyon megviselte Ti’bá halála – kezdte a szót az öreg Dimény; Tibi bácsi még most sem parancsolt több tekintélyt, mint két szótagot az emlegetésnél. De, legalább aki így szólította, mind szerette.
- Százhetvenhat család veszett Magyarigennél – csilingelt a Magda hangja.
- Egy egész falu – kondult a Dénkóé s sziszegve vett mély lélegzetet.
- Hííííjj, az anyjukat – szökkent a székely nagyot Elekben – mokányt se lássak világéletemben. Leiber bácsi, bort ide, me’ ihatnám!
- Lassabban a testel fiam – intette le az apja – még gutát kapsz itt mérgedben – s a fia háta mögött intett a fogadósnak, hogy csak szíjjaskodik a gyerek.
A levessel megérkezett Piroska. Az arany, gyöngyöző-gőzölgő húsleves puha, szinte habos grízgaluskákkal, elvette a figyelmüket a zord témáról és ízes-meleg hangulatba vonta. A visszamaradt vándor erősen megkívánta a levest. Odaintette az öreg Leibert s megkérte, ha maradt belőle hozzon egy tányérral. Az öreg csak bólintott s két perc múlva Piroska sietett az asztalok között jobb kezével magasra tartva a levest egy tálcán. A friss húsleves illata bejárta a helyiséget. Dimény István hátradőlt a székén s amennyi nyájasságot össze tudott gyűjteni, megkérdezte a vándortól:
- Vitéz úr, ha nem szereti egyedül enni, akkor szívesen látjuk az asztalunknál.
- Köszönöm – felelte nevetősen s szedte is a cókmókját – egyedül enni már csak akkor szeretek, amikor nem találok senkit akivel. Látja – nevetett a kiloccsanó levesére – a levesem is arra szalad, ahol többen vannak?
- Jó étvágyat kívánok – mondta István, a helyre mutatott, s csendben folytatta a vacsorát.
A jókívánság gyorsan körbefutott az asztal körül s elejét vette, legalább a vacsora végéig mindenfajta beszélgetésnek: magyar ember az asztalnál nem beszél. Vacsora után finom Küküllő menti Rieslinget ittak s lassan elindult a beszélgetés is.
- Merre tart vitéz úr, itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte Elek.
- Én, hölgyem és uraim, ott voltam, amikor Puchner azt mondta, hogy le kell minden magyarnak tennie a fegyvert, és itt akarok lenni, ahol nem fogják maguktól letenni. Agyagfala felé tartok a népgyűlésre. Háromszéken kívül a cári seregek már nyertek. Sok vérbe került már ez a szabadság. Az a hír járta, hogy aki még verekedni tud, és akar, csatlakozzék a háromszékiekhez. Azért megyek.
A Dimény fiúk sokat jelentően tekintettek az apjukra. Lehet, hogy erre a jelre várnak már másfél éve? Lehet, hogy erre készültek fel ilyen alaposan? Nagyon úgy hangzott.
- Akkor tartson velünk – ajánlotta István – s addig legyen a mi vendégünk.
Paroláztak rá, ittak rá s úgy indultak haza később este, mintha mindig egy családba tartoztak volna. A magas hamar helyét találta ebben a családi körben, úgy látszott, hogy ki volt éhezve olyan társaságra, ahol nem mindenki egyszerre hallgatott. Rövid ideig Diményék még csodálkoztak, a magas poggyász választékán, de elkönyvelték az egyetlen tarisznyát annak, hogy talán nem jött nagyon messziről, de tapintatosságuk nem engedte őket kérdezősködni. A magas pedig igazán szűkszavú volt kiléte felől. Szűkszavúsága tényleg csak a kilétére szorítkozott, egyébként ő volt a szóvivő, s bőségesen szórta a szája gyümölcseit, s ritka édes gyümölcsök is voltak azok. Egyik este, amíg a Dénkó lipicai csikóit csutakolták a testvérek tökéletes egyetértésben elhatározták, hogy vendégüknek igazán nem telne sem túlnyomóan sok idejébe, sem erőfeszítésébe kibeszélni a pityókát a földből. De ebben az elhatározásukban semmiféle rosszindulat nem játszott szerepet. S csak mosolyogtak rajta.
