1
A sintér a volán mögött ült.
Tom Quince-nek hívták. Magas, szikár, napbarnított férfi volt, rövidre nyírt haját fölborzolta a furgon nyitott ablakán beáramló friss levegő. Tekintete a néptelen coloradói országút felett magasodó hóborította hegycsúcsokat kémlelte, melyek hidegen, élettelenül néztek vissza rá. Tom az ablakon kikönyökölve vezetett, időről időre kipöccintve rajta cigarettájának hamuját.
- Megveszett az a dög, Tom?
A hang jobb felől jött, ideges volt és bizonytalan. A furgon most lépte át Stapleton városka határát, amint azt egy mellettük elsuhant tábla jelezte.
Tom az anyósülés felé fordult, és egy ideig társa, Bernie Brown üres, kifejezéstelen arcát fürkészte. Remeg a szája széle, gondolta Tom. Ezen persze nincs is mit csodálkozni, hiszen ő maga is majrézott, mikor először kellett puskával lelőnie egy veszett ebet. Emlékezett rá, ahogyan a kutya egyenesen rászegezte vérben úszó szemeit, amelyekből csak úgy süvített a fájdalom és a jeges gyűlölet, s közben ömlött pofájából a híg, habzó nyál. Megrázó élmény volt – az a rohadt dög majdnem megharapta. Igen, akkor ő is félt. Azóta már nem.
- Nem, valószínűleg nem veszett meg – Tom undorodva elfordult. Nagyon remélte, hogy nem lesz gond az új fiúval. Bernie fiatal volt, és még csak egy éve állt a menhely alkalmazásában. Sokszor találkozott már vele, de most dolgoztak együtt először. Nem bízott meg benne tökéletesen.
Bernie megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- És mit csinálunk vele, miután beszállítottuk? – kérdezte.
- Ha nekem támad, biztos lehetsz benne, hogy kell ezzel foglalkoznunk – felelte Tom, és rágyújtott egy cigarettára. Már látta Stapleton első tanyaházait.
- Nem szeretném ha baja esne – Bernie elgondolkodott, majd némi zavarral hozzátette: - Tudod, én szeretem az állatokat.
Tom keserűen elmosolyodott. Ha Bernie most látta volna a szemeit, valószínűleg azonnal ki szeretett volna szállni a kocsiból. De az is lehet, hogy menet közben kiugrott volna.
Szóval Bernie, szereted az állatokat, mi? Nos, hadd áruljak el neked valamit:
Én
(- ott a pincében -)
Gyűlölöm
(- azok a hatalmas patkányok -)
Őket!
Tom elképesztő átalakuláson ment keresztül. Szemei izzottak, mint a megbolygatott parázs, és a világ fokozatosan elhomályosult előttük. Bernie kérdezett tőle valamit, de ő meg se hallotta. Minden porcikáját betöltő, féktelen, sötét energia áramlott át a testén, ahogyan visszaidézte a régi, fájó, de kitörölhetetlen emlékeket – az egész mintha tegnap történt volna. Apja, aki bányász volt, és minden este agyba-főbe verte a fiát, most szinte kézzelfogható, hátborzongató közelségből szólt hozzá.
- Takarodj le a pincébe, te mocskos kölyök, majd megtanulod, mi jár az ilyen semmirekellő, haszontalan taknyosoknak!
- Apu, kérlek…
- Azt mondtam, takarodj! – szájából nyál fröccsent Tom arcára, szemei kidülledtek a vad dühtől és gyűlölettől.
És ő lement (vagy inkább apja lerugdosta). A pincét elárasztotta a tavaszi olvadásból származó jeges víz, és minden csak úgy bűzlött a sötétségtől.
- Apu, engedj ki kérlek…
Sírva könyörgött, miközben lefelé topogott a nyikorgó, korhadt falépcsőn. Apja robusztus testének körvonalait alig tudta kivenni a súlyos félhomályban.
- Majd megtanulod, te nyavalyás kölyök!
Ekkor rázárta a nehéz, erős tölgyfából készült pinceajtót, és a helyiségből elszökött minden fény. A védtelen, magára maradt kisfiú iszonyúan megrémült, kapálódzni kezdett a nyakig érő, mocskos vízben, sikoltozott, de mindhiába. A vastag falak úgy nyelték el a hangokat, mint selyempárna az ökölcsapást.
