Fülöpnek én neveztem el azt a fiatal, csinos férfit, akiről ma írok.
Nem ismertem személyesen. Egy vasárnap délutáni séta alkalmával tűnt fel.
– Ki ez? – fordultam barátnőmhöz.
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, még sose láttam...
– Nem lehet idevalósi. Biztosan vendégeskedik valakinél.
– Milyen érdekes, intelligens arc..
– Fülöp! – csúszott ki a számon – csak a testőrség hiányzik mellőle...
– Vagy a gorillák és a diplomata rendszámú autó....– tódította Liza.
Az idegen férfi egész megjelenése valóban olyan volt, mintha a spanyol etikett szabályai irányították volna minden mozdulatát.
Másnap az autóbuszmegállóban láttuk meg újra. Az iskola igazgatójával beszélgetett. Sajnos felszállt a buszra és eltűnt a szemünk elől.
– Feri bácsi! De jó, hogy látom! – szólítottam meg az igazgatót.
– Kézcsókom hölgyeim – udvariaskodott az öreg, aki tulajdonképpen nem is volt öreg, csak így szokták emlegetni.
– De kár, hogy későn jöttünk, bemutathatta volna ezt a jóvágású férfit, hiszen tudja: sok az eszkimó, kevés a fóka!
– Nem féltem magukat kedvesem, –fogta Feri bácsi tréfára a dolgot Aztán elkomorodott: – Nagy baj lenne, ha Lacira lenne szükségük.
Elindultunk hármasban az iskola irányába.
– Jaj, csak nem? –hüledezett Liza.
– Mire gondol, kedvesem? Nem, Lacit, nem a fiuk érdeklik.... ha erre gondolt... de a lányok se különösebben...
– Hát akkor mi érdekli? Csak nem a kecskék? –ez utóbbit Liza szerencsére már csak a fülembe súgta egy kis vigyorral.
Szerettem volna bokán rúgni az idétlenkedésért, de az öreg már folytatta:
– Mi érdekli? Hmm. A történelem. Egyedül a történelem... Üljünk be egy kávéra a presszóba, ha már így érdeklődnek, elmondom röviden, hogy ne legyen félreértés.
Befelé menet megböktem Lizát és illik, nem illik, a fülébe súgtam:
– Te hülye! Neked mindig ökörködni kell. Biztos meghallotta az öreg a kecskét.
Némán ittuk a kávét. Mind a hárman zavarban voltunk egy kicsit.
– Az öcsém. Igen. Laci az öcsém. –szólalt meg végre Feri bácsi. – Ne csodálkozzanak. 16 évvel fiatalabb, mint én. Késői gyerek volt, amolyan utolsó ajándék. Anyám a kilenc hónapot szinte végig kórházban töltötte… mégis koraszülés lett a vége és Laci, sajnos hihetetlen kis súllyal jött a világra. Akkoriban csodaszámba ment, hogy életben maradt. Mégis, milyen jóvágású legény lett belőle! Na ugye!
–Tökéletes! – sóhajtott Liza, szinte vágyakozva.
– Ne higgyék lányok, hogy könnyű volt. Szüleink egész élete, minden energiája ráment, míg Laci idáig jutott. Rengeteg gond volt vele. Akkoriban néha elégedetlenkedtem, hogy minden gondolatuk körülötte forgott, de ma már megértem. Okos gyerek! A történelem a vesszőparipája. Az évszámok, összefüggések szinte automatikusan vésődnek az agyába.
– Ez egy nagyszerű sikertörténet! –ámuldozott Liza.
– Hát nem egészen…
– Miért?
– Nem tanulhatott tovább.
– Ilyen ésszel? Talán valami politikai ügybe keveredett? …vagy drogosok közé?
– Ugyan, dehogy! Más, egészen más… ha már benne vagyunk, ezt is elmondhatom. Mondtam, hogy koraszülött volt.
Eleinte nem látszott semmi eltérés… talán kicsit gyámoltalanabb volt, mint a többi gyerek. Iskolába került és akkor derült ki, hogy… hogy – Feri bácsi akadozva kereste a szavakat – kiderült, hogy nem lehet megtanítani számolni. Nincs semmiféle számfogalma. Az orvosok szerint az agyának az a része, ahol a matematikai képességek vannak, nem fejlődött ki. Ír, olvas… de mennyit olvas! Minden számot, évszámot megjegyez, de ma se tud elmenni a boltba vásárolni, mert fogalma sincs árakról, pénzről, visszajáróról …kenyeret se tud venni, mert a kasszánál odaad öt forintot, vagy ezret, hiszen nem tudja, hogy mi mennyibe kerül és melyik bankjegy mennyit ér. Nem figyelték? A buszjegyet is én vettem meg neki… , hát ez a probléma Lacival! –hirtelen felállt – Na induljunk, mert értekezletem lesz kettőkor.
Csak néztünk magunk elé. Alig tudtunk felocsúdni az elképesztő történet után. Nem várta meg, hogy a pincér odajöjjön az asztalhoz. .Biccentett és a pulthoz ment fizetni. Mit is tudtunk volna mondani erre a históriára?

***

Liza elköltözött. Áthelyezték, vagy megpályázott egy jobb helyet, nem tudom. Még két levelet váltottunk, aztán az is abbamaradt. Talán három év, vagy több is eltelt, mire újra találkoztunk.
Egy kis balatoni presszó kerthelyiségében üldögéltem, mikor egy elegáns fiatalasszony lépett be, babakocsit tolva maga előtt..
– Liza! –integettem neki. Első pillanatban meg se ismert, de aztán boldogan intett vissza és büszkén kanyargott felém az asztalok között a kis kocsival. Mellém ült. Puszi-puszi, ahogy szokás.
– Ehhez mit szólsz?
– Gyönyörű! Tied?
– Kié másé?! –aztán máris, mint az áradat ömlöttek az adatok Lizából: a születési súly, a baba hossza és fiú és a neve: képzeld: Fülöp! Na nem azért, hanem Fülöp királyról,… Nagyon szimpatikus… mutatták a tv-ben. stb… stb…
– Most már magadról is mesélj! Hova tűntél?
– Kerestem egy jó helyet. Sikerült. És látod: férjhez mentem.
– És? Milyen?
–A pasi? Csodálatos ember! Komoly, nem az a nőbolond, akit félteni kell. Rajtam kívül másra rá se néz. Csinos, érdekes, szórakoztató. Annyit tud mesélni… történelemről, királyokról… De mindjárt jön is, meglátod…–kapkodta fejét az ajtó felé izgatottan. Ott pedig pár perc múlva megjelent egy férfi, akinek egész megjelenése olyan volt, mintha a spanyol etikett szabályai irányították volna minden mozdulatát.
–Laci! Laci! Itt vagyunk – invitálta az asztalhoz rajongva, csillogó szemekkel Fülöpöt.

Cím: FÜLÖP
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Kamarás Klára
Beküldve: February 2nd 2005
Elolvasva: 1225 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]