A fogadóban, amikor találkoztak még csak október 8-a volt, s az, hogy egy egész hétre meghívott István egy ezer idegent, csak hatalmas jó szívéről beszélt litániákat. Mert a népgyűlés Agyagfalván pont 15-ére volt tervezve. Azért gyűlt oda minden székely, aki fegyvert tudott fogni, mert a tatárjárás óta ennyi települést és népet csak ebben az évben semmisítettek meg erőszakkal Erdélyben. S a székely arra esküdött, hogy szót nem fog fogadni senki császár Puchnerének. A hét homlokegyenest a felkorbácsolt érzelmek ellentéteként merült feledésbe. A magas idegen megbarátkozott Magdival, s amikor nem segített a gazdának a barmok után nézni reggelente, a kisasszonnyal lehetett látni hátul a kiskertben, amint meghitt barátsággal beszélgettek.
Csütörtök reggel, amíg a magas épp az istállóból hányta a trágyát, Dénkó félrehúzta a húgát a kúria első tornácánál, és a lelkére kötötte, hogy nehogy arra legyenek a férfiak kényszerítve, hogy a család becsületét kelljen megvédeniük. A lány nekifogott megnyugtatni de Dénkó közbevágott:
- Nem kételkedünk sem benned, sem a vendégünknek a nemes szándékaiban, csak azt nem akarjuk, hogy valaha is arra legyen hivatkozva, hogy nem említettük előre, hogy mi az elvárás.
Fejét megbiccentette amint összeverte a bokáját, s felemelt fejjel délcegen otthagyta a húgát. A lányban ez az incidens csak meleg családias érzelmeket keltett. Azon gondolkozott a nap többi részén, hogy bármennyire férfiasnak és keménynek akartak a férfiak látszani a családban, nagyon is kilátszott az arany szívük, és jóságos, védő szándékuk mintha a hajtókájukra lett volna tűzve.
Szombaton ebéd után elindultak a férfiak Agyagfalvára . . .
Diményéknek még szombat este megköszönte az idegen a szíves vendéglátást, s kifejezte abbéli óhaját, hogy ha Pesten járnak, lehessen ő a vendéglátó gazdájuk. Arra, hogy hogyan találhatják meg, csak azt mondta, hogy keressék a firkászt a Pilvaxban.
Vasárnap reggel még látták Diményék amint egy csoport tiszttel parolázott s szem elől vesztették. A népgyűlésen nem dőlt el sok minden, de mindenki megtudta, hogy a góbék halálig harcolnak. Az is kitudódott, hogy mindenük volt, ami egy modern hadsereghez kellett az egy tüzérségen kívül; nem voltak ágyúik. Vasárnap estefelé egy Berecki őrnagy , egy bizonyos Gábor Áron nevezetű, felvetette annak a lehetőségét, hogy saját ágyúikat kéne öntsék, de a tisztek többi része már fáradt volt tárgyalni s jó magyar módra, amihez nem tudtak hozzászólni letorkolták. Itt-ott egy-egy módosabb kisgazda küldött az emberekkel egy-egy megspórolt muskétát is de a császári kémeknek ezekkel csak derülni adtak okot. Hanem elhatározták, hogy egy hónap múlva összejönnek Háromszék székhelyén; Sepsiszentgyörgyön. Agyagfalván az is a székelyek lelkére kötődött, hogy rajtuk áll a magyarság becsülete. Dimény Dénkó szerint vesszen a becsület, csak szabadság legyen.