Nem sokkal később óriási patkányok úsztak elő a vízben ázó pince legsötétebb zugaiból. Az akkor hétéves Tom hasztalan próbált menekülni. A tucatnyi sárgán izzó szempár egyre közelebb nyomult a kisfiúhoz. Egyre és egyre közelebb…
Apja két órával később ment le érte, és fölcipelte a házba Tom összeharapdált, ezer sebből vérző testét. Mikor a kisfiú magához tért, fölé hajolt, és akkor már némileg ijedten, vállainál fogva rázni kezdte.
- Ugye most már végre…
Apja szava megakadt a mondat közepén, amikor beletekintett fia szemeibe. Az őrület sötét lángja égett bennük.
Tom olyan erővel markolta meg a kormánykereket, hogy ujjain teljesen kifehéredtek az izületek görcsös szorongatástól. Alig tudta megtartani uralmát a jármű felett. Bernie észrevette, hogy verejtékcseppek gyöngyöznek társa homlokán, s a férfi arca teljesen hamuszürkévé vált. Magában azt fontolgatta, érdeklődjön-e az állapota felől. Kinyitotta a száját, majd becsukta. Valami rejtélyes ösztön – talán a létfenntartás ösztöne – azt súgta neki, ez most semmi esetre sem volna tanácsos.
Tom ködös tekintete fokozatosan kitisztult, a külvilágból érkező ingerek lassacskán szertefoszlatták a benne tomboló, sötéten kavargó érzelmek hatalmát, ahogyan a hajnali ködöt szívja fel a forró nyári napsütés. Úgy bontakozott ki előtte a valóság képe a homályos szürkeségből, akár egy polaroid felvételen. A kocsi szélvédőjén túli világ először néhány pillanatra megdermedt… aztán kivilágosodott minden. Újra maga előtt látta a 13-as út szaggatott, fehér sávval kettéosztott betonszalagját, a Sziklás-hegység több ezer méter magasra nyúló ormait. Mikor végre visszanyerte önuralmát, apránként tudatosult benne, mi is történt vele, és hogy mi váltotta ki ezt a reakciót. Pontosabban hogy ki. Ekkor önkéntelenül is dühös pillantást vetett mellette ülő társára, aki épp az ablakon bámult kifelé. Legszívesebben megfojtotta volna ezt a zöldfülű tuskót, amiért egy ártatlan megjegyzéssel így felhánytorgatta benne a keserű emlékeket, amelyekről már jó ideje azt hitte (vagy remélte), hogy sikerült végleg elhantolnia magában. De a régi sírokat ismét felszántották a bombák, valakinek ismét sikerült kinyitnia Pandora szelencéjét...
Tom újból rágyújtott, és mogorván maga elé meredve vezetett tovább. Bernie, aki megérezte, hogy az addig is nyomasztó hangulat egyszeriben fagyossá vált, nem szólt semmit, csak magában kívánta erősen, bár adnák le végre ezt a melót, hogy megihasson végre egy-két sört. Lehetőleg minnél távolabb Tomtól.
2
Szótlanul hajtottak tovább. Az út menti kukoricatáblákat és farmokat házak és szépen gondozott kertek váltottak fel. Az úttól jobbra egy mély völgyben patak csordogált, amely egy helyen tóvá szélesedett. A domboldalakban hatalmas, sok évszázados fenyők zöldelltek, a házak előtt pedig sorban ültetett, élénk színekben pompázó díszfák virítottak – illatukat az autóban is érezni lehetett. Tom az országúttal párhuzamos gyalogjárdán egy öregembert látott, aki kukoricával meg mindenféle zöldséggel teli kiskocsit tolt maga előtt.
A távolban már látni lehetett a városháza tornyait, mély, búgó harangzúgás hallatszott felőle. Dél volt. Tom egyenesen hajtott tovább, a városka főtere felé. A közúti forgalom minimális volt, de a Safeway áruház és a vegyeskereskedés előtt rengeteg ember tolongott, és a járdán is nagy volt a járáskelés. Bernie észrevette, hogy egyetlen gyerek sem csavarog az utcákon, sőt, még a fagylaltosbódék előtt sem állnak olyan hosszú sorok, mint máskor. Annak reményében, hogy esetleg beszélgetést kezdeményezhet, és ezzel oldhatja a hangulatot, meg is jegyezte ezt Tomnak.
