Írhatok-e komolyat úgy, hogy nem ismerem még fajtám minden bűnét, tudását, és a lélek sokszínű bűvöleteit?
Lehetek-e költő, ha nem láttam még a föld legszebb tájait, és az univerzum összes csillagát?
Nehéz kérdés. Mindig gyűlöltem azokat, akik az igazságot keresték.
Mert lehet, hogy néha magunk vagyunk – de legtöbbször csak a hegyet látjuk, a kavicsok mintha elvesznének az árnyékukban. A kényszer, hogy minden legfinomabb összetevőire bontsunk, az elme éhe. Talán ezért is szerettem mindig holmi szeméttelepeken, az ócskavas tengerében bóklászni – ott bármit keresünk, megtaláljuk, és a megtalált dolgok gyakran új fényben láttatnak minket.
Barátaim, vallomással tartozom: egy reggelen meggondolatlan dolgot cselekedtem. Közelről vizsgáltam egy fűszálat; végigtapogattam húsát, megismertem színét, erezetét. Emlékszem, jó dolognak találtam mindezt. Úgy éreztem, fölötte állok mindenkinek, aki soha nem tett hasonlót. De nem gyengeségem volt-e az, ami arra indított, hogy széjjelszaggassam a gyökereit, kitépjem a földből, akárha gyermeket az anyjából, s gyermeteg örömöm így leljem meg? Dehogynem. Ma már biztosra veszem, emeltebb az, aki lemond a világosságról, csakhogy élhessen a kicsiny fűszál. A nyugat férgei buzgón bólogatnak most – Ó, értelem!
De mit is tennénk – a megismerés útja rögös, és túl sokan élnek a párizsi divatok bűvöletében: öltözködni akarnak! Talán ha melegebb bolygón élnénk. De nem – odáig sodródtunk, ahol már csupán inognunk lehet; azután, ha zuhanunk, mindenki sopánkodik majd és sír. Balgaság! Talán ha istent kérnénk – ő persze azt kívánná, zarándokoljunk világszélre, a paradicsom sötétjébe. Vajon megtennénk-e? Semmire sem kötelez a teremtés. Végeredményben, ha meglep a halál, látni fogjuk majd, életünk semmiben sem különbözött az egyes lények életétől, végtelen gömbbe zártak a boszorkányok. Mindaz, ami öröm, bánat vagy éppenséggel szégyen volt, helyet foglal az idő fészkében. De mi is ez a smonca? – előre fiú! Kerékbe tör a hajnal, s te nem ismertél meg még mindent. És szinte semmit se láttál.
Az Egy, mint tudjuk, bonthatatlan; nagy falat azért, és nem is való mindenkinek. Az ostobaság megóv az őrülettől. Rendben, mondtam akkor, azt tesztek amit akartok – én elszántam magam, hogy megismerjek minden egyes fűszálat, amit e föld kihajt. Ehhez nem járom végig a világ útjait: egyetlenegyet vizsgálok csupán, bódult türelemmel, szétfújva szívem minden fölös érzelmét. Meglehet, ablakot lelek rajta, melyben feltárul valamiféle bizonyosság.
Hitetlen szív
Bágyadtan zsongó húsomban
A káprázó illatok
A sok zuzmós ködbe hullt bűbáj
Az egyetlen visszhang
Mely életet adhat
És egyetlen örvény völgyet zengető
E skarlát-ifjú szédület
És fűszerben forgó sirály minták
Mind nem hitették el velem
Hogy tényleg élek
S hogy élni akarok
Lehetett, gondolom, egy pillanat az életemben, amikor fölismertem: az élet és a halál testvérek, nászukból nem születhet meg az általam várt csodagyermek. A fonákságát ma sem értem. De ettől kezdve vágytam – úgy sejtem – üdvözülni; lelkesülten kezdtem el kergetni a pillanatot. Ritmusokból, dallamokból, gyöngéd illatokból karámot építettem: szemembe gyűjtöttem minden tüneményt, mely ezekből itta az erőt, és összefontam őket a rácsodálkozás nagyszerűségével. Felfedezővé lettem. Ne essék tévedés – megbecsülöm az észt, és másokra bízom; jómagam ösztön táplálta energiákat használok képzeletem nevelgetéséhez. Eszemben sincs mentegetőzni emiatt; oly sötét gyűlölség él bennem, hogy nem lehet más célom, mint a tisztulás – ehhez azonban két szemmel kellett látnom a poklot, ami felett, remélem, majd győzelmet aratok.