Aznap este Dénkó összebarátkozott Gábor Áronnal. Elhatározta, hogy hazafelé összetársulnak, mert Áron őrnagy nem adta fel, hogy ágyúkat öntsön s helyet keresett a hámoroknak. Dénkó azt javasolta, hogy ne menjenek túl messze a szénégetőktől, mert túl nagy lesz az erőfeszítés szenet hordozni. Áron töprengett ezen, de nem többet, mint néhány másodpercet, mielőtt megszólalt:
- Tudom hova – lelkesedett – Bodvajban a borvízforrások közt. Az a hely el is van dugva s mégis jó úton van, s messze sincs a vargyasi szénégetőktől. S hogy a szerencse is velünk tartson arrafelé sok a finom Dél hargitai gránit terméskő. Annál jobb anyag nem létezik hámort építeni.
Dénkó felajánlotta, hogy vele tart felmérni a lehetőségeket, s már akkor este el is indult a két újdonsült barát. Nem veszegethették az idejüket: ágyút önteni nem lehet máról-holnapra. Az öreg Dimény is hazaindult a kicsi fiával. Csikorgós-hideg éjszaka volt de a holdnak fényes udvara sütött szinte látnivaló fényt az útjukra. Elek belealudt a szekér ütemes döcögésébe, s hazáig a hadak útja ütött tanyát az álmaiban. Néha-néha az öreg is szinte elbóbiskolt, de mindegyre megrázta a fejét. Hazáig egyre dühösebb lett magára, mert ha az ő lovait fogta volna be a szekér elé a Dénkóé helyett, akkor most ő is szundíthatott volna, mert bízott abban, hogy a lovai hazatalálnak maguktól, de a lipicaiakat nem ismerte eléggé, s a miatt inkább ébren maradt. Az a lényeg, hogy szerencsésen hazaérkeztek. Egy héttel később Dénkótól jött hír, hogy nem ér haza a szentgyörgyi tanács előtt, mert Gábor őrnaggyal arra készülnek, hogy a népgyűlésen megoldást ajánljanak a székely tüzérség hiányára. Amilyen foggal indult október, olyan jámboron távozott. A gyermekek az útszélire lerakott deszkákon járva mentek az iskolába, nehogy belepje őket a sár, ami a hónap elején úgy tűnt mintha hegyesre fagyott volna. A székely falvak vénjei tavalyi vagy még régebbi kalendáriomba bújva próbálták kisütni, hogy milyen hosszú és milyen kegyetlen lesz az eljövendő tél, mert hiába lesték az ablakot, attól okosabbak nem lettek. Mindemellett minden falunak úgy nézett ki mintha ugyanaz a Borbála nénijét ette volna a rosseb, amikor a szomszédasszony pajtáját kellett kiseperni: a pletyka nem hagyott alább a közeledő vihar ellenére sem. Ahogy október elsomfordált úgy lopakodott november Székelyföldre, sőt ha valaki meglátta volna úgy nézett volna ki, mint settenkedő tolvaj, lesütött fejjel bajuszából csöpögő határozatlansággal, abban biztos volt, hogy nyár nem lesz többé 48-ban Székelyföldön, de abban igazán nem, hogy vége lesz-e a kedvetlen ősznek egy mosolygós fehér decemberhez. Ebben az őszben, amikor végre november harmadában ismét lehavazott, a Dimény kúrián nem is volt szükség Dénkóra. Munka elvégezve, esténként a család a duruzsoló kemence mellett fejtette a törökbúzát, mindig legalább két legény csapta a szelet Magdinak, s szórakozást nyújtott a ház népének. Elek is gyakran eljárt hazulról s az a hír járta, hogy a református papnak a leánya élvezi legtöbbet a társaságát. Dimény Istvánt egyre többször vélték hallani amint kiállt a fia határozata mellett, hogy akinek Isten a barátja üdvözül. Csak akkor szomorodott el ha valaki a Szabadságra terelte a szót. Néha nagyon meglátszott rajta, hogy sajnálja, hogy a fiait ilyen hatalmas igazságszeretetre nevelte. „Kevesebbel is beérném most”, szokta gondolni, de nyomban le is torkollta magát, hogy inkább becsülettel pusztuljon mintsem szégyenben éljen soká az ember. Egy hónapra az agyagfalvi népgyűlés után: november 15-én, befogta ezúttal a saját lovait a könnyű szánba s elindult Sepsiszentgyörgy felé. Úgy döntött, hogy mielőtt eltér jobbra Szentkeresztbánya után, Szeltersznél egy kicsit lubickol a meleg vízben, amit a Hargita gyomra ont télen, nyáron. Elek szívesen beleegyezett s épp ezért semmi ellenállásba nem ütközött, amikor korán indulni javasolta. Felfrissülve indultak Szelterszről Lövéte felé s onnan Homoródalmást érintve a szurdok fölött Vargyas felé. Amikor leértek vissza a Vargyas patak mellé kellemes meglepetésként a magas magyar jött feléjük a szurdok felülről a hóbuckákkal küszködve.
