Márta története
A dolgozat egy karácsony előtti szürke délutáni sétáról íródott, amikor az éjjel leesett havat latyakossá járták már az autók, és megpörgő kerekeikkel szürke foltosra koszolták az óvatlan járókelők ruháit.
1972 decembere volt.
A körúti tánciskola ablakai tárva-nyitva.Délután az év utolsó órájára hangolt a zenekar. Ma lesz a bankett.
Kemény Jánosné, Bella néni ezredszer ellenőrizte, hogy a ruhatáros Feri bácsi nem csempészett-e Éva vermutot a ruhatárt a büfétől elválasztó vastag bordó függöny redőibe.Elégedetten szemlélgette a szabályos sorokba rendezett üvegpoharakat a sárga műanyag tálcákon.A szódásüvegek kiöntői egy irányba fordítva ásítoztak közvetlenül a műanyagkannás Jaffaszörp mellett.A nyitott ablakon át behallatszott az utca élete.A mély kapunyílás alatt a mérnök úr álldogált ujjatlan irhamellényben, kezében kis fekete fedeles zsebnaptár, amelynek Jegyzetek című oldalára töltőtollal rövid strigulát húzott minden egyes kosár szén után, amit az ellenzős sapkáját erősen szemébe húzó, vörös sálas Jenő cipelt be a hátsólépcső alatti pincelejáraton keresztül a gyertyával megvilágított apró helyiségbe. Az öreg Csepel platóján a dadogós Lajos emelgette a megpúpozott szívlapátot, hangos beszélgetésben a mérnök úrral. Lajosnak egyik kedvenc témája a fiatalok haj- és ruhahordási szokása volt. A mérnök kedvetlenül felelgetett, olykor leheletével melengetve a töltőtoll végét.Alkalmanként Jenő is beleszólt a témába, el-elcsípve a mondatok végét, de sokat nem időzött, hanem a hátára rögzített fatartóra ráhúzva a fonott kosarat, egyik kezével a feje mellett hátranyúlva biztosítva a terhet rugózott egyet, és fekete szénport húzva az amúgy is koszos latyakon már el is tűnt az Úri Szabóságot hirdető kapualj alatt.
A nyilvános WC mellett sült gesztenyét árult egy levágott ujjvégű kesztyűt viselő idős nő.Férjének, Dr. Kleisenbach Ödönnek itt, a sarkon volt jól menő ügyvédi irodája. Az ügyvéd úr minden délben lesétált a Pálma kávéházba, és az aranymintás zöld textillel bevont falakkal körbevett terem egyik márványasztalához letelepedve tejes kávét és brióst rendelt Józsitól, az egyik lábát húzó pincértől.A néni a kerek kályha mellől jól látta a Pálma kirakatát is..A nyitódó ajtón át néha kihallatszott a zongora hangja. Józsi pincért elütötte már tíz éve egy taxi, amikor nem tudott elugrani a járdára ugrató gépkocsi elől. A kiszolgálást most fehér kötényes, csipkés gallérú ruhát és kikeményített bóbitát hordó nők végezték, fájós lábukon olykor meglazítva a magasszárú fehér cipő fűzőjét az udvarra vezető hátsó ajtóban egy rekeszen ülve, cigarettázva. A néni hangosan kínálgatta portékáját, miközben egy fémlapáttal forgatgatta a pattogó szemeket. A Zeneakadémia felől két, hegedűtokot cipelő lány jött, vidáman tárgyalva a vizsga eredményét. Matrózblúzuk nyaka kilátszódott a hirtelen felvett, gombolatlan kabát alól, a lapát nyelére támaszkodó Lajosnak újabb ösztönzést adva a beszédre.Bőszárú nadrágot viselő fiú nézett a lányok után füttyentve, miközben rágyújtott egy Menthol-ra, a Horizont tévét és Lehel hűtőszekrényeket kirakata előterébe helyező Keravill előtt álldogálva. A tánciskolával szembeni sarkon javították az utat.Az aszfaltkeverő gép sötét füstöt eregetve morgott az újságos bódé mögött. A gőzölgő masszát hosszú kefével egyengette egy fa térdvédős munkás.Bella néni becsukta a magas ablakokat.A dobos Gyógy Pemetefű cukorkát vett elő, majd hangosan ropogtatva odabólintott a zongorista énekesnek, és újra elpróbálták az új Tom Jones számot, Az otthon zöld füve címmel.Bella néni vállára vette rózsaszín kardigánját, és kiállt a gangra rágyújtani. Miközben beleigazgatta az átlátszó zöld szipkába a füstszűrő nélküli szálat, lenézett a zárt udvarra, ahol egy szenes éppen nagyot köpött az apró lábnyomokkal teli, olvadó hóra.Bella néni a lányára gondolt. Márta most kezdte a nyolcadik osztályt. Jegyei az elmúlt évben már jelentősen leromlottak. Az érdeklődő és élénk lány, miután az apja elhagyta őket, csendes és visszahúzódó lett. Otthagyta az iskolai irodalmi kört, pedig a magyartanárnő szerint ilyen átéléssel még nem hallott fiatal lánytól József Attilát szavalni. Biztatta, szavalóversenyekre küldözgette a dicsérő szavakat szája szegletében mosollyal hallgató lányt. Tehetségesen rajzolt, és történelemből kerületi tanulmányi versenyt nyert. Amióta azonban férje, a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője egy elvált megyei főállatorvosnő miatt elhagyta őket, nem tud eleget foglalkozni az újabban cigarettázáson is rajtakapott kamasszal. A doboz Románcot a villanyóra tetején fedezte fel egy takarítás során. Akkor büntetésként nem engedte moziba egy hétig. A hét elteltével közös filmnézést gondolt ki, de a lány csak vonakodva ment vele, a kezét épp hogy csak meg engedve fogni a zsúfolt és zajos előtérben.
Bella néni a heti kétszeri tánctanítás mellett otthoni gépírást és énektanítást is vállalt. Nem tudta, hogy meddig fogja bírni.
A háromszobás lakást talán el kellene cserélnie egy másfelesre.Fel kellene hívnia a Mecsekit, aki most a tanácsnál dolgozik, és Bella néni első munkahelyén, a Hotelellátónál volt gépkocsi előadó. A Mecsekit, aki bonbont tett az asztalára minden névnapjára. A csikket elnyomta a fémkorlátra drótozott konzerves dobozban, és a havat letopogva a lábáról visszament a terembe. A cserépkályha falára nyomva melengette a kezét, lassan ringatva magát az Utolsó keringő dallamára.
Márta a fényképgyűjteményét rendezgette egy cipős papírdobozba. Iskolája közelében, a már nagyothalló Magdi néni trafikjában szerezte be a fekete-fehér, levelezőlap méretű fotókat. Filmszínészek, énekesek.Kedvence az Omega volt. Kóbort imádta.Levelet is írt NEKI, hogy érte mindent megtenne, még „azt” is, pedig a Lukács szerint - aki már volt fiúval „úgy” –, tiszta ciki az egész, amikor utána próbálod magad megtörölni, meg még terhes is lehetsz. A fiúk tiszta dedósak még az osztályban. A nagyszünetekben a tanári dobogó meg az első padsor közé lábtenisz pályát rögtönöznek, és rekedtre ordibálják magukat. Az utcában feltűnő autók kitárgyalása meg a meztelen nős kártyanaptárak bámulása minden, ami igazán érdekli őket.Márta már a mellét is engedte megfogni az iskolából tavaly kicsapott Ladányinak, aki most egy maszek lakatos mellett dolgozik, ezért ujjainak redőibe beleette magát az olaj, körmei töredezettek, és szája büdös az olcsó Munkás cigarettától. Dicsekedett Mártának, hogy a főnöke nagyon rendes pasi.Igaz, hogy fenékbe rugdossa, ha valamit elszúr, de a selejtes cuccot is rásózzák mindig valami balekre.Minden pénteken megkapja a 340 forint heti bérét, amiből rögtön el is költ tíz-tizenötöt, amikor bemennek a Kaskantyú pinceborozóba, hogy savanykás fröccsök mellett tárgyalják ki a Vasas VVK meccseit, vagy éppen csak bámulnak kifelé az ablakokon, ahol meg-megvillantak a rövidszoknyás lányok combjai. Szóval a Ladányinak megengedte, hogy megfogja a melleit, de ellökte a kezét, amikor az a szoknyája alá akart nyúlni. Otthon a fürdőkádban mosakodva egy picit már bánta.