- Biztosan iskolában vannak – mormolta Tom, aki szemmel láthatóan semmi hajlandóságot nem mutatott a társalgásra.
- De Thomas, hiszen nyár kellős közepe van! – nézett rá Bernie. Mondani akart még valamit, ám Tom olyan pillantást lövellt felé, hogy jobbnak látta inkább befogni a száját.
Tudod Bernie, hallgatni aranyat ér – gondolta Tom hidegen.
Az öreg Dodge furgon megérkezett a főtérre. Tom lassított, elhajtott egy lovasszobor mellett, majd megállt az útszéli padkán a városháza fehérre meszelt épülete előtt. Alighogy a két sintér kiszállt a kocsiból, egy öltönyben feszítő, hajszálcsíkos nyakkendőt viselő úriember sétált oda hozzájuk. Kezét kézfogásra nyújtotta.
- Jó napot uraim. Dave Callahun vagyok, Stapleton polgármestere.
Tom megrázta a feléje nyújtott kezet. – Thomas Quince, ő pedig Bernie Brown. Mr. Belacon küldött minket, hogy elvigyük a kutyát.
Callahun végignézett a férfiakon, aki a szokásos védőöltözetet: térdig érő gumicsizmát, gumikesztyűt és több rétegnyi munkaruhát viselt. Tom és Bernie izzadt benne, mint egy ló.
- Látom, felkészültek a feladatra – Callahun fontoskodva az órájára pillantott. – A kutyát a Rosewood Streeten látták utoljára úgy egy órával ezelőtt. Az árnyékban hűsölt.
- Mekkora a kutya? – kérdezte Tom.
- Nem túlságosan nagy; valamilyen szeméttelepi keverék lehet – a polgármester elhúzta az orrát, mintha valami büdöset érezne. – És mint már említettem a főnöküknek, az állat valószínűleg nem veszett. A probléma az, hogy már vagy egy tucat lakos tett panaszt nálam, miszerint a kutya rájuk támadt, sőt egyiküket meg is harapta. Legyenek óvatosak vele!
- Azok leszünk – ígérte Tom, és Callahun nem vette észre a hangjában bújkáló gúnyt. – Biztos lehet benne, többé senkit nem fog megharapni.
A polgármester elégedettnek látszott. Úgy érzi, megvédte az adófizetők érdekeit, s még a fehérgallérja mögül sem kellett kibújnia – gondolta Tom. A szemetet pedig majd eltakarítja ez a két tökfilkó. Hát, Mr. Callahun. Ön nem fogja tudni, de én se járok rosszul. Nem, egyáltalán nem.
- Hálás vagyok a segítségükért. Viszontlátásra, uraim! – Callahun megfordult, és sietős léptekkel visszasétált a városháza nyitott kapuján. Talált valami idegesítőt a férfi viselkedésében, akivel beszélt, de irodájába visszaérve rengeteg munka várta, és hamarosan elfeledkezett a találkozásról.
Tom és Bernie lassan végighajtott a főtérbe torkolló Strawberry Streeten. Pár száz méter után jobbra fordultak, a Rosewood Streetre. A zöldövezeti utca teljesen kihaltnak tűnt, remegett fölötte a forró nyári levegő. Mivel az úttest enyhén lejtett, Tom kikapcsolta a motort, és a kocsi most lassan, zajtalanul gurult lefelé rajta. Csak a kerekek halk surrogása hallatszott a sistergő aszfalton.
Bernie látta meg először. Egy kétemeletes, takaros kis családi ház kapualjában hevert, alacsony rózsafa árnyékában. Szemei nyitva voltak, oldala ki-be süppedt, rózsaszín nyelve kilógott a szájából. Valóban nem volt nagy termetű kutya, veszélyesnek sem látszott – külseje viszont egyértelműen csavargó életmódról tanúskodott. Egyik füle lekonyult, bundája csupa sár és bogáncs, orrából sündisznótüskék kandikáltak kifelé. Bernie szerint elég öreg lehetett már.
Tom a kutyától körülbelül ötven méterre állította le a kocsit. Egy ideig csendben nézelődött, s azon morfondírozott, mit szólna hozzá a főnöke, ha tudná, mire készül most. Nem dicsérné meg, az egyszer biztos.
- Magunkkal hoztuk a kábítópisztolyt? – kérdezte Tom rezignáltan.
