Jutka hajlott hátú és dús, fekete hajú lány volt. Rettenetesen rosszul hordta a frizuráját, magán a ruhát, arcán az érzéketlen mosolyt.
Szép volt. Olyan, aki dárdát állít az elkódorgott férfiszív kellős közepébe.
Nem tudom mikor lettem szerelmes belé. Azt hiszem akkor, mikor szervetlen laboron velem szemben facsargatta szétkoptatott, használhatatlan bürettáját, és örökké engem kérdezett a mérési eredményekről. Eleinte kurvára ki voltam vele, mert utáltam mindent, őt is, a lombikba csöpögő kétnormálos kénsavat, a sötét, félhülyékből szervezett TKF-et is, mindent.
De Jutka égremeredő, hegyesen tömött mellei ott ugráltak orrom előtt, a labasztal túlsó oldalán, a labköpeny alatt. Nadrágomon reppent a cipzár, a szőr ágaskodva szúrkálta hasam alatt az egyre duzzadó, titkos valamit.
Mert Jutkának észpörgető alakja volt. Talán sportolt is, hiszen Leninváros, ahonnan átszármazott Nyíregyházára, a kollégiumba, modern város volt, lakótelep, ami szar és kibaszás is, azonban sport, egészség, jólét, civilizáció van. És ez volt a lényeg. Vagyis Jutka amolyan igazán kurva jó szocialista nő volt, olyan, akinek tudata nemigen akadt, teste annál inkább.
Lehet, hogy zsidó volt, úgy nézett ki, meg pökhendi is volt, utálta a parasztot, mint a bűnét, bár fene tudja: a parasztot mindenki utálta. Ez divat volt akkoron. Hogy miért? Tudja a fasz. Csak.Ez olyan jó volt, meg fizettek is rá, mindenesetre a TKF-en sok jó jegyet lehetett érte kapni, ugyanis minden valamire való tanár pufajkás, ÁVÓ-s és III/III.-as besúgó volt. Azaz modern, korszerűen gondolkodó munkás-paraszt-értelmiségi.
*
Szilveszter volt. Talán az 1981-es. Hideg volt, az ember segge befagyott a fagyos folyosók zúzmarás betonlapjain.
Ittunk. Volt sör-bor-pálinka, olyan igazán olcsó, köpedelem, de szesz volt benne, ártott is, a hányás meg nem volt érdekes.
A nő egyszer csak elájult. Úgy, minden átmenet nélkül elnyúlt hanyatt az ágyon. Be lett rúgva.
“Na most!” gondoltam, “ha már szerelmes is vagyok, meg minden, meg fújja is a havat az ablak alatt az a kurva nyírségi szél, megdugom a nőt.” Hát tiszta pia volt a fejem, a farkam meg állt, mint villanypózna a fagyott töltésoldalon karácsony estéjén, azaz gyerünk a nőre.
Az azonban csak tovább szuszogott. Nem csinált semmit, csak szuszogott. Időnként csámcsogott is álmában egyet-egyet, sőt egy oldalrafordulásnál púzott is, de láthatóan álmodott, és nagyokat, boldogokat, mélyeket.…
Odaültem mellé. Nem nyúltam hozzá, csak odaültem. Nem tudtam, mit éreztem. Valami furát. Törődtem vele. Betakartam valami ágy alól kibányászott pokróccal, meg a haját is oldalrasimítottam.
Egy kéz kapaszkodott belém.
Jutka volt.
Húzott magához.
Már nem akartam,…már a hófúvásba vágyódtam magamban, úszva a képzeletben, meglátva a jövőt.
Aztán a kéz tovább matatott. Egy tesis srác testén landolt fesztelen, aki minden átmenet nélkül be is bújt a matekos szépség mellé a takaró alá, és nyögött, izzadt, élvezett.
Csak azt nem tudom, hogy mivel a nő aludt, a nadrágját sem húzta le, és bele is horkolt a srác fülébe, hogy sikerült rátalálnia Vénusz szeméremtestére. A tesisek azonban nagyon értettek a dolgokhoz, ők döglött tehénnel, párzó kutyákkal, részeg szovjet katonákkal is szeretkeztek, ha megkívánta náluk a szervezet.