A slágerénekesek fényképeit meg a teljes szalvétagyűjteményét beledobta az ajtó elé rakott szemetesládába.Utálattal gondolt a gyerekzsúrokra, amikor László, az apja sofőrje pontban a megbeszélt időpontban csöngetett a vasráccsal erősített bejárati ajtón, és anyjának kezit csókolommal köszönve lekísérte a fekete Volgához, várakozva aztán akár négy órát a ház előtt, hogy vissza is vigye. Mivel apja magas beosztásban volt, neve elsőként merült fel a meghívandók között minden osztálytárs vagy szomszéd gyerek, ismerős bármilyen ünnepi rendezvényén. Neki is rendeztek szülei zsúrokat. Olyankor fehér blúzt kellett felvennie sötétkék szoknyával, fehér térdzoknit és fekete lakkcipőt. A vendégnévsort együtt írták össze édesanyjával néha elvitázva egy-egy néven.Egy alkalommal szülei bosszantására a kancsal szemű Janicsákot is meghívatta az anyjával, azt hazudva, hogy egy most felköltözött megyei párttitkár fiáról van szó, pedig csak borzasztó hangos büfögésével vívta ki Márta rokonszenvét az egyébként KÖZÉRT- eladó anyja által egyedül nevelt közepesnél is gyengébb tanuló. Sosem felejti el édesanyja csodálkozástól kikerekedett szemeit, amikor a csöngetésre kinyitott ajtóban ott állt a Janicsák, bokáját verdeső fekete nadrágban, fehér kisdobos ingben, kezében egy zacskó csokis nápolyival. A délután alkalmából aztán az is kiderült Janicsákról, hogy tökéletesen utánozza a malac visítását, a csemetéikért érkező mamák legnagyobb döbbenetére, akik benézve a gyerekszobába tucatnyi visítozó, csokikrémmel összekent gyereket láttak négykézláb a földön egymáson hemperegni. A Janicsákot persze többet nem lehetett meghívni, Mártának pedig az édesapja elmagyarázta, hogy mindennek és mindenkinek megvan a saját helye a világban. A gyerek Márta a faragott karszék bőrtámlájának dőlve értetlenül hallgatta az apját, ésszel fel nem fogva, hogy mi abban a rossz, ha jól érzik magukat, igaz, hogy Irénke, a bejárónő, a teljes hétfőt a megszáradt csokikrém kárpitokról való lemosásával és a szendvicsekre készült főtt tojás darabok nyomainak eltüntetésével töltötte.( Janicsák szerint a malacok utálják a főtt tojást !)
Amióta apja elhagyta őket, a meghívások is elmaradtak, ill. másoknak lett fontos a személye.Így elment a Búzási zsúrjára, ahol parizeres kenyér volt citromos teával az ünnepi menü, vagy éppen a Gál hívta el földszintes otthonukba a szülinapjára. A Gál édesapja nyitott ajtót, és vette el műszőrme kabátját a konyhának és előszobának is használt laktér félhomályában, hogy bevezesse az egyetlen szobájukba, ahol meleg és sült tök illata fogadta. Márta jól érezte magát ezeknél az embereknél. Jobban, mint a fekete volgás időszakbeli alkalmakon. Persze Janicsák is meghívta, igaz, nem zsúrra ( arra nem volt pénzük), csak egy szombat délutáni kismacskanézőbe házuk padlására. Janicsák édesanyja vacsorára zsíros kenyeret és hagymát tett eléjük a viaszosvászonnal leborított konyhaasztalra. Utána hazakísérték Mártát, aki boldogan mesélt fáradt édesanyjának ( énekóra után volt ) Janicsák hernyógyűjteményéről, amit egy MOS 6-os flakonban tartott a lépcsőházban. Janicsák édesanyjával egyébként nagyon jóban lett. A mindig mosolygós Teri néni kedvesen fogadta, akárhányszor lement a boltba, hogy tejet vegyen a fedeles alumínium kannába. Olyankor elbeszélgettek, és az asszony INOTA vagy ÚTTÖRŐVASÚT csokit nyomott a kezébe mindig a búcsúzáskor. Új barátai lettek, és új búvóhelyeknek lett megismerője, felfedezője. Nyáron kora estig a Ligetben voltak, vagy a közeli grundon vívtak csatákat egymással. A grundot az egyik lábán magasított talpú gyógycipőt viselő Misi bácsi felügyelte, aki naphosszat egy kátránypapírral fedett féltető alatt üldögélt, ahol a durván ácsolt asztalt beborították a színes műanyag szálak, amelyekből tarka, fonott üvegeket vagy kulcstartókat készített. Télen a grund bezár, barátaival sem beszélt meg semmit mára, és miután rendet tett gyűjteményében, most azon tanakodott, mihez fogjon.Édesanyja hívta ugyan a bankettre, de semmi kedve nem volt a fehér szalagos vidám lányok viháncolását hallgatni, vagy elnézni a pattanásos képű lovagocskák pirulós bemutatkozásait minden felkérésnél. Bevonult a WC-be egy doboz gyufával, és rágyújtott. A cigarettát - mivel egy alkalommal az anyja felfedezte -, most már nem a villanyóra tetején őrizte, hanem a Janicsáktól tanult módszert átvéve, a WC ablakon kilógatva egy nylon zacskóban.Leült a lehajtott deszkára, és a kitárt ablakon beáramló friss levegővel együtt szívta le a maró füstöt, miközben az Ifjúsági Magazin levelező rovatát olvasgatta.
Bella néni mosolyogva fogadta a megilletődött szülőkkel érkező, ünnepibe öltöztetett lányokat és a csapatostul beáramló kamasz fiúkat, akik harsány kezit csókolommal köszöntötték, egy picit meghajolva, ahogy tanította.Mire a fiatalokat leültette a kisterem falhoz körberakott székeire, és kiosztotta a piros szalagokat a lányoknak - amiket majd azok átadnak az őket felkérő fiúknak -, Bella néni állandó táncpartnere, a fiatal műszaki főiskolás Aurél is megjött. Aurél másodéves és tehetséges költő, valamint lelkes fotós volt. Bella nénit a ruhatáros Feri bácsi által ismeri, akinél egy szobát bérelt. Amikor Bella néni egy előtáncost keresett, Feri bácsi őt ajánlotta. A polgári származású Aurél remek partnernek bizonyult. A zongorista végigfuttatta ujjait a billentyűkön, a bankett kezdetét vette.
Márta bedobta a csikket a kagylóba, és kézmosás után bement a nappaliba.A lakás már túl nagy volt kettőjüknek. Az előszobából hatalmas kör alakú nappali nyílt, ablakaival a Dohány utcára.Az egyik sarokban állt a zongora, amin- apja bánatára – sohasem tanult meg játszani. Mostanában pedig a pénzkeresés egyik eszközévé vált, mióta szülei elváltak. Édesanyja heti két alkalommal, délelőtt énekleckéket ad, amíg ő iskolában van. Odaült a kerek székre, és egy ujjal pötyögni kezdett valami dallamot, közben a falon világító foltokat vette számba, a leakasztott képek helyeit, amiket apja elvitt magával. Márta nem volt otthon, amikor apja költözött.Már csak az állami rendszámú teherautót látta, amint a járdáról legurulva besorol a késő délutáni forgalomba. Amikor felért a lakásba, anyját ott találta a nappali egyetlen megmaradt berendezési tárgyánál, a zongoránál ülve, ahogy ugyanazt a két hangot ütögeti folyamatosan, szájában cigarettával. A csupasz parkettán a bútorok alól napvilágra került gombok, szilveszteri pezsgősdugó, egy virágcsokros üdvözlőlap. Márta megismerte, ő küldte tavaly meglepetésként anyja névnapjára. Felemelte, és odavitte a semmibe révedő nőhöz.