Bernie elbizonytalanodott, és óvatos hangon megjegyezte: - Tom, a szabályzat szerint tilos…
- Itt van vagy sem? – A férfi hangjában ingerültség bujkált.
- Igen, nálunk van, de…
- Akkor gyerünk! – Tom kinyitotta az ajtót, kiszállt, és a furgon hátuljához sétált. Bernie tétován követte.
Megfordult a fejében, hogy ezt bizony jelenteni kellene a főnöknek. Csakhogy akadt néhány nyitott kérdés, és egy fontos ismeretlen az egyenletben: vajon Mr. Belacon hogyan reagálna? Igazság szerint ez nem tartozik rá, hiszen ő csak a kötelességét teljesítené: tájékoztatja a górét a dolgok állásáról, post festa. Csak az a bökkenő, hogy ennek az esetnek igencsak kínos következményei lehetnek, ha az állatvédő liga valamelyik buzgómócsing fotósa a környéken bújkál valamelyik bokorban, valami ezer dolláros teleobjektíves kütyüvel, hasonló esetekre vadászva.
A Rosewood Streeten, a Colorado-beli Stapletonban? Ugyan már, Bernie.
Jó, hát erre csekély az esély. De sosem lehet tudni. Mert azt ugyebár nem szeretnénk, ha a másnap reggeli bulvárlapok címlapján ott virítana a nagybetűs szalagcím: A SZADISTA SINTÉR RÉMTETTEI. Vagy: HORROR A KERTVÁROSBAN. A cikkek alighanem eltúloznák a dolgot, de ez nem számít. Egy közveszélyes állattal szembeni szabálytalan fegyverhasználat távol esik a rémtett fogalmától, az azonban tény, hogy lakott területen belül csak végszükségben szabad lőfegyvert használniuk, még a nem túl veszélyes kábítópisztolyt is.
Ez a fajta kihágás ugyanakkor nem tartozik a súlyos szabálysértések közé, legalábbis Mr. Belacon máskor is szemet hunyt már különböző, hasonló esetek fölött. A sintérszakma végül is nem az Üdvhadsereg, gondolta Bernie. Mégis aggódott, bár belátta, ha megfelelő érvek nélkül áll Belacon elé, könnyen hülyét csinálhat magából.
Tom felnyitotta a Dodge rakterének ajtaját, melyen egy MI NEM KÖTJÜK AZ EBET A KARÓHOZ feliratú matrica díszelgett, s némi keresgélés után megtalálta a pisztolyt, valamint az altatólövedékeket tartalmazó dobozokat is. Megtöltötte a fegyvert, kibiztosította, azután kimért, magabiztos léptekkel elindult a földön heverő állat felé.
A kutya meghallotta a neszezést, és fölriadt. Nehézkesen fölemelte fejét mancsáról, s lázban égő, kivörösödött szemei megpillantották a közeledő férfit, s kezében a fegyvert. Az állat egyből megérezte, mit jelent ez számára. Volt már alkalma néhányszor vadászfegyver csövébe nézni, ahogy dühös, pizsamanadrágos emberek kergették végig éjnek évadján a sötét utcákon. Tompa kutyaagyának nem volt nehéz levonnia az egyszerű következtetést: vagy sikerül elmenekülnie, vagy meghal. Nagy nehezen feltápászkodott hát, és az éhségtől szédelegve, rogyadozó léptekkel vonszolni kezdte magát a vakító hőségben fürdő utcán. Közben elkínzott hangon vonyított, mint aki tudja, semmi esélye nincs – mint ahogyan nem is volt. Tom hallotta erős zihálását. Nem vesztegette az időt; célzott és lőtt.
Hangos pukkanás hallatszott, a zajt messzire hordta a mozdulatlan levegő. A lövedék a szerencsétlen eb egyik hátsó combjába fúródott. A kutya fájdalmasan felvonyított, és megpróbált odébb kúszni, de egyszeriben úgy érezte, minden erő elszállt a lábaiból. Hangos puffanással zuhant a földre, elterült a vízelvezető árok partján burjánzó sűrű gazban. Tökéletes, gondolta Tom. Pár pillanat és az enyém leszel.
Megvárta, amíg a kutya teste tökéletesen elernyedt, aztán odakiáltott a társának:
- Hé, segíts beemelni ezt a dögöt a kocsiba!