- Vitéz úr! – köszöntötte melegen István – merre igyekszik?
- Én oda, ahová maguk – csillogott az örömtől a magas szeme – felültetnek-é?
- Hóóóó te – húzta meg a gyeplőt s a lovak engedelmesen megálltak – na szökkenjen fel akkor!
- Köszönöm szépen bátyámuram! – a hosszú sálat még egyszer a nyakán körültekerte, s a szán derekán az ölnyi szénába befészkelődött.
Ahogy Sepsiszentgyörgyöt elérték a Céhek során az első fogadóban megálltak, s mert már sötétedő félben volt, a lovaknak abrakot s maguknak vacsorát és szállást rendezni fogtak neki. Szerencsével jártak már ott, az első helyen, sőt a kerekded, kipirosodott arcú kocsmárosné már messziről integetett:
- Ha a maga neve Dimény István akkor ez a vacsora ingyen lesz maguknak – csicseregte.
- Hogyhogy? – ütődött meg a harcsabajuszú, hosszúhajú székely.
- Dénkó azt üzeni, hogy ne siessenek lefeküdni, ha nem túl fáradtak, mert igyekszik vissza – magyarázta a menyecske, s amíg egy mondatot végigmondott talán háromszor is megpördült a sarkán.
- Nem tudja hová ment a fiam? – érdeklődött István.
- Nem mondta, s én sem firtattam – vonta meg a vállát az asszony – de maga egész más lenne – tette hozzá incselkedve.
- Ugyanbíza miért? – tetette magát a férfi, s neki is lassan színt vont az arcába a meleg szoba, a kézre álló asszonyság és az ízes beszéd.
- Azé’tt, hogy maga kérdezze, s a szamarak csodálkozzanak – s mielőtt a férfi magához tért volna ettől az egyenesen kihívó beszédtől, elsietett s a söntéstől osztogatta a bájait, igencsak nagy hangon.
Az újdonsült vendégek letelepedtek. A fogadó akkora volt, mint Udvarhelyt a Libán, de címzés helyett csak egy fatábla adta a világ s abból is a kíváncsibbja tudtára, hogy „FOGADÓ”. Amúgy az alig látható tábla ellenére, ínycsiklandozó illatok lengedeztek, s dugig tömött asztalok mellől jóllakott emberek félreismerhetetlen zsivaja omlott. Ahogy leültek, Dénkó is megérkezett a dús szakállú, harcsabajszú, szilaj termetű Gábor Áronnal. Nem akarták ugratni a szakácsot, s úgy döntöttek, hogy minden fogadó alapételével belátják vacsorára.
- Hagymatokányt pulickával – bólintott a kocsmárosnéra István – ha a pulicka nem a tegnap bőrödzött – tette hozzá, s kacsintott.
- Itt még a bőr is szétfolyna, olyan gyorsan elfogy – folytatta az asszony, ahol az előbb abbahagyta – ha csak a maga szájában nem ereszt bőrt
Hatalmas nevetéssel nyugtázták az asztaltól a kihívást.