Szerelem az ördöggel
Emlékszel-e még rám
Hatalmas úr
Pajkos játékunkra
Bukott angyal te
Mennydörgés sötét démona
A virág ruhájába bújtál
Selymes hajaddá lett
A korhadt gyökér
Zaklatott szerelmünk sárba
Tiport oly sok tiszta szemet
De léptünk tovább léptünk
Földre hol azúr csorgott
És zöldszín vízbe
Atlantisz oszlopánál
Úgy hittem szíved az én szívem
Szép arc mintegy győzve test fölött
Sivatagot jártunk érintetlen eget
Mocskunkat szűz hóba loptuk
Kulacsod az örökkévalóság
Negédes borával telt
Én nyeltem s maró lázban
Vártam éjfélt mely
Mindig mámorban ázott
Gyönyörben fürdette lelkünk
Szemed villanását nem láthattam
Csak őszinte bájaid
Kitárultál tőled függött
Nappalom
Táncoltunk míg az óra forgott
S pörögtek világok
Ha testünk villám verte
Vagy bolygók űztek a csillagokhoz
Karomban pihegtél s karodban én
De állj
A galaxis furcsán megnyúlt
Míg szemedben valami
Moccant
„Soha! Ne fedd föl e arcot!
Maszkja szent, ő halálom,
Üdvösségem, a boldogtalanság!
De a kígyó már éledt
Férgek árja bőre alatt
Az erdő kövei egy dörgés
Kinyílt egy ajtó
Szél fújt s a meztelen lány
Bőréből kibújt
A kéklő nyár csápjai
Rémálmaikkal körbefontak
A Sátán elém állt kelyhével:
„Igyunk örök szerelmünkre!
Koccintsunk azzal, ami a legbecsesebb:
A vér! Fogd hát e kést!”
Feléjenyúltam
- dörgő hang szólt -
felnéztem
S futottam
Álmok papja! Barbár ünnepeket álmodok olykor, meztelen harcosokat a tűz körül, egyszemű küklopszot a hegyek ormán. Látom rég elfeledett temetők keresztjeit, a hitetlen vért a gaz közt folyni, hallom elátkozott lelkek jajgatását.
Óriás rommezők sejlenek előttem, szüzekkel paráználkodó kentaurok, húsevő, szörnyeteg virágok. Nem a test vágyai ezek? Ó, gyűlölet! Ha kiélhetnélek végre! Én, aki folyton tiszta szívekről álmodom, most semmit sem látok, ami képzetem erősítené Nirvanáról! Nem értem az életet! Tejszínbemártott sorstalanság, nem könnyíted meg a dolgom! Fegyvert fogjak talán az elveszett kincsek védelmében? Fessek az égre szivárványt? Nem tehetem. Esetleg farkasszemet nézhetek a büszkeség szétrothadt koponyáival, szembeköphetem a kicsinyességet, amiről ti sem tehettek, és megőrülhetek – ha tudni akarjátok, éppen ezen fáradozom! De mielőtt végleg elszánnám magam erre – s mennyire vágyom már! – igyekszem még egynéhány értelmes gondolatot csiholni elmémből, mely e tiszteletreméltó évszázad szánalmas legyőzöttje.
……
Ami engem illet, mindig is a szerencse kedveltje voltam – a szerencséé, amely azután mélységes csömöröm okozója lett. Misztikum volt az életem. Téli éjszakákon forró párnákon húztam meg magam, rettegve az ébredéstől, ami mégis – komoran, torkot fojtogatón – bekövetkezett! Szerelmet álmodtam, szőkén kerengve a tejfinom napban, kerti ólak szagát, ciripelésre csendült muzsikát. Könnyedén tettem túl magam az esős napokon. Miért érzem magam most valami mondhatatlan, komisz árulás áldozatának?
Ha körülnézek, pazar csillogást látok, és boldogtalan arcok sorát. Honnan jöttök? Kik vagytok? Mit kerestek ezekben az országokban? Az egység fele haladunk, kétségtelen – a szakadék táguló gyűrűin keresztül. A világ széthull – mit bánom én! Változtassátok meg a társadalmat! Hirdessetek békét! Vetkőzzetek meztelenre az utcákon! Elérkezik az aranykor, amit vártatok.