Bernie, aki immár nem csupán eltelt rossz előérzettel, hanem konkrétan rettegett, nem mozdult azonnal. Tom nem törödött vele. Közelebb lépett a földön pihegő, kábult állathoz, letérdelt mellé, és kesztyűs kezeivel durván megragadta a nyakát.
Megvagy, te rohadt, mocskos dög. Nincs több dobásod, gondolom tudod.
- Te is elnyerted… - Tom hangja halk volt, szinte suttogó. Türkizkék szemei kidülledtek, s vörössé változtak, akár a vér. – Méltó büntetésed.
A névtelen, hontalan, szánalomra méltó korcs pupillái tágra nyíltak, s a férfi meglátta bennük azt, amit keresett: a rettegést, a színtiszta félelmet. Beleborzongott a gyönyörbe, szemei a pániktól eltorzult tekintet apokaliptikus borzalmában feltárulkozó ősi ösztönök jeleit kutatták.
A kutya megérezte, milyen mindent elsöprő, pokoli indulatok izzanak legyőzője tekintetében. Szeretett volna menekülni, bárhová, akár a halálba is, de nem szabadulhatott. Végtagjai ólommal telt zsákokká változtak, úgy érezte, levegőt is alig kap.
- Te is… fizetni fogsz.
Az állat már nem érzékelt mást, mint a szemei előtt táncoló, hátborzongató színorgiát, a tudata mélyén visszahangzó velőt rázó sikolyokat és azt a szörnyű forróságot…
Aztán minden elsötétült.
3
A Stapleton közelében működő állatmenhelyt öt éve létesítette a város, miután a környéken rendkívüli mértékben elszaporodtak a kóbor kutyák, és egyéb csavargó háziállatok. A létesítmény egy hatalmas kiterjedésű ingatlanon épült fel, több mérföldre a lakott területek határától, ott, ahol a szántóföldek egybeolvadni látszanak a fenyőerdőkkel. A telep épületeinek nagy részét újonnan húzták fel, de voltak olyanok is, amelyek már korábban itt álltak. E házak tulajdonosai tönkrement farmerek voltak, akik hosszú évtizedekkel ezelőtt, a harmincas évek elején más államokba indultak szerencsét próbálni, gazdátlanul hagyva birtokaikat. A városban azóta folyt a pusmogás a környéken tanyázó kísértetekről, démonokról, meg az elvándorolt gazdák hétévente visszatérő szellemeiről.
A szabályos időközönként ismétlődő furcsa eseményekről hátborzongató legendák szövődtek; ezek nagy része természetesen csupán képtelen képzelgésnek számított. Az azért tény, hogy valóban különös dolgok történtek időnként errefelé. Egyszer például favágók merészkedtek be a romok közé, s meghallották, hogy az egyik elhagyott, gyomokkal benőtt házból különös, földöntúli kacagás hallatszik. Minden bátorságukat összeszedve bementek az épületbe, de nem találtak odabenn senkit. Ezután lámpáikkal átkutatták az összes szobát, a pincét, még a padlást is, de a rejtélyes hang forrásának nyoma veszett. Legalábbis a favágók később így mesélték el a történetet a stapletoni kocsmában, váltig bizonygatva, hogy az igazat állítják. Rémült, bizonytalan tekintetüknek köszönhetően legalább néhány ember hitt nekik. A romantikusabb lelkületűek számára pedig az is meggyőző érvnek számított, hogy akkor éjjel telihold volt.
Pontosan hét évvel később egy nyári éjszakán a városka lakóit egy dühödten tomboló vihar riasztotta fel álmából. A szél hajmeresztő, borzalmas sikolyokat hozott magával a titokzatos házak felől.
Mindez bőven elég volt az emberek számára ahhoz, hogy elkerüljék a helyet. Nem voltak ugyan babonásak, de a nem túl messze fekvő Wyomingban található ghost cityről is keringett néhány legenda, és hát jobb félni, mint megijedni. Igy aztán, amikor a város vezetősége előállt a menhely tervével, Stapleton közvéleménye nem volt elragadtatva az ötlettől. Az öregek körében egyből rémhírek kaptak szárnyra. Félő, mondták, hogy az építkezéssel megbolygatják a szellemek nyugalmát, akik ezért könyörtelen bosszút fognak állni. Végül aztán győzött a józan ész, és valóban, mikor eljött volna az ide, semmi rendkívüli esemény nem történt – az égvilágon semmi.