Anyja felriadt, és az ölébe vonta a szipogó kislányt. Így ültek hosszú percekig, míg Irénke, a bejárónő be nem jött a nyitva hagyott bejárati ajtón, hogy kitakarítson, de édesanyja megköszönte, mondván, hogy nincs már neki erre pénze. Irénke akkor kiment a konyhába, főzött egy kávét, és két vizespohárba töltve, csak úgy kézben behozta a nappaliba. Letette a zongora tetejére, táskájából még két üveg Bambit is elővarázsolt. A konyhai hokedlikre ültek.
-Bella, tudja-e, hogy engem is elhagyott a férjem ?- kezdte.
-Otthagyott két gyerekkel egy nálamnál fiatalabb nőért, és most valahol Budafokon laknak egy földes padlójú viskóban. Ott voltam állás és pénz nélkül. A gyerekek visítottak, hogy éhesek, a házmester jött a lakbérért, tüzelőt kellett venni télre, a zöldséges már szó nélkül írta a füzetbe a tartozásom. Most pedig itt vagyok. Nézzen rám!Az elmúlt öt évben kifestettem a lakást, Tomikámnak tavaly biciklit vettem, nagy fiamat gimnáziumba járatom, elsőként volt tv-m a házban. Igaz, dolgoztam érte sokat. Nem volt éjjelem, nappalom. Hajnalban keltem, megfőztem, a nagynak kiírtam mit, hogyan csináljon, tanuljanak, feküdjenek, mert bizony volt, hogy este a házmester nyitott már csak kaput.Tíz házhoz jártam takarítani, csupa finom helyekre. Tudnék ám mesélni egyik-másik nagy ember micsoda mocskot hagy maga után, de én nem vagyok ám olyan, fő a diszkréció kérem, ez egy bizalmi állás. Elvállaltam én bélmosást is kérem a vágóhídon, de ott annyira büdös volt, hogy házhoz úgy nem mehettem, így azt feladtam, pedig jól kerestem vele. Meg aztán idővel egy férfi is kell. Hunyorított a szemével Irénke Márta felé, jelezve, hogy ez már nem gyerek fülnek való.
Végül is a két nő összetegeződve közösen kitakarította a lakást, Irénke nem kért semmit.Miről, miről nem beszéltek még, azt Márta nem tudta, de másnap anyja már hirdetést adott fel a következő szöveggel: „Fiatal nő, jó iskolákkal, tánctanári állást keres, valamint énektanítást vállal belvárosi lakásán. Zongorakíséret megoldott. ”Nehezen jöttek az ajánlatok, ill. a tanítványok, de a volt férje után is megmaradt néhány ismeretsége folytán szert tett a lakáshoz közeli tánciskolai állásra, és éneklést tanulni vágyók is fel-felhívták. Addig is adminisztrátori állást vállalt a Hotelellátónál. Azt, hogy Irénke elejtett szavait a férfira vonatkozólag mennyire fogadta meg az anyja, azt Márta nem tudta bizonyosan, csak sejtette a késő esti halk léptekről és sóhajokról, amelyeket dobogó szívvel lesett hosszú hálóingében dideregve a hálószoba ajtajára tapasztott füllel. Az ilyen éjszakákat követő reggeleken az anyja olyankor kialvatlan szemekkel, de vidáman készítgette a kakaót a hokedlin kucorgó kislánynak. Márta kíváncsi volt, miért jó az, ha este sóhajtozik egy nő.
A táncteremben fülledt meleg lett a forgó pároktól.A piros szalagok lassan gazdára találtak a fiúk zakóin, az arcok kipirosodtak, a tenyerek izzadtan simultak össze, a szabadtáncban aztán el-elkalandozva kutatva egymás menedékét. A dobosról már ömlött a víz. A számok közötti rövid szünetekben meg-meghúzta az üdítős üvegben becsempészett bort, amitől néha már elvétette a ritmust.Arra azért volt alkalma, hogy szemével kövesse a mutatós tanárnő mozgását, ahogy harisnyás feszülő vádlijával eltáncolt előtte egy ficsúr kinézetű alakkal. Azon törte a fejét, vajon mennyi idős lehet ?
Azt hallotta róla, hogy egyedül él egy kamasz lánnyal.Bánja a fene csak végre el tudna költözni öreg anyjától, aki egyfolytában női hajszálakat kutat zakója gallérján, és késő éjjel is képes felkelni, hogy ellenőrizze, nem hozott-e nőt fel a valamikori cselédszobába. Már harmincöt éves volt, és hideg reggeleken gyakran ujjaiba metsző fájdalomra ébredt. Jó lenne megnősülni, és valami nyugodtabb állás után nézni. Ki tudja, talán ezzel a tanárnővel…
A zongorista bosszús volt. A dobos sokadszor véti el a ritmust, és gyanús neki ez a kortyolgatás is az üdítősüvegből. Nem szerette az iszákos zenészeket.Úgy tartotta, hogy a zene egy magasztos dolog. Íródjék az bármely korban is, csak áhítattal, teljes lélekkel lehet hozzáérni. Zenészcsaládból származott. Apja még a kormányzónak is zenélt, annak az apja pedig a világhírű Luna Cirkusz nagyzenekarának vezetőjeként királyok előtt is játszott.Volt egy nagy álma. A Zeneakadémián akart egyszer egy szólókoncertet.Elképzelte már a plakátot is: Ifj. Gadányi Imre zongoraestje. Műsoron Chopin és Debussy művei. Milyen büszke lenne az anyja, a falusi földműves legkisebb leánya, aki egy esős kora nyári reggelen szökött meg az akkor még huszonéves Gadányival, a falujukon átvonuló cirkusz szépreményű klarinétosával. Vagy a testvérei! A tüdőbeteg Bertalan meg nővére, Mária, aki ápolónő a Rókusban. A jövő évet még végig kell zenélnie, hogy magántanárt tudjon fizetni, aki felkészíti egy felvételire. Holnap szabadnapja lesz, legalább kimegy az apja sírjához. Télvíz idején kevesen járnak ki a magas falakkal körbevett temetőbe. Olyankor, ahogy sétál a sírok között, mintha dal szólna lelkében legbelül. Valami ünnepélyesen magányos, s ahogy leteszi a szál vörös rózsát az apja sírkövére, már tudja, hogy újra szólnia kell, el kell mesélnie mindent az apjának, mert ott van akkor ő, vele. Most meg itt ül egy tánciskola záróbankettjén, egy félig részeg dobossal az oldalán, és vidáman kikacsintva a párokra belecsap egy rokiba. Itt ez kell.