Ostobák! A végítélet lebeg fejetek felett. A férfi kötelességére gondolok most, az egyetlenre, ami megköti a kezét. A Nő boldogsága! Tőlünk függ, és mi sem akarhatunk mást! A legcsodálatosabb teremtmények, földi angyalok, és mi tesszük hozzánk hasonlatos tilalomfákká őket. Senki sem zárhatja le szemeinket, csakis ők!
Vagy – még mindig rossz helyen keresgélek? Meguntam az önzést! Gyűlölöm az erkölcs minden hamis szólamát! Uram, ott fönn a mennyben, lelkemben: vess rám egy pillantást, a pokoltól te megmenthetsz. Mikor törlöd már el avítt egyházadat, s küldöd a földre újból fiad? Lásd az emberek nem bíznak többé. A hit már kevés. Új bor kell ide, a feledés és a megújjulás bora, de ízesebb mint az eddigi! Olyan, amelynek leve a szívben forr, és kevésbé teszi állattá az embert.
No, de már ennyiből is látszik, miféle utakra tévelyedtem. Nem való nekem a megnyugvás – tehetek e róla? A keleti bölcsek bizonyára ismerik az öröklét titkát. Ám ők keleten élnek, én nyugaton, s hozzátok tartozom, girhes barmok csordája! Gyönge vagyok. Visszanézni késő. Az hiszitek talán, új Sámson akarok lenni, aki az oroszlán vérét is kiontva hal nyomorult halált? Valóban harcra készülök most – tüzes lázadásra a pokol ellen, a pokol fegyvereivel. A Sátán cimborám lesz, akit majd leitatok, és orvul hátba döföm éjfél után. Élvezni fogom a sikolyait. És boldog leszek! Mennyország, Nirvana, Valhalla – mindegy lesz nekem; akkor már beérem majd a semmiséggel.
Most még romlott vagyok. Egyik estémen egy asztalnál ültem magamban, kortyolgatva a bort, az elátkozottak borát. Körülöttem csöndjárta, fényes termek, fáklyákkal megvilágított folyosók táncoltak, üstökösök lobbantak cin gyertyatartókban. Virágok csordultak a bronzfalak forrásaiból. A széllel sikált padló ezernyi tükrében magamat láttam: kibontott hajam takarta testem, részeg szempár imbolygott a folyondáros szakadék mélyén. Aztán egy pillanatban sugaras szemű lányok jelentek meg asztalalom körül, fiatal szüzek, elomló fehér ruhájukban. Tiszta testük átragyogott a kelmén, gyertyák tüze festette be bőrüket – tejjel átjárt hús, üdvözült lelkek! Dalra fakadt az összes, mintha csak angyalok volnának – de hangjuk emberi hang volt, emberibb, mint az enyém! Talán álmuk átjárhat! Talán csókjuk megválthat! Angyalok, segítsetek!
Azután eltűnt minden. Felismertem, sorsom szülöttei voltak ők – egykori, elföldelt sorsomé.
Ébredés
Lenn a víznél, hol a hab vetett partra,
Álltam, s mintegy búcsúképp intettem
Csónaknak, mi a tavon ringott mélán
S aranyló hajóknak felettem.
Mögöttem az erdő
Pokolbozót volt, utam itt félve vitt,
A sáros vízből csak úgy ihattam
Ha követtem a város fényeit.
Elmúlt hát. A nagy szérűn
Hanyatlott a hold.
Sosem volt tisztább a nappal,
Sosem zengőbb, teltebb a dallal
A csalitból, a hajnali égből szólt.
Most fölégetem a hidakat, megpendítem az utolsó akkordot. Szárnyakat bérelek. El kell játszanom utolsó lehetőségem, tovább kell hogy hízelegjek képzeletem bukott múzsáinak – mily régóta tesszük ezt és senki nincs aki büszke lenne ránk! Úgy érzem, itt az idő, hogy újabb sétát tegyek a pokolban, gyönge pontjait kikémlelendő. És meg fogom szerezni odalenn a szeretet kulcsait, még ha a legádázabb fenevad karmaiból kell is kiragadnom azokat!