Fenntartások azonban ezután is bőven akadtak; ennek okán a menhely állandó munkaerőhiánnyal küszködött. A helybeliek többsége ugyanis egyszerűen nem volt hajlandó munkát vállalni itt, bármilyen aggasztó mértékű volt is a munkanélküliség. A költségvetési hiány általában szintén súlyos volt, az igazgatóságnak főtt a feje a feje a pénzhiány miatt. Ennek köszönhetően aztán attól, aki munkára jelentkezett, mint Tom Quince vagy Bernie Brown, többnyire nem kértek erkölcsi bizonyítványt.
A telepen hétköznapokon sem tartózkodtak sokan, hétvégeken pedig alig az őrökön kívül szinte senki nem szokott arra lézengeni. Amikor ezen a forró júliusi délutánon Tom behajtott az öreg csotrogánnyal az igazgatósági épület előtti poros parkolóba, csak Mr. Belacon kocsiját találta ott. A férfi eltöprengett, hogy amióta itt dolgozik, hány alaklommal fordult elő, hogy a rozsdaszínű vén Ford nincs a helyén. Úgy gondolta, ezeket az eseteket a két kezén meg tudná számolni. Mi a fenét csinálhat itt folyton? Tom széles, halott mosolyra húzta a száját. Talán… talán szórakozik a főnök. Erre a gondolatra elnevette magát.
Kiszállt, és besétált az épületbe. Húsz perc múlva tért vissza, beindította a motort, és elindult a parkoló mögött vezető kanyargós, hepehupás úton. Körülbelül fél mérföld után az út kiszélesedett, és egy kicsiny, fákkal körülvett kocsifordulóba torkollott. Ennek közepén egy alacsony, téglából épült, teljesen kiszáradt kút helyezkedett el. Ezt a menhelyen mindenki csak dögkútnak hívta. A belőle áradó, elviselhetetlen bűzt Tom egyből megérezte, amikor kiszállt a kocsiból, és elindult a raktér ajtaja fel. A szörnyű szag minden más embert undorított, de Tom már régen hozzászokott. Tulajdonképpen nem is zavarta a bűz.
Tulajdonképpen szerette is ezt a bűzt.
Mr. Belacon irodájában minden simán ment, mint mindig. A főnöke tudott a viselt dolgairól, s bár igyekezett azt mutatni, hogy nem veszi jó néven, Tom látott valami sokatmondó csillogást a szemében, amit nem volt nehéz megfejtenie. Így aztán ezzel kapcsolatban soha nem adódott semmi probléma. Bernie Brown-t is elküldi majd a francba, gondolta a férfi. Miután a kutya lepuffantása után találkozott a tekintetük, egyből tudta, hogy a nyápic hülye köpni fog. De nem zavartatta magát, akkor sem, amikor útban hazafelé kitette a férfit a háza előtt, aki ezt nagy megkönnyebbüléssel fogadta. Azt azonban el fogja kerülni a továbbiakban, hogy valaha is még egyszer ezzel a seggfejjel kelljen együtt dolgoznia.
Tom kiemelte az autóból a kábult állatot, és a karjába vette. Amire készült, nagyon egyszerű volt: végez vele. Elevenen hajítja bele a dögkútba. Tom ajkai torz vigyorra húzódtak, sötét mámor öntötte el. Elmerült elméje különös, éjszakai világában, nem hallotta, hogy a kutya morogni kezd a karjában – kezdett múlni a bénító méreg hatása. Odaért a kút pereméhez, és magasra emelte az állatot, arra készülve, hogy lehajítja a mélybe. Az azonban ekkor kinyitotta szemét, dühösen felugatott, és megmarta Tom egyik karját. A férfi meglepett kiáltással elejtette a kutyát, aki nagyot puffanva ért földet a poros talajon. Az állat lassan hátrálni kezdett, de közben tovább ugatott száraz, reszelős hangon.
Tom hitetlenkedve bámulta a bal karján vérző harapásnyomot. A kutya közben nyüszíteni kezdett, mintha tudná, hogy még nem tért vissza belé az erő annyira, hogy elmenekülhessen, ha ez az őrült még egyszer rátámad.