A sikeres bankettet megünneplendő Márta édesanyja elhívta magukhoz az iskola alkalmazottait a rákövetkező hét szombatjára egy kis ünneplésre. Már hétfőn felhívta Irénkét, és megkérte, segítsen neki az előkészületekben. Irénke a nevezetes napon kora reggel meg is jött. Két hatalmas cekkert cipelt, arca kipiroslott a lépcsőmászástól, hogy aztán az előszobában - miután hatalmas csókot cuppantott az ajtót nyitó tanárnő arcára –, harsányan szidja a házmestert, amiért az nem tudja a liftet működőképes állapotban tartani. A konyhában megivott kis pohár meggylikőr azonban - amit ő maga készített aroma és a Háztartási Boltban vásárolt tiszta szesz felhasználásával –, helyére tette, és dicsekedve mesélte, hogy bejáratos lett a híres karnagy otthonába. -Nagyon fínom ember az - húzta el a magánhagzót, hozzá a fejét egy picit meg is bólingatva, amitől Mártának úgy tűnt, hogy Irénke a világ legértékesebb beszélő papagájainak egyike. A gondolat annyira megtetszett neki, hogy később le is rajzolta Irénkét, amint színes tollruhában, kezében tollseprűvel ( ! ) tisztogatja a karnagy pálcáit.-Képzeld, Bella drágám ! Kezit csókolommal köszön minden alkalommal- fejezte be végül bizonyságképpen. Na, de ez a te Márta lányod nagyon halovány. Talán beteg vagy, szentem !? – fordult aztán az elmerengő kamasz felé.- Gyertek el, Mártám, velünk szánkázni holnap. A hideg hegyi levegőnél nincsen jobb, na talán még egy korty.Irénke töltött az apró zöld cserép poharakba, majd hozzálátott a kipakoláshoz. Három rúd zsúrkenyér, kolbász, egy doboz tojás, három csomó retek, vaj. A másik szatyorból előkerült egy fekete estélyi ruha, nyakkivágásán csillogó flitterekkel, egy körömcipő és egy papírzacskónyi narancs. -Ezt a Jóskám küldi! Tudod, Bellám, az emberem a Hunyadi piacról. Nagyon rendes ember az. A két fiammal is megkedveltette magát, na de én is jót teszek neki ! – azzal huncut kuncogással gyümölcsöt nyomott az értetlenül néző Márta kezébe.-Na, de fogjunk a dolgunkhoz ! – szólt, majd bevonult a fürdőszobába, hogy átöltözzön a takaritáshoz.Ebédig meg sem álltak aztán.A két nő lelkesedése Mártára is ráragadt. Vidáman viaszolta a sárgával beeresztett padlót, hogy aztán a lábára húzott széles kefével követve a deszkák vonalát, fényesre dörzsölje azt. Volt, hogy a kész padlón egymás kezét fogva csúszkáltak, vagy twisteltek a rádióból megszólaló zenére. Ebédre megették az előző napról megmaradt sárgaborsó főzeléket sok kenyérrel, Márta még a lábas aljára odakapott szemeket is felkapargatta. Mire a kávé elkészült a kotyogós főzőben, a kenyereket is felszelték. A ferdére vágott szeleteket megvajazták, majd kolbászt, főtt tojást, díszítésnek piros szélű retekkarikákat raktak rá. Irénke, sokoldalúsága bizonyságaként, zsírpapírból tölcsért formázott, majd kiskanállal megpakolta az előre bekevert vaj-pirospaprika krémmel. A tölcsér végét aztán összefogva szabálytalan vonalakat húzott a kész szendvicsek tetejére. A szendvicsekkel megpakolt tálcákat felrakták a kamra polcaira. Éppen annyi idejük maradt, hogy lefürödjenek, mert pontban négykor megszólalt a csengő. Elsőként Feri bácsi érkezett. Tőle szokatlan módon ünnepélyes volt.Kezet csókolt Irénkének, Mártát meg kiskisasszonynak szólította.Két üveg Zöldszilvánit, meg egy üveg Márka vermutot vett elő fekete aktatáskájából. Feri bácsi valamikor könyvelő volt egy szőrméket kikészítő gyárban, ahonnan mondvacsinált indokkal egyik napról a másikra el kellett jönnie, mert nem volt hajlandó a nevét adni bizonyos elszámolási trükkökhöz, s mivel az igazgatónak a sógora a Belügyben volt főelőadó, Feri bácsinak esélye sem volt, hogy végzettségének megfelelő álláshoz jusson. A ruhatárosi munkát a nagytermetű hentes révén szerezte - mai napig főkönyvelő úrnak szólítja -, akinek a felesége dajka abban a bölcsődében, ahová az iskolát fenntartó tanács egyik osztályvezetőjének kislánya jár. Emellett jegyszedő a Híradó moziban. Van még két-három kuncsaftja a Lehel téri piacon, kereskedők, akiket tanácsokkal lát el, ill. segédkezik a könyvelésükben, de erről az üzletéről nem beszél senkinek. Sötétkék öltönyt vett fel, amit akkor vásárolt, amikor a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetésért villamosozott át Budára az Április 4.-ét megelőző napon. A miniszter, őszes, szikár ember gépszerűen nyújtotta át a piros műbőrrel borított dobozt. A kitüntetéssel járó pénzjutalomból a lányának vett egy korcsolyát aztán karácsonyra. Nagyon meleg volt az a tavasz. A Felvonulási téren a már megépített tribünökre felvigyázó munkásőrök erősen izzadtak a szürke egyenruha alatt. A Lenin szobor köré új virágokat ültettek a FŐKERT szocialista brigádjai. Feri bácsi látta mindezt, amikor hazafelé a zuglói lakásba leszállt a troliról a Paprika csárdánál egy Kevert-re.A gondosan vállfán tartott öltönyt aztán legközelebb a lánya esküvőjén vette fel, ez a harmadik alkalom.
Ifj.Gadányi érkezett másodikként.Egy tálca aprósüteményt hozott, amihez kedvezményesen jutott az Astoria cukrászdájában, ahol szombat délutánonként két órán keresztül kíséri a hoteligazgató keresztlányát, a borzasztó csúnya Annát, akinek a „ torkában arany van” ahogy a fehér gyöngysoros Amália néni, a felíró szokta mondogatni. A zongorista délelőtt elsétált a Rózsavölgyibe. Szerette ezt az üzletet. Forgatgatta a partitúrákat, belelapozott a zenei szakkönyvekbe, és utoljára hagyva az állandóan zsúfolt bolt hátsó traktusában felállított tárolókhoz ment, ahol használt lemezek között lehetett böngészni. A mai szerzeményt, egy jazz- válogatást el is hozta magával. Megérkezése után szinte rögtön a zongorához ült, és az akkor sikeres slágereket kezdte csendben játszani. Feri bácsi - egy-két pohár Zöldszilváni után felbátorodva – , odakönyökölt a zongora végéhez, és a dallamot kevésbé figyelve, de nagy átéléssel énekelte a sorra kerülő dalokat.
Az Odavagyok magáért már nagyon sírósra sikeredett a volt könyvelőnek, így Irénke jobbnak látta, ha kiviszi a kis öreget a körfolyosóra egy kis levegőzésre. A dobos pont akkor jött, amikor Feri bácsi a nálánál jó fejjel magasabb Irénke támogatásával megjelent a lépcsőházból. Egy üveg Martinit hozott, amit az Amerikát is megjárt nagybátyjától kapott még a születésnapjára, de az ital ízét kimondottan utálta.Erre az alkalomra pont megfelelő, legalább költenie sem kellett. Nagy reményekkel jött el erre az estére. Közelebb akart férkőzni Bellához.Vadonatúj selyem nyakkendőjét vette fel. A szürke ing pompás hátteret nyújtott a nyakbavaló pálmafás, naplementés mintájához. Mártának, aki ajtót nyitott, nem volt szimpatikus a dobos. Harsánynak és nagyképűnek gondolta, a nyakkendőjétől meg a hányinger kerülgette.
Aurél jött utoljára.Egyszerű fekete garbó volt rajta, krémszínű zakóval. Mártának elakadt a szava, amikor a fiú belépett a nappaliba. Szervusszal köszönt a lánynak, miközben barna szemeivel fürkészte a kamasz vonásait. Márta hosszan benn-felejtette izzadó kezét a fiú hideg tenyerében. Aurél a szál szegfűt átnyújtotta Bellának, és leült az olvasólámpa alá egy Ady- kötettel, amit a könyvespolcon fedezett fel.
„Tudom, majd szembejössz velem az úton.
Nem ismerlek, nem tudok rólad semmit.
Szegény leszel, elveszett hittel cipeled
ócska életed, körmöd tenyered húsába
mar, mint kit üldöznek a Világ Zsoldosai.
Nem ígérek semmit.Nem ígérhetek, de
Sírok majd veled egy szóért, felemellek,
És inni adok, amikor majd fázol.”
Márta századszor olvasta a sorokat, amiket Aurél azon az estén egy szalvétára vetett ceruzával. Nem tudta, hogy jó-e a vers, vagy rossz, csak érezte, hogy valamit kapott, valami fontosat, valami útravalót.A jó hangulatú estét a dobos persze elrontotta.Sokat ivott, és amikor Márta anyjának fenekét kezdte fogdosni, Feri bácsi szó nélkül egy nagy pofont kevert le a meghökkent embernek, akinek az ütéstől eleredt az orra vére. Irénke egy konyharuhát bevizezett, és a hirtelen kijózanodott zenész arcára borította, aki aztán sűrű bocsánatkérések közepette hamarosan el is ment. A társaság nem soká szétszéledt. Aurél maradt utoljára, aki a fürdőkád szélére ülve gyorsan papírra vetette a sorokat, és azt összehajtogatva a lány fürdőköpenyébe dugta. Kabátját csak úgy vállára vetve lépett ki a hideg éjszakába. Azóta eltelt egy év. Márta nehezen, de elvégezte a nyolc általánost, és egészségügyi szakközépbe járt. Bella állandó munkához jutott Mecseki révén a tanács szociálpolitikai osztályán. A tánciskolát otthagyta. Feri bácsi meghalt. Temetésén furcsa gyászolók jöttek össze. Volt egy nagydarab ember, aki hangos szavakkal magasztalta a könyvelő úr érdemeit. Az elhunyt lányához sorra vonultak olyan részvétnyilvánítók, akik közel hajolva biztosították, hogy keresse csak fel őket a Lehel piacon, ha bármikor primőrre vagy déligyümölcsre van szüksége. Természetesen nem fogadnak el érte pénzt. Bella Irénkével karöltve követte a alottaskocsit.Arra gondolt, vajon érdemei vagy bűne szerint ítélkeznek majd Feri bácsin a másik világ őrzői.