- Na, apámuram – buzdította Elek – ha ma éhesen maradunk, akkor vessen magára!
- Akkor gyorsan csákányt s lapátot, hogy ássunk gödröt neki, hogy ide folyjon, me’ hanem ma nem kerül ehhez az asztalhoz!
- S ugyanbíza meg tudja-é fizetni? – cukkolta tovább az asszony.
- Csak azt nem bírnám pénzzel, ha magát szószámra kéne kifizetni – vigyorodott el István, s úgy fordult a magas homlokúhoz beszélgetni, hogy látszott; részéről befejezte a szócsatát.
Nem oda Buda!- suhant el egy felhő a fogadósasszony homlokán, s megbántott mosolyt erőltetett az arcára. Másfél óra múlva István engesztelte:
- Kocsmárosné, aranyvirág, hozza a legjobbik borát, s üljön le ide egy percre – szavalta játékosan, kérlelőn, s hozzátette – hanem jó lesz az arca a tokányhoz, savanyúságnak.
- Maga jól bíztat engem – húzta az orrát még fennebb.
- Ne duzzogjon, na! – komolyodott el a férfi.
Az igazság az volt, hogy mióta özvegy maradt soha ennyire a szemének édes látványt nem látott. S most igazán meg volt ijedve, hogy még a jónak a lehetőségét is kilakoltatta a szíve udvarából. Kínjában még az estét is újrakezdte volna, ha tehette volna. Hanem amikor az asszony ránézett s meglátta a kátyúba rekedt lélek kínlódását az arcán, hátravetett fejjel, őszintén, csengőn elnevette magát:
- Jó’ van, na! – s lekuporodott egy pillanatra mellé a padra s kihívón hozzásimult lehelet finoman – úgy orrol pontosan, mint a megboldogult uram szokott.
- Nem én! – lélegzett fel István s megfürdőzött az asszony tekintetének a melegében – csak nem szeretek megbántani senkit sem. Eddig jól is ment amióta Böském itt hagyott tizennyolc éve, s nem akarom most elkezdeni.
Pillantásuk összeakadt egy szikrányit s mindkettő szemében bólintás hallgatott. S akkor a nő felpattant s visszaült a csintalanság a nézésébe:
- Megfőzni nem bánom, de a mosatlanját mindenki maga intézze! – kacagott, s vele kacagtak a magányos évek.
- Eddig sikerült, s most se lesz változás – mondta a férfi, siránkozó hangon, s játék villant át az arcán.
*
November 16-a, 1848. Sepsiszentgyörgy, Háromszék. Székelyföld. A megmaradt magyar szabadságharcosok, a Háromszéki Önvédelmi Hadsereg tisztjei és vezetői, haditanácsot tartottak. Hajnalban a kelő nap Dimény Istvánt a fogadó nyári konyhájában érte utol, sóskán tükörtojást falatozva. Reggeli után a lovakat felnyergeltette s a három kisuvickolt bajszú Dimény, délceg, lassú trappban a központ felé vette az útját a Céhek során. Mögöttük Gábor Áron egy szürkén, igencsak kényelmetlenül, a magas homlokú, akit csak puszta termete miatt is csak vitéz úrnak szólított mindenki, ugyancsak egy szürkén, de neki a lassú trapp is csak kényelmes kocogásnak látszott. S egy kicsi fekete arab csődörön Írmának, a fogadósasszonynak a fia, Hadnagy János, aki büszkén sorolta magát ebbe a társaságba, s úgy is adta meg a módját, mint aki nagyon is értékeli ezt a ritka alkalmat. A tanács zúgolódva kezdődött s szomorú dolog, de úgy is folytatódott. Aki nem azon morgott, hogy miért nincs jelen több képviselő, azért zajongott, mert túl sok a rangtalan tiszt: nemigen lehetett kibékíteni senkit sem igazán. Amíg a hátsó sorokból induló sűrű szisszengetés lehalkította az embereket: „Pssszt! Fontos bemondás lesz.”, vagy „Csándét instállunk!” Amikor aránylag mindenki vagy teljesen elhallgatott, vagy lehalkult egy csengő hangú háromszéki székely kezdett beszélni:
- Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Lesz, amennyi kell! Semmi mást nem kérek, mint meghatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak – s amire ide ért beszédjében síri csend vette körül minden szavát – s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és azokkal a próbalövésnél célba nem találok, akkor én magam állok tíz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának. – bólintott s leült.