- Te… megharaptál engem? – Tom lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat. Arcán továbbra sem tükröződött semmilyen érzelem, de a belső indulatok már működésbe léptek. – Te meg mertél harapni… engem?
A férfi tekintete egyszeriben elborult, arca megmerevedett. Dermedtsége megszűnt, pár gyors lépéssel a szűkölő állatnál termett, jobb lába iszonyú erővel lendült előre. A rúgás a kutya egyik bordáját érte, mely hangos reccsenéssel tört ketté. Az állat kutyától Tom számára is szokatlan hangon felvisított, és a földre zuhant. Tom fürgén mozgott.
Az újabb rúgás ez alkalommal állkapcsot ért, aminek következtében vér és néhány törött fog spriccelt ki a kutya szájából. Majd újabb és újabb rúgások záporoztak, Tom vítustáncot lejtett az állat összeroncsolódott testén. Végül egy nagyobb darab kővel, ami a földön hevert, egyenként kettétörte a kutya mind a négy lábát, aki akkor már sikoltozott, és a hang szörnyű volt, Tom számára mégis édesebb minden muzsikánál. A halálüvöltések végül abbamaradtak, amikor a szétzúzott álkapocsból ömlő vér elöntötte az állat légútjait, és megkezdődött lassú, kínteljes fuldoklása. Tom egy utolsó, elementáris erejű rúgással eltörte a kutya gerincét a nyakánál, aki ezt követően szinte azonnal kimúlt. Az állat borzalomtól ködös tekintete üvegesen meredt a kéken ragyogó, forró nyári égre.
Tom lihegve, izzadtan állt a vérben fürdő tetem felett, a fájdalmas sikolyok még mindig visszhangzottak a fülében. Kurtán felnevetett. Néhány percig csak állt, nézte, ahogy a legyek lassacskán ellepik a dögöt. Nem sokat teketóriáztok – gondolta Tom, és újból elnevette magát. Így is kell. Tudjátok, mi a dolgotok.
Kicsivel később felemelte a kutyát, és egyszerűen behajította a dögkútba. A test tompa puffanással ért földet. Tom lepillantott, de nem látott semmit; a mélyből, ahol örök sötétség honolt, csak a semmi bámult vissza rá.
Azután, mint aki jól végezte dolgát, megtörölte a kezeit mellényében, és megvizsgálta karján a kutya által ejtett sebet. Megkönnyebbülten látta, hogy sebe csupán felületi, a vastag védőruha szerencsésen megvédte. A ruha is tudta a dolgát, gondolta a férfi. Mint ahogyan a legyek is. Mint ahogyan én is. Tom mosolygott, miközben fütyörészve beszállt a furgonba, és elhajtott a menhelyre visszavezető úton.
4
Aznap este Tom a telep mögött emelkedő dombra épült, roskadozó házának tornácán üldögélt, és szódával kevert whisky-t iszogatott. Hallgatta a tücskök ciripelését, és alant sötétlő épületek felett ragyogó teliholdat figyelte. Részeg volt, mint szombat esténként gyakran, és kiűzte már gondolatai közül az elmúlt délután eseményeit. Nem gondolt semmire, csak nézte az eget, cigarettázott, és időnként töltött magának. Ha ivott, nyugodt lett. Kikapcsolt. Teljesen. Ez jó volt, de ma éjszaka elméje csöndjét mégis folyton megzavarta
(- Micsoda? -) valami…
Nem tudta pontosan, mi lehet az. Tudata mélyén felbukott időnként, hogy aztán szinte azonnal újból alámerüljön, mint vizihulla a holdfényben. Nem hagyta nyugodni. Talán valami régi história
(- hétévente jön el -) elevenedett fel benne, és (- különös dolgok történnek akkor errefelé -)
folyton megakasztotta a gondolatait. De akárhogyan is erőltette az agyát, képtelen volt előcsalogatni azt a valamit a tudatalattijából.
- Francba az egésszel! – Tom hangja dühösen csengett, míg remegő kezekkel egy újabb italt töltött magának. Egy korttyal felhajtotta, és hátradőlt székében. Feje úgy zúgott, mint egy darázsfészek.
És ekkor meghallott valamit. Furcsa hang volt, s úgy tűnt, több irányból érkezik egyszerre. Mélyről jövő. Mélyről jövő, morgó hangok keveredtek a hirtelen feltámadt szél zúgásával. Az erdő fái recsegve-ropogva hajladoztak, és a sötétben halovány, egymáshoz párosával közel eső fénypontok villantak fel. És ezek a pontok mintha közeledtek volna.