Bellát egy nyári kora reggel a telefon ébresztette. A volt férje volt, aki kikérte magának, hogy „Márta lányod”, így mondta, „Márta lányod rám hivatkozik a Siófoki rendőrörsön, amikor előállítják. ”Az ő beosztásában nem engedheti meg, hogy a neve felmerüljék garázdálkodó és betörésekkel gyanúsított suhancok vonatkozásában. „ Amennyiben nem tudod megnevelni a lányodat, teszek róla, hogy nevelőintézetbe kerüljön!” - üvöltötte, majd köszönés nélkül lecsapta a kagylót.
Az asszony felhívta a tudakozót, a rendőrörs számát megtudni. Az ügyeletes tiszt tájékoztatta, hogy Mártát egy éjszakai szórakozóhelyen igazoltatták, és mivel még nincs tizennyolc éves, szülői felügyelettel nem bírt, felszólították, hogy hagyja el a kerthelyiséget. Erre a társaságában levő idősebb férfiak kötekedni kezdtek a rendőrökkel, amiből kisebb verekedés, majd előállítás lett. Bella, mintha egy fal mögül hallotta volna az erős tájszólással beszélő rendőrt, majd kiszáradt szájjal kérte, hogy beszélhessen a lányával. Márta halkan szólt a telefonba, nyugtatgatta síró anyját. A tiszt felkérte az asszonyt, hogy jöjjön a gyermekéért.
Bella Irénkét hívta - aki időközben feleségül ment a Józsijához, és most már ketten viszik a zöldségest-, hogy vigyék le őt a Balatonhoz. Irénke egy óra múlva lefékezett a hatodik kerületi bérház előtt, ahová Belláék egy fél éve átköltöztek. Bella sápadtan és idegesen nyitott ajtót. Irénke unszolására egy teát ivott, majd Mártának összeszedve egy váltás ruhát beültek a Ladába.Az asszony úgy tudta, hogy Márta egy úttörőtáborban felügyelősködik mint ifi vezető. Nem értett semmit. Mi az, hogy idősebb férfiak, meg éjszakai szórakozóhely. Pedig igyekezett mindent megadni a lánynak. Hol ronthatta el? Mikor nem figyelt oda, mikor kellett volna szólnia, amikor hallgatott. Az Aurél és Márta között kialakult szerelmet is akkor vette csak észre, amikor a lány harmadik hetes terhesként lehányta a konyhaasztalt lecsóbefőzéskor.
Nem, nem lehet indok, hogy sokat dolgozott. A más, idegen emberek gondjai, nyomorúságuk teljesen letompította volna érzékeit, a lányától érkező jelzésekre nem volt már ereje? Fehérvár után egy útmenti kis étteremben Irénke egy rántottát erőszakolt az önmarcangoló nőbe, majd egy hosszú cigarettára gyújtva – az utóbbi időben rászokott, valahogy sikkesnek gondolta, amikor a parasztokkal tárgyalt a felvásárlási árról-, hátradőlt a széken, és a füstöt messzire kifújva Bella arcába nézett. Nézd, Drágám, csak egyet mondhatok neked. A férfi, az hiányzik mellőletek. Rendben, ez vagy az felmegy hozzád, összebújtok, reggel levizeli a WC- deszkát, búcsúzáskor megcsapkodja a fenekedet. És? Nézz bele a tükörbe, lassan már festetned kell a hajad! Meddig akarsz még a független, családját eltartó izgalmas nő szerepében tetszelegni?! Egy férfi. Az megoldaná a lányoddal kapcsolatos gondjaidat. Nézz meg engem! A Józsival nagyon jól kijövünk. Ne hidd, tudom én, hogy néha elkurválkodik, de az ENYÉM. Olyankor hoz egy szál virágot, az ölébe vesz, Kis Csikómnak hív. A fiaim tisztelik, mert látják, hogy szeret engem. Hozzám egy ujjal még nem ért soha, el is törném a sodrófát rajta! A fiúkat józanul, nem atyáskodva neveli.Igaz, a nagynak erre már nincs szüksége. Épp tegnap hozta fel a kis barátnőjét. Bellám, találj magadnak egy férfit! Itt van ez a Mecseki, aki az állást szerezte neked.Jó, nem egy nagy szám, de ahogy rádnéz azokkal az ártatlan fekete szemeivel, mintha meg akarna enni.Múltkor is a színházban, láttam ám, hogy nyomakodik a térdével hozzád!
Lakása, jó keresete van. Elmehetnél egy nyugisabb helyre dolgozni, például a tánctanítás! Imádtad. Gyönyörű voltál, több időd lenne a lányodra. Hívd csak meg azt a Mecsekit a jövő hétvégére a kertünkbe egy gulyásra!Na gyere, induljunk azért a lányért! Bella tudta, hogy Irénkének igaza van, vagy legalábbis sokban igaza van. Az étterem mosdójában egy kicsit rendbehozta magát, majd a már a számlát kifizető Irénkébe karolva elsétáltak a sárga virágokkal teli betonvirágtartókkal körbevett parkolóba letett autóhoz.
A rendőrörs egy pályaudvarhoz közeli mellékutcában volt. A kapus - egy idősebb zászlós-, éppen a kerékpárját a falnak támasztó csizmás öreg paraszttal veszekedett. „ Bátyám, ne tegye már oda azt a gépet!Kijön a főkapitány, aztán elmehetek a piactérre büntetőcédulákat osztogatni. Tolja oda a tárolóhoz ! ”A nagy bajuszú ember kiköpött oldalra, majd a szakadt ülésű biciklit eltámogatta a földbe betonozott rozsdás tartóba. Bella és Irénke leült a földszinti ügyeletes szoba elé letett székekre. Szemben velük egy megbilincselt kezű cigány nő ült, aki egyfolytában az őrzésével megbízott fiatal rendőrt szidta mindaddig, míg ki nem vágódott a rácsos szoba ajtaja, és egy tagbaszakadt százados lépett egyenesen az ülő nő elé.
„ Idefigyelj, Lina !Szádat befogjad, mert úgy rádengedem a kutyákat, hogy egy darabnyi bőr nem marad a seggeden!