*
“Képzeld, azt álmodtam Szilveszter este, hogy kurva voltam egy kuplerájban, egy kövér törökbasával szeretkeztem, akinek kémcsőből volt az izéje. Én meg a Bunsen-égő fölé tartottam, be akartam fejezni a kémiai reakciót, mikor felrobbant neki, kibújt belőle egy harcias kiskakas, és telitorokból kukorékolt a szemétdombon…Ekkor felébredtem, és mit gondolsz ki feküdt mellettem az ágyon?”
“Fogalmam sincs,” bambultam a nő arcába.
“István!…Ő volt!… A szerelmem, mert katona, és hazaengedték, és nem haragszik, meg tudod, egész reggel, ebédig…khm…olyan jó volt vele, mert ő már fél éve nem volt senkivel, mert a laktanya,…és alig bírok menni…Olyan boldog vagyok!”
“Persze, István!…Hát hogyne…a tesiszakról…mindegy…”
“De ugye te nem?…Tudod, azt?”
“Dehogy!…Nem vagyok tesis!…Én csak józan csajokkal.”
“Akkor jó, mert István, tudod…”
“A tesis srác nem István!”
“Milyen tesis srác?! Ő István volt, mert most kapott kimenőt, és olyan nagy…meg minden van neki…és…”
“Jutka, most miért hazudozol?!…Láttam ki volt!…Ne félj, én nem mondom el senkinek…én szeretlek!”
“Most mit akarsz?!…Féltékeny vagy Istvánra, mert ő a vőlegényem, és szexi, magas és csinos, és hűséges vagyok?!”
“Elég volt!!…Ne hazudozz azért bele a képembe!!…Engem nem érdekel, hogy mi történt, de hazudni azért nem kell!!”
“Tönkre akarod tenni a kapcsolatomat a vőlegényemmel?! Belém akarod beszélni, hogy megcsaltam Szilveszter éjszaka?!”
“Csak az igazat mondom. Hazudni nem kell, mert attól rosszul vagyok. Különben pedig mit bánom én…Felőlem!”
“Ilyeneket ne mondj!…Ne akard belémbeszélni, hogy egy szakadt kurva vagyok! Mit képzelsz magadról? Ki vagy te?…Mert nem akartam járni veled, meg lefeküdni veled?…Mert nem kellettél?…Mert magas vagy igaz, de sovány, én pedig a macsókat szeretem?…Tudod mit Sanyi?…Le vagy te szarva!…”
Bevágta maga mögött az ajtót. Bambultam. “Kár…Jó nő , kurva jó nő, sőt kibaszottul jó nő!…De mit hazudozik itt nekem?! Mit képzel magáról?! Hülye matekos kurva!!”
Vágtattam kifelé, valamerre a főbejárat felé, le a folyosóra, szívni egy kis friss levegőt. Szememet becsuktam, tüdőmet teleszívtam, aztán…
Viszavágódtam a belémütköző alaktól. Barna katonaruha, tányérsapka, kezében két üveg pezsgő. Egyiket szájához emeleve hatalmasakat nyelt, másikat felém nyújtotta.
“Igyál Sanyi!…Köszönöm, hogy vigyáztál Jutkára Szilveszter este. Rendes volt tőled, pedig mondta, hogy bele vagy esve…fenékig.”
“Honnan…izé…honnan tudod a nevemet, meg különben is, soha nem láttalak.”
“Jutka rengeteget írt rólad, hogy milyen rendes vagy, meg reggel meg is mutatott az ablakból…Tudod…István vagyok, katona, most eltávon vagyok, jöttem a nőhöz…érted, szeretem…”
“Aha…!” akadt torkomon a szó.
István folyamatosan integetve, hátrafelé araszolva eltűnt a négyes koli ajtajában. Nyeltem, egyre gyorsabban nyeltem a pezsgőt. Már majd kipukkadt a gyomrom.
Aztán engedtem, hogy leessen a kőre, szétrobbanjon, semmivé váljon.
“István, a tesis srác volt István, vagy inkább én vagyok az, nem István vagyok, az a tesis srác, István most katona, én tesis vagyok…”
Felléptem a nyolcas buszra.
Rázkódtam.
Kitéptem az ajtót.
Leugrottam a rohanó gépről, bele az útmenti lucsok kellős közepébe.
“Én vagyok István tesis barátjának István nevű katonabarátja!” kiáltottam a ködbevesző autóbusz felé, és boldogan, kiegyensúlyozottan indultam a Zöld Elefánt felé egy fellazító, jó kis bicskás verekedésre.
