(évfordulónkra)
Lángszomorú szívemben sohasincs szerelmed emléke,
még mindig gyötör szőke-szelíd arcod képe,
s nem nyughatom már tőle soha sem.
Szerelem, te ereimben támadt gyötrő szerelem,
csontjaimat összetörő, te agyamat, kezemet megkötő,
magad vagy a tagadás és a megadás egy fájó emlék nekem.
Arcomat áztatta, jaj de nagyon áztatta,
s fújta felém fagyos leheletét az északi szél.
Ekkor voltál nekem, s csak ez maradt meg egy emlék tőled,
egy terítő, egy csodaszép csipketerítő a zongorámon,
mely fogságban tart, mint szobámban a tavaszi eső.
Sajgó szívvel gondolok rád!
Dobhártyámon doboló szavaid, azok a bűvös szavaid
égettek akaratot, s törtek fel belőlem angyali jajok.
Felhők közt repkedtek képzeletszülte csodagyerekek,
rézlovasok, katonák, démoni szemekkel festett fura
figurák, s minden mi jó lehet, megkaptam tőled én.
Emlékszem a felvarrt gombra, a csodálatos téli napokra,
mikor térdig jártunk a hóban szép álmokat szőve,
kialvatlan-meggyötörve, szerelmem zálogául nekem adtál
mindent, s hittem, hogy én vagyok a kiválasztott, a legszebb.
Most már tudom, hogy a mérgem vagy te nékem mára,
arzén és nikotin varázsa, mely napról napra gyengíti erőm.
A szerelem őrzője voltál nekem!
Mint feszület fekszem az ágyon, úgy feszülök meg érted,
tudom hiába minden, az idő kereke eljárt felettem,
most mellettem késem, meglásd magamba mártom,
azt a míves, szépet neked, csakis neked ajánlom, emlék lesz
a piciny szoba, benne kicsi asztal, rajta sovány vacsora,
barna szemed rám néz újból, kezed ölel, szád csókol,
vér folyik majd a padlóra, az én meleg vérem,
jaj de fáj, jaj de fáj –suttogom– nem szenvedek, ígérem!
Gyolcsba csavarsz majd, ártatlan vérem itatod,
gyengülő életjeleim, mint kinemmondott mondatok
zakatolnak, dúdolnak, dú, dú, dú, lassul az ér...
Hallod ezt a lármát, hallod amit én?
Haragos istenem segíts!
2005.02.09.