Ezzel a gyerekkel meg ne veszekedj, mert béketűrő ugyan, de az alsóvárosi kocsmában két hete úgy szájontörölte a százkilós Seftes Tónit, hogy a mai napig kezit csókolommal köszön még a kishúgának is.” A cigányasszony meggörbült háttal hallgatta a századost, majd ki tudja, hogy a kutyák említésétől, vagy a történettől meghunyászkodva, összeszorított térdekkel, csöndben ült tovább. A tiszt a megriadt Bellára nézett : „ Kemény Jánosné ?Jöjjön be!” Az ügyeletes tiszti szobában frissen lefőtt kávé és enyhe fokhagymaillat fogadta. A ráccsal megerősített ablak előtt állt egy íróasztal, régi típusú írógéppel, irathalmazok, legfelül egy sárga mappa Kemény Márta ügy.ir.sz. 542/73 jelzéssel. A százados, miután leült a kifakult huzatú székre, hümmögve belelapozott a dossziéba. „Tudja, hogy a lányát egy többrendbeli betöréssel gyanúsított férfitársaságban, alkoholfogyasztáson érve igazoltatta a járőr ? Okunk van feltételezni, hogy tevőlegesen részt vett a nyaralók kifosztására szakosodott banda bűntetteiben is. Nézze, a lánya bizonyos Kemény János minisztériumi főosztályvezetőre hivatkozott, amikor bekísérték az örsre. Leellenőriztük, beszéltünk az elvtárssal. Ő megkért minket, hogy tekintsünk el az ügy kivizsgálásától. Asszonyom, a lánya nagyon közel van ahhoz, hogy örökre eltemetődjék egy olyan világban, ahol a törvény kijátszása olyan megszokott dolog, mint egy kiló kenyér vásárlása Önnek! A főosztályvezető elvtársra tekintettel most elengedjük a lányát. Foglalkozzon vele többet !” Felemelte a telefont, és utasította a vonal másik végén levőt, hogy vezesse fel a lányt. Így mondta : „ Vezesse fel a lányt !” Bellának úgy tűnt, mint volt férje hangja kora reggel. Olyan rideg, mégis ennek a férfinak a személyében volt valami emberi.Bellának szörnyű volt hallani, hogy név nélkül említi Mártát, és a másik oldalon tudják, hogy kiről beszél.Amíg várakoztak Mártára, a százados egy szürke borítékot vett elő az íróasztala fiókjából, és tartalmát kiszórta a fém hamutartó mellé, az asszony elé. Egy BKV- bérlet, pici karóra, egy gyűrött zsebkendő, apró pénztárca, benne kettőezer forint, valamennyi aprópénz és egy papírszalvéta valami rövid verssel. Bella csak az utolsó mondatot olvasta el: „ És inni adok, amikor majd fázol.” Érezte, hogy elgyengül,szeme könnyes lett. A százados egy pohár vizet nyújtott felé. Bella nem értette, honnan volt Mártának ennyi pénze. Kettőezer forint egy munkás keresete volt akkoriban.Az ajtón kopogtattak. Gyorsan megtörölte a szemét. A tiszt erőteljes szavára egy őrmesteri rangjelzésű rendőr jelent meg az ajtóban, a kócos és kialvatlan szemű Mártát erőteljesen karonfogva tartva. A lány nem nézett az anyjára.
Fejét lehorgasztva állt, amíg az ügyeletes tiszt helyet nem mutatott neki Bella mellett. Miután az őrmester eltávozott, a százados egy átvételi elsimervényt tolt a lány elé. Márta szó nélkül aláírta, majd piros kézitáskájába – anyjának nem volt ismerős – besöpört mindent az asztalról. A százados kezet nyújtott az asszonynak. „ Vigyázzon a lányára jobban !” – szólt, és egy Kilépési engedély feliratú zöld cédulát nyomott Márta kezébe.Irénke csendben átölelte a már síró lányt, és szinte húzta magával kifelé az épületből. Az ügyeletes tiszt az ablakon kinézve követte szemével őket, amíg be nem ültek a kocsiba.Visszaült asztalához, és elgondolkodva lapozgatta Márta anyagát. Tizennégy éves. A járőr jelentése szerint egy nálánál tizenöt évvel idősebb férfi ölében találták, felhúzott szoknyával. Ezt el sem mondta már a fáradt szemű anyjának.
A dossziét bedobta íróasztala fiókjába.
Irénke addig erősködött, amíg beadták a derekukat, és jegyet váltottak a strandra.Fürdőruhát is kölcsönzött nekik. Az öltözőben Márta a szeme sarkából ránézett sápadt anyjára, akivel még egy szót sem váltottak, mióta a zöld cédulát átnyújtotta egy idősebb zászlósnak a kapuban. Az anyja egy nagy nylonzsákot vett elő útitáskájából, és átnyújtotta a lányának: „Ebbe tedd a szennyest! Az alsóneműdet is!” Márta elfordulva vetkőzött. Irénke már az öltöző előtt várta őket kétrészes, kéksávos arany színű fürdőruhában, amit egy maléves törzsvevője csempészett be Párizsból a ruhája alatt.
„ Rátok aztán várhatok! Gyertek, mert megmelegszik teljesen a víz!Bellám, te meg aztán a napra feküdj ki, mert egy kéthetes hulla hozzád képest csoki néger!” Irénke harsány volt, mint mindig. Gondolataikba merülve nem vették észre, hogy szemében őszinte aggódással néz rájuk. Amíg várt rájuk, felhívta férjét, hogy egy hét múlva gulyásfőzés lesz, és még ma kérje vissza a nagy bográcsot a szeplős Rózsától, aki egy jó hónapja már elkérte, de a legjobb, ha akkor megy, amikor a férje is otthon van. Elhatározta, hogy elrendezi Belláék életét. Márta furcsán érezve magát a kölcsön ruhában, lépkedett a két nő között.Tudta, hogy egy nagy beszélgetésre számíthat még ma. Törte a fejét, mit hazudjon a pénzre vonatkozólag, amit előre megkapott a kötőkisiparos férfitól, amikor az megszólította két nappal ezelőtt abban a társaságban, ahová a sikeres betörés után vegyültek el társaival az ötcsillagos hotel éttermében. Azt mondta a férfi, hogy vigyázni fog. Kedves és meleg volt a hangja, akár a keze, ahogy lágyan megsimogatta az arcát. A pénz tulajdonképpen jól fog jönni. Anyjának akart venni egy új cipőt, hiszen elmúlt már négy éve, amikor utoljára tudott magának vásárolni, ugyanakkor neki meg egy új télikabátot választottak a Divatcsarnokban.Férfival volt már, attól nem félt. Az egészségügyiben meg már kiokosították a lányok, hogy mit csináljon, ha „úgy” maradna. A rendőrök pont akkor léptek oda az asztalukhoz, amikor a magával már nem bíró férfi az ölébe húzta, hogy egy kis előleget lopjon tőle. A kötőkisiparost persze a járőr nem állította elő. Márta úgy látta, hogy egy gondosan összehajtogatott ötszázassal kibélelve nyújtotta át a személyi igazolványát. A rendőr belelapozott az iratba, majd tisztelgett és elment. Őt meg betuszkolták az autó hátsó bőrülésére és bementek az örsre, ahol a fogdában már várakozott két rövidszoknyás utcalány.
„De korán kezded, gyöngyöm!” –szólt hozzá az egyik, és belecsípett a fenekébe.Márta nem merte lehunyni a szemét egész éjjel. Anyjára gondolt, és térdeit felhúzva virrasztott a koszos padon kuporogva.
A legrosszabb az volt, hogy az anyja nem kiabált, nem fenyegetőzött, csak nézett rá fátyolos szemekkel, és kérdezett Kérdezett, és válaszolni kellett. A pénzről azt hazudta, hogy megőrzésre volt nála egy ismerősétől, de nem tud semmit mondani róla, mert miután a rendőrök elvitték, megszakadt a kapcsolata a többiekkel. Arra a kérdésre, hogy mit keresett Siófokon az úttörőtábor helyett, azt felelte, hogy pénzt ment keresni az egyik SZOT- üdülőbe. Anyja szemén látta, hogy hiszi is meg nem is az elmondottakat. Végül nagy közös sírással végződött a beszélgetés, Márta megígérte, hogy szorgalmasan eljár az iskolába, nem csavarog el.Bella elmesélte elkepzelését, hogy megpróbál ismét tánctanárként elhelyezkedni, hogy több ideje legyen együtt eljárni színházba, moziba, vagy csak úgy céltalanul bolyongani a belvárosban. Irénke ta-nácsáról, miszerint ideje lenne most már függetlenségét feladva újra férjhez menni, nem beszélt. Később ezt az elhallgatást nagyon megbánta. Márta az első osztályt jó közepes eredménnyel elvégezte. Nyáron szakmai gyakorlatra egy gyerekkórházba került. Megriasztotta a szomorú gyerekszemek látása, tehetetlenségük, ahogy csövekkel testükben fekszenek az ágyon, a szülők, ahogy a lehetetlent is megtennék a kicsik gyógyulásáért, sokszor mindhiába. Márta megrendülve ment mindennap haza. Esténként anyja mellé vackolt a hatalmas kihúzható rekamiéra. Bellának még nem sikerült tánctanári állást találnia. Mecsekivel el-eljárogat néha táncolni, kiállításokra. Egyszer hármasban, Mecseki Moszkvicsával még Dobogókőre is felmentek, de Mártának nem volt szimpatikus a férfi. Túlontúl édeskésnek és bizalmaskodónak érezte.