A pillanatnak egy részéig még csend volt, s utána olyan üdvrivalgás tört ki amilyent Szentgyörgy főtere még nem hallott. A Szépmíves Céh Könyvkötödének a tulajdonosa ijedten ugrott a boltja nagy ablakához, hogy a tenyerét rászorítsa; nehogy a rezgéstől eltörjön. A meghatalmazást azon s nyomban meg is szerkesztették, s ellátták annyi aláírással amennyit hírtelen összeszedtek; Áron tizenhatnál megállt számolni s csak sugárzó arccal nézett Vitéz úrra s Dénkóra: „Na úgy-e, mit mondtam?” Este a fogadóban múlattak, megünnepelték azt, hogy a székely falvak harangjait nemsokára elsüthetik az ellenségre. Az esti mulatságot rövidre fogták azonban, mert nem vették volna szívesen, ha november 30-án ripityára kellene lőniük a barátjukat.
November 30-án kipirulva, s szívükkel a torkukban nézték, hogy az utolsó lövedék célba kellett találjon, hogy Áront ne állítsák a saját ágyúja elibe. De célba talált s másnaptól mielőtt akármelyik ágyú a tüzérekhez került jól be lett célozva.
A szentgyörgyi esetnek nem lehet tudni mekkora hatása volt Kossuth Lajosra, azt azonban igen, hogy december 1-én kinevezte Bem tábornokot az Erdélyi Hadsereg főparancsnokává. Bem Északnyugatról, Lengyelországból jött s Erdély északnyugati felén győzelmet győzelemre aratott a császári seregek ellen. Az oláhok magukat ellenforradalmárokká kiáltották ki s felhasználták az alkalmat, hogy nemzetgyűlölő tevékenységeket folytassanak. Néhány helyen, ahol a császári seregek nyertek meg egy csatát, a császári tisztek elhűlve kellett végignézzék, hogy a sebesülteket hogyan kínozták a mokányok, s miként harácsolnak a csatatéren a holttesteket fosztva. S nem volt ritka az olyan falú Erdélyben, amelyik a földig égve teljesen, nem tartott annyi helyet, ahova hírmagnak, a kegyetlenségeket elmondani, akárki elbújhatott volna.
Bodvajban lázasan folyt a munka. Karácsonyt s Szílveszter estéjét Áron ott töltötte a hámoroknál feje búbjáig feketén, s csak szeme fehérje látszott ki emberségéből, s amikor a parancsait osztogatta szája rózsaszínűn világított a fekete arcából. Dimény Dénkó volt vele s egy Barót és Bereck javából válogatott csapat markos legény, akiket úgy képeztek tüzéreknek, hogy a frissen öntött ágyúkat lőtték be. A katonai fegyelmet Dénkó már tanította azelőtt is, s ő az apjától tanulta. István szinte surmó kora óta katonákat képzett, nem is csoda, hogy a fiai követték a példáját.
