A fiú a parton állt és a távolt kémlelte. Az apját várta, aki éppen 3 hónappal ezelőtt hajózott ki. Az idő most is hideg volt, bár csípősebb, mint azon az október eleji napon. A kikötő szennyes és szürke kövezetén itt-ott látni lehetett néhány koszos hófoltot, és ettől talán még kiábrándítóbb volt a látvány. A horizont a ködbe veszett, s a fiú bárhogy meregette a szemét, nem látott hajót közeledni. Pedig valamikor mostanában kellene befutnia.
Megunva az ácsorgást, leült a kikötői kőre, lábát a tenger fölé lógatva. Sütötte a hideg alulról, de nem törődött vele. Nem először ült így itt, hiszen az apja, mióta az esze tudta, kereskedelmi hajókon dolgozott - a fiú megszokta már, hogy jónéhány éve 2-3 havonta elmegy, majd körülbelül ugyanennyi idő múlva ismét kihajózik. Őt magát nem vonzotta sem a messzeség, sem a tenger, jobban érezte magát, ha szilárd talajt érezhetett a lába alatt. Az anyját egyébként sem tudta volna itthon hagyni. Annak így is örökké szomorúság ült a szemében, szinte kiáltva, hogy nem ilyen életre vágyott. Egy kocsmában dolgozott felszolgálóként, közel a kikötőhöz. Nap mint nap tűrte a részeg matrózok és a többiek mocskolódásait, obszcén megjegyzéseit. De kellett a pénz, és ezen a helyen nem nagyon lehetett válogatni a munkákban.
A fiú szerette nézni az anyját, ahogy dolgozik, akár a csehóban, akár otthon tette a dolgát. Mindent olyan akkurátusan végzett, mint aki attól fél, ha hibázik, valami szörnyűség történik. Mégis, mindig úgy érezte, soha nem igazán jó, amit csinál, soha nem volt elégedett önmagával. Talán ettől is volt olyan szomorú a szeme.
Szerette volna boldognak látni az anyját, olyan boldognak, mint régebben, úgy 5-6 évvel ezelőtt. Akkor még tudott kacagni, de milyen csilingelőn! Ilyenkor a szája egész magasra húzódott, kivillantva gyönyörű, apró fogait, és a szeme könnybe szaladt a nevetéstől. A fiú soha senkit nem látott még ilyen őszintén, tiszta szívből örülni.
Aztán egy napon minden megváltozott, és azóta semmi nem olyan, mint régen. Az apja is szótlanabb lett, bár sose volt egy szószátyár ember. De őt szerette, ebben biztos volt, ezt érezni lehetett, amikor megérkezett egy-egy útjáról. Úgy ölelte mindig, mintha soha többé nem akarná elengedni - a fiút meg is lepte mindig ez a hirtelen érzelemkitörés. Hiszen nem volt náluk divat a nagy ömlengés, csak csendesen szerették egymást, ahogy más családokban is szokás. Az apja és az anyja szelíden köszöntötték egymást a hosszú távollét után, de beszélgetni nemigen beszélgettek. Végül is, mit is mondhatott volna a tengerről, hiszen az mindig egyforma. De a fiú még emlékezett arra is, hogy annak előtte nem volt ilyen csendes a ház.
Tudta, hogy az édesanyja meg az apja között történt valami egyszer, de magától nem jött rá, mi lehetett az - megkérdezni pedig nem volt bátorsága. Szülei szinte soha nem veszekedtek, ha volt is köztük hangos szó, az is csak inkább cívódásnak volt nevezhető. Mégis, a fiúban volt valami mély hiányérzet, azoknak a meleg, boldog napoknak az emléke sajdult benne fel sokszor, ami valamitől elmúlt.
Most, hogy ott volt a kikötőben, és figyelte, ahogy lassan oszlik a köd, egyre inkább úgy érezte, meg kell oldania a rejtélyt. Végére kell járnia, miért szomorú az édesanyja szeme, és miért olyan szótlan az apja. Tizenkét éves volt, tudta, hogy itt az ideje annak, hogy helyre rakjon magában dolgokat.