Apja egyszer eljött hozzájuk. Éppen nagymosásban voltak. A függönyök a kádban áztak, a lakást betöltötte a főzőszappan súlyos szaga. Kiküldetésből jött vissza, és Mártának színes zacskóba csomagolva egy farmert hozott. Amikor Márta felpróbálta, egy ötcentest talált a hátsó zsebben. A zacskó feliratából a könyvtárban kisilabizálta, hogy apja egy használtruha boltból vásárolt neki. Öt év óta először, és akkor is egy használtruha üzletből. A farmert legszívesebben szétvagdalta volna.
Egy osztálytársa meg akarta venni tőle, de Márta úgy gondolta, hogy nemes bosszúként rongyosra koptatja. Attól kezdve abban takarított, almát szüretelt az iskolával, szenet hozott fel a pincéből, egyszer még a kamrát is abban meszelte le. Az ötcentest egy vegyipari szakközépbe járó barátjával valami műanyagba öntette, és egy – még Auréltól kapott – ezüstláncon a nyakában hordta. Úgy gondolta, az nagyobb értéket képvisel.
Egy késő nyári délelőtt, amikor Márta a füzeteit csomagolta a közelgő évnyitóra, csöngettek. Az ajtóban a kötőkisiparos állt mosolyogva, az ajtófélfának támaszkodva. „Szia, kislány ! Mindig behajtom a tartozásaimat, tudod-e?Csodálkozol, hogyan jutottam a nyomodra ? Tudod, a pénz nagyon sok nyelvet megold még a rendőrségen is.” Márta ledermedve nézte a férfit, ahogy az lassan belép, és kulcsra zárja a bejárati ajtót. Márta próbált bezárkózni a szobájába, de a férfi lábát a becsukódó ajtó elé tette. „ Sokat várakoztattál kislány! Elnézed ugye, ha nem leszek most annyira kedves!” Márta nem emlékezett, mennyi ideje feküdt már az ágyon. Bugyija széttépve hevert a földön, combjai remegtek a fájdalomtól. Melleiben égető nyomást érzett. Kiment a fürdőszobába, és körömkefével dörzsölte végig a testét, hogy lemossa magáról a férfi jelenlétét. A fürdőhab szinte beborította már az egész kádat. Aztán hideg vizet engedett magára, amíg libabőrösen, a kefétől vöröscsíkos bőrrel, mezítláb le nem állt a kilocsolt víztől lucskos kőre. Anyja aznap késő este jött haza. Valami elhúzódó értekezlete volt. A lányát ott találta a konyhában,az asztal két személyre megterítve. A lány a semmibe meredve, előre-hátra hintázva ült a hokedlin, térdeit a mellkasához felhúzva. „ Nem voltál itt anya, nem voltál. Nem volt senki.SENKI nem volt” – nyöszörögte, és zokogni kezdett. Bella csak egy jó óra múlva tudta kiszedni a valahogy megnyugtatott lányból, hogy mi történt. A rendőrségen nem sok biztatót tudtak mondani, mivel Márta végeredményben semmit nem tudott a férf kilétét illetőleg. A történetet szemmel láthatólag hidegen hallgató tiszt csak a vállát vonogatta. Az ügyeletet adó kórházban a nagy hasú nőgyógyász nem tapasztalt kóros elváltozást, csak megerősítette Márta gyanúját, hogy a férfi nem vigyázott, és vérzése elmaradása esetén jó, ha minél előbb orvoshoz fordul. Márta egy hónapig otthon maradt Bellával, aki fizetés nélküli szabadságot kért. Mártának visszatérő magas láza volt, esténként dobálta magát az ágyon, combjai közé szorított kezekkel, lábait oldalra felhúzva aludt el rendszeresen, jóval éjfél után. Férfit nem tűrt meg maga mellett. Órákon át ült a zárt udvarra néző szobaablak előtt, a tetőn forgolódó galambokat nézte, és a műanyagba zárt érmét forgatgatta. Az abortusz elvégzéséhez az apja segített találni orvost, intézni az engedélyt. Az iskolát nem folytatta tovább.
Képesítés nélküli ápolónőként helyezkedett el egy külvárosi kórház intenzív osztályán. Magatehetetlen embereknek cserélte az ágytálat, lemosta a vérrel összemocskolt vaságyakat, és szó nélkül eltette a huszasokat, amiket a vezeklő arcú hozzátartozók nyomtak fertőtlenítőtől kiszáradt kezébe. Bella tehetetlenül nézte, ahogy lánya hónapok alatt éveket öregszik.Munka után csak otthon gubbasztott, versesköteteket bújt, összegyűjtött borravalóin színes gyöngyöket, apró kapcsokat vásárolt és késő éjjelig láncokat fűzött. Szobája tele volt kész és félkész láncokkal, szétszóródott gyöngyökkel, fonaldarabokkal. Sokat dolgozott. Mivel nem volt családja, minden karácsonyt bent töltött ügyeletben. Munkatársai szerették, mert a legpiszkosabb munkát is elvégezte. Mindig kész volt ügyeletcserére, elvállalásra. Nem szeretett a világban kint lenni. Az intenzív osztályon érezte először úgy életében, hogy számít valakinek, szeretik. Szeretett a vegetáló emberekkel törődni. Megértette hálákodó pillantásaikat, amikor tisztába tette őket, vagy egy vizes kendővel cserepes szájukat megtörölte.Szeretett éjjel a félhomályos kórházfolyosón végigmenni, vagy hallgatni a sötét nővérszoba ablaka mellett végigmenő csatornában lezúduló őszi eső zubogását. Itthon volt. Aurél egyik versének befejező sorai idéződtek fel gyakran emlékezetében: „ szeretnél újra békétlen lenni az első ágyban, fogaddal aranyszálat tépni, öklöd szétverni csalódásod fejszeélén, ismételni ezerszer botladozó szavaid, megkötni a pillangók színeit, fátyoltáncát a halálnak.”
Nagyon meleg volt azon a nyáron. A sarkig kitárt ablakok ellenére a kórtermekben az elviselhetetlenségig fülledt volt és még a megszokottnál is émelyítőbb a lepedővel fedett emberi testek szaga.Még a sokat megélt Teleki főorvos is csak a fejét dugta be a vizitek alkalmával az ajtókon, hogy aztán besietve a szobájába ledobja köpenyét és trikóban üldögélve lapozgassa a Turf-ot. Márta minden szobába egy vízzel teli lavórt tett medúzaként lebegő gézkendőkkel, amelyekkel sorba törölgette a kiszáradt arcokat. A felszakadt vértelen ajkakra legyek szálltak, a reggeliről megmaradt zsömlék kopogóssá száradtak a folyóssá olvadt vaj tócsájában. A látogatók is elmaradtak, és csak az esténként rendszeresen ordítva villanyszámlát reklamáló Lajos bácsi csendes felesége kopogott végig a folyosón fehér pántos cipőjében, karján kosárral. Elnézést kérve lépett be az ajtón, amitől a korláttal bekerített ágyon magát dobáló férfi egyből lenyugodott, és csontos lábszárait felhúzva mozdulatlanná meredt. Anna néni visszaterítette férje mezítelen testére a lepedőt, és gyengéden megpaskolta az akkor már könnyező embert. Kosarából apró darabokra vágott csirkefalatkákat csomagolt ki, és türelmesen etetni kezdett. Lajos bácsi lassan és hangosan evett. Nyitva felejtett szájából ki- kiesett az étel, miközben kitartóan csorgott a nyála.Amikorra elfogyott az étel, Lajos bácsi zsírtól maszatosan álomba szuszogta magát.Anna néni gondosan összehajtogatta az asztalként is szolgáló kockás konyharuhát, letörölgette alvó férje arcát, csendesen jó egészséget kívánt és picit felhúzott vállakkal eltipegett. Márta soha nem fogadott el pénzt tőle. Sokszor elgondolta, hogy szeretni fog-e valaha is egy férfit ennyire, ahogy ez az asszony érez még ma is a magatehetetlen férje iránt. Estére mindig bedagadt a lába a sok járástól. Zuhanyozás után, ahogy elnézte magát a tükörben, egy jóval idősebbnek látszó, már itt-ott őszülő, fakó szemű nő nézett vele szembe, pedig csak tizenkilenc éves volt. Nem törődött sokat magával.