Nem kellett sok idő, amíg Puchner tábornok olyan híreket kezdett hallani, hogy az Erdélyi Hadsereghez modern francia tüzérek csatlakoztak. Az is igaz, hogy azt a lázas ágyúgyártást és belövést másképp nem tudták magyarázni. A székelyek pedig nem siettek eloszlatni a legendát. A hámorok megállás nélkül ontották az ágyúkat s a környező falvakból, kisvárosokból egyre-másra érkeztek az adomány harangok, hogy legyen, amiből önteni. Karácsony másodnapján egy öreg szekeres érkezett a szentkeresztbányai templom kisharangjával, s a haranggal szót is hozott Udvarhelyről, hogy Dimény István hosszú özvegység után elhatározta, hogy újra házasságba lépik az úr előtt s elveszi a szentgyörgyi fogadósasszonyt, Hadnagy Irmát, s azt megünnepelni egy kis mulatságot tartanak január 27-én Szentgyörgyön. Azt is üzente István, hogy jobban szerette volna előre a fiait beavatni, mert akkor nem kész határozat elé állítaná, mint így, de hát ezekben a zűrzavaros időkben még így is csoda, hogy ha baj nélkül megússzák. Dénkó beszélt is Áronnal, hogy tart-e igényt a jelenlétére azon a szombaton, de Áron csak annyit mondott, hogy akkorra már szinte kész lesz az öntéssel, csak legyen, aki harcoljon velük. Egyébként is Bem tábornok őrnagyi ranggal megkérte, hogy álljon a hadsereg tüzérségének elébe és vezesse a csatába őket. Ugyanakkor Áron azt is mondta, hogy az a szándéka, hogy elfogadja Bem ajánlatát, s számít Dénkóra, hogy legyen neki a jobb keze. Dénkó örömmel fogadta el az ajánlatot s csak annyit kért cserébe, hogy Áron vele tartson az apja menyegzőjére. Januárban kiderült, hogy két menyegzőt ünnepelnek egyszerre, Hadnagy János megkérte Dimény Magdi kezét s István odaígérte a lánya s a Fennvaló akaratával. A lánynak nem volt ellenkező akaratja s ha a Fennvalónak igen, akkor nem nyilatkozott róla, úgyhogy összeadták a két menyegzőt s egy mulatság alatt elboronálták.
*
Kossuth Lajos azt izente
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájunknak el kell menni.
Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!
A nóta sírón szállt a kora tavaszi éjszakában. Szunnyadozó tábortűz mellett üldögélő legények hívtak bajtársakat így. Az egyik legény csákójában egy csokor friss hóvirág hirdette, hogy a tavasz nem lehet messze, de a kerekerdő alatt heverésző hófoltokról fújó szél homlokegyenest az ellenkezőjéről tanúskodott. A Szarkakő fehérje, mint egy sötét arcból kilógó fog szinte rávilágított az esztena mellett a tábortűznél üldögélőkre. A harcok egyre közelebb kerültek Háromszékhez s egyre véresebbek lettek. Eleinte a császári seregek futottak többet de lassan kezdtek kiegyensúlyozódni az erővonalak. Gábor Áron őrnagyról messze földön az a hír járta, hogy a tüzérsége verhetetlen. Dénkó szinte olvasta a gondolatait, s ha lett volna még egy tüzérségi alakulata a székelyeknek, Dénkó lett volna a parancsnoka. De az az egy, ami volt is fogyatkozóban volt s úgy tűnt, mintha az egész hadsereg kisebbedett volna.
Dimény Eleket s Hadnagy Jánost, akik mellesleg igen jó barátságba keveredtek is, egy ezredbe osztották századosoknak. Mindkettőn volt temérdek kitüntetés is, de nem az a fajta, amit a felsőbb rangú tisztek aggattak az alattvalóikra, hanem a véresebb fajta, az ellenségtől. Szinte alig volt hely rajtuk többre, mégis olyan büszkén viselték a meglevőket, mintha egyenest az égből jöttek volna. S mintha valahogy úgy is lett volna rendjén. Minél kisebb lett a szabadságharcosok serege annál inkább vetették be magukat a Hargitába, s onnan folytattak gyors büntető hadjáratokat. S a nyár is eljött lassan. A havasi legelők hamarabb megteltek a vér gőzével, mint frissen lekaszált rendekkel, csak itt-ott lehetett látni egy-két megcsökönyösödött öregembert, aki már a fegyvert forgatni nem tudta, még a kaszaszerszámmal is többet mocskolódott a havasi kaszálón, mint azt egy jól rendezett esztena júhnyája legelte volna. De ezek az öregek, ha nem tudták volna legalább a látszatát kelteni a munkának, belehaltak volna. „Me’tt ugy-é eénni keé’!”