Itt tartott a gondolataiban, mikor észrevette, hogy a hajó, amit várt, már egész közel jár. A kikötő is felpezsdült közben, ami csak most tűnt fel neki. Felállt, hiszen már kezdett fázni. Toporogni kezdett, hogy a lábaiban ismét meginduljon a vérkeringés. Sétálgatott a parton, és figyelte a kikötő életét. Mire feleszmélt, a bárka kikötött. Nézte, ahogy a matrózok végigjönnek a pallón, és végre meglátta az apját. Nem volt nehéz észrevenni, kimagaslott a többiek közül. Fekete sapkát és fekete matrózkabátot viselt, hosszú lábait sűrűn szedve jött lefelé a hajóhídon. Mikor észrevette őt, halványan elmosolyodott, és kiérve a partra, ugyanúgy ölelte meg, ahogy mindig is szokta. A fiú boldogan simult apja karjába. Majd elindultak hazafelé.
- Édesanyád?
- A csehóban van, de már reggel elkészítette az ebédjét, apám.
Hazafelé nemigen szóltak egymáshoz, gondolták, majd evés közben váltanak néhány szót. A fiú legalábbis így tervezte. Ahogy beléptek, orrukat megütötte a finom húslevesillat. Apja éhes volt, így a fiú hamar újramelegítette az időközben meghűlt levest, majd leültek együtt enni. Egy darabig csendben voltak, ő is csak fészkelődött a székén, nem tudva, hogy is kezdjen a mondanivalójához.
- Édesapám! Kérdezni szeretnék valamit.
- Mondjad, fiam - hangzott a válasz. Az apa jóízűen falatozott, miközben kérdőn nézett a fiúra.
- Édesapám, anya miért olyan szomorú?
- Szomorú?! - állt meg a kanál apja kezében. - Tőlem kérdezed, hisz' csak most jöttem haza, honnan tudhatnám? Szomorú az anyád? Mi történt?
- Nem, nem úgy értem, hanem hogy mindig szomorú. Tudja jól. Mindig! - ezt szinte már kiáltotta.
Apja letette a kanalat, és lenyelte a falatot. Megértette a kérdést. Ráébredt, hogy ez az a kérdés, amire már régesrég számított, és tudta, hogy az ő okos fia, előbb-utóbb felteszi. Nagyot nyelt, nemigen tudta, mit mondjon, bár tudta a választ. Nagyon is jól tudta.
- Nos? - kérdezte ismét a fiú.
- Nem egészen értem, mire gondolsz - felelte az apja, megpróbálva elütni a kérdést.
- Emlékszik édesapám, anya mennyire jókat tudott kacagni régebben? Szinte kivirágzott, ha jókedve volt. Nagyon régen nem láttam olyannak - komorodott el a hangja. - Mi lehet ennek az oka? Édesanyám talán beteg? De akkor miért nem látszik rajta semmi??
Csönd telepedett a szobára. A fiú kérdőn kémlelte az arcát, hátha leolvas róla valamit, de hiába. Csak azt látta, hogy valami változás történt az apjában, mintha hirtelen lemondás suhant volna át a tekintetén.
- Édesapám! - szólt rá, a fiú. Az apa felemelte a fejét, és lassan belekezdett.
- Nem, fiam, édesanyád szerencsére nem beteg. Ő egy nagyon erős asszony, erősebb, mint akivel valaha is találkoztam. Erős és kitartó asszony, akit én meg sem érdemlek...
A fiú összehúzta a szemét, és várta a folytatást.
- Tudod, fiam, hogy mindig is a tengereket jártam, és bizony, a hosszú magányos éjszakákon nagyon sokat gondoltam rátok - hiszen tudod, mennyire szeretlek titeket. 5 évvel ezelőtt, egy nyári napon kikötöttünk egy városban, messze innen, és első utunk a kocsmába vezetett. Nem akarlak untatni vele, nagyon csúnyán berúgtunk, mindahányan voltunk. Volt ott egy igen csinos felszolgáló, aki meglehetősen kacéran viselkedett velünk, így aztán... - Elhallgatott. Nem tudta, mit mondjon, hogy mondja, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon. Aztán úgy döntött, nem fájhat ez már jobban annál, hogy a fiú rájön, évek óta becsapja őt. Nem bír már hallgatni ő sem, így hát folytatta.
- Szóval, elcsábított engem az a lány, és bár ittam rendesen, mégis, azt kell mondjam, tudtam, mit teszek. Szerettem anyádat, de az a lány megbabonázott a kacérságával, azzal, hogy annyira más, mint édesanyád, és azzal, hogy annyira, de annyira messze voltatok tőlem! - elszorult a hangja, de mondta tovább.