És nemcsak azok. A hangok is.
Tom felpattant, és tántorogva elindult az erdő széle felé.
- Ki a fene van ott? Ki a…
Megnevezhetetlen, szörnyűséges morgás töltötte be az egész alant húzódó völgyet. Mikor Tom a hang irányába fordult, a megdöbbenéstől és a rémülettől néhány pillanatig mozdulni sem tudott.
Az egész erdő tele volt sárgán világító, közeledő szempárokkal. A teliholdat éppen eltakarta egy felhő, így nem vehette ki a titokzatos lények körvonalait, de erre nem is volt szükség. Pontosan tudta, kik azok. És azt is, hogy mit akarnak.
Rohanni kezdett a ház felé, de útközben elbotlott egy sziklában. Nehézkesen feltápászkodott, és a pániktól félőrülten sikerült elérnie a verandát. Berontott a házba, becsapta maga mögött az ajtót, és gyorsan elreteszelte. Villámgyorsan becsukta az ablaktáblákat is, s már indult volna kalapácsért és szögekért, hogy keresztlécekkel megerősítse őket, amikor az állatok morgása mindent betöltővé vált. Tom tudta, körülvették a házat. Hangjuk nem emlékeztetett a kutyára, a férfinak fogalma sem róla, mire emlékeztet, de a vér megdermedt tőle az ereiben, akár a gleccserek odafönn az Estes park völgyeiben, télen. A férfi képtelen volt mozdulni, átadta magát a bénító rémületnek. Ebben a pillanatban a házat ostromló lények áttörték az egyik ablakot, amelyet nem lehetett rendesen bezárni. Tom megperdült, s ekkor meglátta, hogy az ablakpárkányon egy kutyára emlékeztető, rémséges lény áll, amely nem is olyan rég még valóban kutya volt. Az hát – gondolta meglepően tiszta fejjel.
Kutya volt, akit ma a halálba rugdostam. De most itt van. Istenem, itt bizony. Szeme sarkából látta, hogy az ajtót is ostrom alá vették ennek a… valaminek a társai. És a többi ablakot is.
Tom rettenetében a nadrágjába vizelt, és leküzdhetetlen remegés vett rajta erőt. A kutyák nekirohantak az ajtónak, amely hangos reccsenéssel szakadt ki a helyéről. Ilyen gyengék lettek volna ezek az ajtók? A mindenit. – gondolta Tom ostobán, miközben érezte, ahogyan melegség csorog végig a lábszárán. A világító szemű állatok besétáltak, miközben a dühös morgást egy pillanatra sem hagyták abba.
Tom a sarok felé hátrált.
- Ne, kérlek… ne bántsatok. Bocsássatok meg nekem – Háta a falnak ütközött. Nem volt tovább. A férfi elsírta magát. – Ne! Esküszöm, soha többé…
A szörnyű, esetlen lények már az egész házat elözönlötték. Éles fogaik csak néhány méterre csattogtak Tom lábaitól, aki felsikoltott.
- Apa, kérlek! Kérlek szépen, engedj ki innen!
Elkínzott elméje, még egyszer, immár utoljára, elkalandozott a múltba. A képet látta újra és újra maga előtt, ahogy a patkányok úsznak felé apja pincéjében. Csak úsznak és úsznak… azután belémarnak. Eleinte kevesen, aztán egyre többen. Rémület. Fájdalom. A víz nehéz szaga… és az agyát elborító sötétség, amely megtelepedett benne, és soha többé nem hagyta el. Vele kellett élnie. És benne is. A rengeteg lemészárolt állat… sok száz… ezer… mind itt van. Eljöttek érte. Nem. Tom lehunyta szemét. Ez csak egy álom. Ez csak…
Azután az állatok nekiestek, és marcangolni kezdték a testét. Nem is hagyták abba, amíg az utolsó halálsikoly el nem hagyta a férfi ajkát, és a teste felismerhetetlenné nem vált.
Mialatt a lények lakmároztak, a hold könnyű ködfátyol mögött remegett az égen, alakja formátlan volt, színe pedig vörös, mint egy gyulladt szem, vörös, mint a frissen kiontott vér.
Vége