A cári seregek az első székely győzelmek után, császári kérésre bevonultak Erdélybe. Uzon és Kökös között szembekerült az ellenség. Hajnalban Dénkó végiglovagolt az állásokon és vitte a hírt Gábor Áron őrnagynak, hogy minden rendben van, az ütegek lövésre készen vannak. Ez volt hajnal öt óra felé, s kilenckor égszakadás-földindulás, túlvilági zenebona jelentette, hogy harcok folynak javában. Fehér lovon száguldozott ütegtől üteghez Áron őrnagy és Dimény Dénkó is. Az első lovat Dénkó alól lőtték ki az oroszok. Nem kellett messzire szaladjon, mert a tartalék lovat már előre közel tartotta magához. Tizenegy órára Gábor Áron alól lőttek ki már két lovat s súlyos sebet kapott a lábikrájába is. Mindhiába mondták neki, hogy veszélyes a sebe, ő csak bekötöztette amúgy kutyafuttában, bőr lábszárvédőt szíjaztatott rá, hogy az átszivárgó vér ne látszódjék, s folytatta tovább a parancsnoki lovaglását. Rövidesen dél után szaladtak Dénkóért, hogy Áront ezúttal kilőtték a nyeregből. Dénkó a fogába szívott hosszan, belesápadt és odavitette az Áron lovát magához. Felvette Áron köpenyét, s mivel lovon egyforma volt a termetük és egyformán ülték a lovat is, ő száguldozott tovább helyette. Az Uzon és Kökös közti csatát július 2-án, a székelyek megnyerték, de sok áldozatba tellett. Dimény István elvesztette a bal kezét: kicsivel a csuklója fölött egy közelharcban tisztán leszedte egy cári kard. Eleknek dárda állt a vállába s nem kevesebb, mint Dénkó egyenes parancsa kellett ahhoz, hogy hazamenjen, és ne folytassa a harcot úgy sebesülten. S Dimény Dénkó elveszítette a legjobb barátját. Dúltak a harcok székelyföldön tovább. A cári seregek a városokat nem tudták elfoglalni, s így a székely seregek lelket ájtatni templomban, vizet szomjat oltani vagy meleg ételt enni kaptak bennük. Egy-két napi pihenés után a harcok is jobban mentek . . .
Július 29-én Dénkó és Hadnagy Jani Keresztúron voltak templomban, s érezték, hogy a harcok igen közel voltak. Hétfőn benyomultak Segesvárig de estére vissza kellett vonuljanak Héjjasfalára. Ott töltötték az éjszakát az Ugron Mihályék odrában, s akkor este Dénkó kiszámolta, hogy három hete a csizma nem járt le a lábáról. Számolgatásán s az eredményen senki meg nem ütközött. Másnap a század óvatosan becserkészve az utat lépésről-lépésre elindult Segesvár felé újból. Közepe táján egy közeledő alakot jelentettek Dénkónak. Dénkó a látcsövét szeméhez véve rövid fürkészés után szélesen mosolyogni kezdett. Elősietett s két perc múlva a vitéz úrral tért vissza. De vitéz úr éppen csak, hogy kért inni egyik közkatonának a kulacsából s indult is tovább.
- Hová siet vitéz úr? – kérdezte Hadnagy Jani – nem akar egyet falni?
- Nincs most időm, de ne vegyék rossznéven – állt meg egy pillanatra, de már indult is tovább.
- Vitéz úr! – kiáltott utána Dénkó szinte nevetve – Hogy-hogy mi még a maga rendes nevét nem tudjuk? Megmondaná-e? . . .
- Sándor – mondta vitéz úr lihegve s loholt tovább – Petőfi Sándor . . .