- Reggel kihajóztunk, én búcsút vettem ettől a lánytól, tudtam, soha többé nem találkozunk, és a múlt ködébe vész majd az eset. De nem így lett. Egy évvel később ismét abba a városba vezetett az utunk. Nem is gondoltam a lányra, mikor ő szembejött a kikötőben. Szép volt, igen, talán szebb, mint akkor éjjel. És egy kislányt tolt maga előtt egy babakocsiban ... az én 3 hónapos kislányomat...
Apja elhallgatott, nem mert a fiára nézni. A fiú döbbenten ült, ezernyi kérdéssel a szemében.
- Mondja tovább, édesapám - nyögte.
- Igen, elmondta, hogy a gyermek az enyém, és vállalnom kell a felelősséget, ha már így hozta a sors. Nem is ismert, de tudta, hogy számíthat rám, nem hagyom cserben. Elmondtam neki, hogy nekem van családom, és mindennél fontosabbak vagytok számomra, soha nem hagylak el benneteket. Ezt kénytelen-kelletlen tudomásul vette, és megállapodtunk, hogy 2-3 havonta vele élek, majd hazajövök, és élem tovább az életemet veletek.... Hazajöttem, és töredelmesen bevallottam mindent az édesanyádnak. Azt hittem, kiadja az utam, de nem, úgy viselkedett, ahogy csak az igazán csodás asszonyok képesek. Azt mondta, gondoskodnom kell a másik kicsiről is, így elfogadta ezt a helyzetet ...
Nem folytatta, úgy érezte, ennél többet nem tud mondani. A fiú csendben ült, nem mert az apjára nézni. Szégyellte magát is, szégyellte azt is, hogy ilyen apja van, és keserű harag kezdett éledni a szívében. Hát, ezért! Hát, ezért szomorú az édesanyja, ezért felejtett el kacagni, ezért olyan udvariasak egymással, és ezért telepszik időnként súlyos csönd erre a házra!
- Ez nem igazság!! Hogy bánthatta meg így édesanyámat? Hogy volt rá képes?! - kiabált az apjával. - Az én gyönyörű anyukám, aki soha másra se nézett, hogy érdemelte ezt?? - sírva verte az apja mellét, aki megadóan hagyta, hogy az apja kitombolja a fájdalmát.
- Tudom, fiam, tudom, hogy fáj, és tudom, hogy évek óta becsaplak téged. Pedig annyira szeretlek, ugye elhiszed nekem? - nézett könyörgőn a fiúra.
- Ha szeretne, soha nem tudott volna nekem hazudni! - sistergett a válasz, majd egy ajtó csapódott.
Jól esett a hideg szél forró arcának, a könnycseppek szinte ráfagytak, ahogy kilépett az ajtón. Elindult, azt se tudta hová, csak menni akart, el attól, aki így megbántotta, és akit mégis annyira szeretett. Igen, az édesanyjához megy, mindig örül, ha napközben benéz hozzá. Nekifeszülve a szélnek, indult a kocsma irányába. Amíg ment, lassan párolgott a dühe, inkább csak fájdalom volt benne, meg valamiféle kíváncsiság kezdett megfogalmazódni benne. Az apja másik családja... Ott, abban a másik városban.
Lassan teljesen megnyugodott, és közben odaért a csehóhoz. Rögtön meglátta anyját, amint sürögve-forogva hordta az italokat. Kis fehér köténye ropogósra vasalva, haja laza konytyba tűzve, és a szeme... Igen, a szeme most is szomorú. Láttára azonban felderült, és intett, hogy menjen csak.
A fiú követte anyját, míg az végre szusszanásnyi időre leült a konyhában.
- Édesanya! - szólította meg. - Édesanya, látni szeretném a testvéremet...
Az asszony először elsápadt, majd könny futotta be a szemét. Látta a fián, hogy mindent tud, mégha nem is érti, mi miért történt.
- Nemsokára végzek, és megbeszéljük ezt otthon, kicsim - szólt, majd végigsimítva a hófehér kötényen, indult, hogy végezze a dolgát. Visszanézett a fiára, és elmorzsolt még egy könnycseppet szép, szomorú szemében.
