A házadhoz közeli utcákon sétáltam.
A levegő tiszta volt. Az ötórai nap szétomlott a hajam közt.
A becsukott erkélyeken ragyogott a muskátlik égett-sárga levele.
A kezemmel a falakat simogatva sétáltam, lassan.
Utcák mindenféle emlékek nélkül. Történetünk vagy a sóhajom közönyös szegletei.
A cukrászdákban unott emberek egy-egy csésze forró csokoládét ittak, ujjaik egy kicsit elszíneződve a nikotintól, piszkosan a cukortól és a vaníliától.
Erősen dobogott a fájdalom, hogy ott kellett hagyjalak azok között a dolgok közt, amelyek nem az enyémek. Olyan, mintha én sosem lettem volna én, és az a bérház, az a fa, az az öregember az utcán sokkal inkább a te részed lenne, mint az én szememé.
Én pedig, mint egy elvetett ötlet.
Én, egy lassú ébredés után.
És eközben te, eközben te gondolkodsz, élsz, szobáról szobára haladsz. Te mozgattad volna a karod, a fejed és az ajkaid. Te, anélkül, hogy felismernél ezután. Te folytattad volna az életed a létezésem, az érzéseim, az értelmem nélkül.
Az eredeti mű nyomtatásban megjelent a ferrarai Osservatorio Letterario című folyóiratban.
Fordította: Erdős Olga