Sötét színű - még nyáron is - , hosszú ruhát viselt, haját kontyba feltekerve hordta. A vele egykorú fiúknak nem volt elég üde, az idősebb férfiak közeledését pedig elutasító, közönyös viselkedése eleve meghiúsította. Munka után rohant haza.
Olvasott, vagy csendesen hallgatta az érte egyre jobban aggódó anyja unszolását, hogy menjen társaságba, járjon színházba vagy moziba. Néha elmentek kettesben sétálni. Anyja olyankor mindenáron venni akart neki valamit. Boltról-boltra cipelte a fásultan nézelődő lányt, míg végül is mindig valamelyik antikváriumban kötöttek ki, ahol Márta a leginkább jól érezte magát. Csönd volt, a megfakult lapok közül egy olyan múlt beszélt hozzá, amelyben mindig is szeretett volna élni.
Leginkább a helytörténeti könyvek érdekelték.Ámulva olvasta az épületek történetét, az abban lejátszódott emberi sorsok útját, hogy aztán kilépve az utcára, szívében valami édes remegéssel és vágyakozással ismerje fel azt a házat, titkoltan remélve hátha kilép rajta valaki a múltból. Anyja örült, hogy lányát érdekli még valami ebből a világból, még ha az a múlt keresése is, és rohant a kasszához az álmodozó lány kezéből szinte kitépett könyvvel.
Az utolsó villamossal tudott mindig hazamenni, amikor délutános volt. Rendszerint kiállt a nyitott peronra. Szeretett arcát a szélbe fordítva, hunyorogva utazni.Ahogy kiért a megállóba a macskakővel burkolt félhomályos utcán botorkálva, már látta a közelgő villamos lámpáját. A villamosvezető már ismerősként biccentett felé. A mai forró nap kiszívta minden erejét,így bement a kocsiba, hogy leüljön. Az egyik padon kimenőruhás kiskatona utazott, nyitott szájjal az ablaküvegnek dőlve, csendesen aludva. A kocsi közepén egy rongyos ruhakupacnak tűnő ember porgott. Madzaggal összekötött két papírzsákja ott hevert az ülések alatt. Márta távol tőle leült, és nemsokára álomba szenderedett. Álmában temetőben volt. A sírok közt kislányként sétált fodros fehér ruhában, kezében virágcsokrot vitt. Fehér kaviccsal beszórt utakon járt. Az apró kövek minduntalan bebújtak szandáljába, és ő leült egy sír mellé, hogy kiszórja őket. Egy kutya jött szembe vele, orrát a föld felett tartva szimatolt jobbra-balra forgolódva a síremlékek között.Amikor meglátta őt, fejét felemelve csaholt egyet, és odarohant hozzá. Pofáját odadörgölte az arcához, és szomorú szemeivel ránézett. Aztán Márta csak azt látta, hogy az a kutyafej elkezd átváltozni, és egy szakállas emberi fejet kezd formázni, ami aztán meg is szólal, de ő nem érti, mit mond, csak az ápolatlanság szagát érzi, és képtelen elszakadni a fénytelenül rámeredő szemek nézésétől, próbál levegőt nem venni, észrevétlen lenni, de hiába, az arc nézi, és beszél hozzá. Nem engedi. Felriadt. A rongyos ruhájú férfi ült szemben vele, kezében egy halom papírral, és beszélt hozzá. „Tudna adni egy pár forintot ezekért?”- kérdezte odatolva a lány orra alá a gépelt lapokat. Versek voltak. Márta tétován olvasni kezdte a legfelsőt. „ Tudom, majd értem is eljönnek a tanútevők. Kezemet hátracsavarják, és néznem kell majd életem elmúlt képeit, mint egy filmet. Látom majd, ahogy anyám magához ölel, és mesél. Látom apám fáradságát, csendes örömét, amikor rámnéz. Felvillan nagyanyám arca is, és szinte hallom hangját, ahogy énekelve fonja hosszú ősz haját lefekvés előtt.Látom majd harcaim és bukásaim, csak Téged nem látlak. Többé soha. Tudom. Álmaimban látlak csak. Általam lettél, és majd nekem nem leszel.” Márta idáig jutott, amikor valami belényilallt, valami, amit több éve nem érzett már.Remegett, feje megfájdult, szemei könnybe lábadtak. Érezte, hogy egyre gyengül, és nem merte felemelni a fejét. Nem akarta látni, nem akarta, hogy így lássa viszont Aurélt. Végül erőt vett magán, és ránézett a férfira. Aurél szemmel láthatólag nem ismerte őt fel. Előredőlve ült , haja csatakosan lógott a szemébe. „Aurél, én Márta vagyok” - suttogta elcsukló hangon. Az megriadva hátradőlt, és ismételgette. „ Márta, Márta, nem emlékszem. Honnan ismer engem ?” Idegesen vakarni kezdte a hóna alját, fejét jobbra-balra fordítgatta, mint aki menekülést keres. Márta rátette kezét a férfi töredezett, fekete kézfejére : „Sírok majd veled egy szóért, felemellek, és inni adok, amikor majd fázol. Emlékszel ? Nekem írtad ezt egy szalvétára négy évvel ezelőtt”. A férfi lassan ránézett Mártára. „Nem tudom, talán emlékszem, de a vers szép, amit mondott.” - szólt, és a távolba meredt.Márta felráncigálta a legyengült, vékony embert az ülésről, és leszálltak. A piacnál voltak, ahol mindig áll egy-két szabad taxi. A sofőr először tiltakozott, hogy Aurél is beszálljon a kocsiba, de az előre odaadott borravaló meggyőzte, és pár perc alatt visszavitte őket Márta kórházába. A felriasztott ügyeletes orvos szó nélkül megvizsgálta Aurélt, aki kábán engedte, hogy aztán Márta levetkőztesse, alaposan lefürdesse, és egy ágyhoz vezesse. A lányt ott érte a hajnal a férfi ágya mellett virrasztva.
Végigolvasta az összes verset, amit Aurél a villamoson a kezébe nyomott. Érezte, hogy fel kell hívnia az anyját, hogy ne aggódjon érte.
Bella megijedt. Megijedt a lánya hangjától. Márta olyan élénken és gyorsan beszélt, ahogy már rég nem hallotta.
Tulajdonképpen a telefonhívástól is megijedt. Először, mert félt, hogy történt vele valami, és most hívja egy kórház, rendőrség, vagy bárki, másodszor meg azért, mert Márta még soha nem hívta azért, hogy késni fog, hogy ne aggódjon.
Márta hangja tele volt örömmel és lelkesedéssel. Bella megérezte, hogy valami nagyon fontos, valami olyan dolog történt, ami megváltoztatja eddigi életüket. Nem tudott már visszaaludni. Csinált egy teát magának, elrágott mellé egy kétszersültet és úgy hálóingben nekiállt vasalni. A mozgolódásra Mecseki is előjött a hálószobából, aki egyre gyakrabban maradt ott éjszakára, de leginkább akkor, ha Márta nem nappali műszakos volt. Kisgatyában, szemét hunyorgatva nézte a gépies mozdulatokkal dolgozó asszonyt.Hátulról átölelte, és csak annyit kérdezett : „ Márta?” Bella némán bólintott. A férfi megcsókolta a nő nyakát, és beleszagolt a lassan őszülő hajszálakba. „ Valami komoly ?” –suttogta. Bella abbahagyta a vasalást, és kezeit leengedve lassan szembefordult a férfival: „ Úgy érzem el fog menni végleg.” Mecseki nem szólt semmit, csak tartotta karjaiban a lassan sirdogáló asszonyt.
Aurél későn ébredt.Még arra sem riadt fel, hogy a takarítónő nagy zajjal leteszi a fém vödröt a szoba közepére, és félhangosan szidva a mocskos betegeket, felmosni kezd egy szürkére koszolódott ronggyal. A reggel az éjszakai esőtől friss és tiszta volt. A férfi lassan végiggondolta a tegnap történteket. Nem tudta, hogy lesz tovább. Megismerte ő Mártát, csak nem akarta, hogy a lány őt felismerje, így megpróbálta elbizonytalanítani. Azt kívánta, bárcsak ne találkoztak volna az este.
Amióta az utcán élt, tegnap este érezte a legnyomorultabban magát. Az éhezést, a fázást, a verést el lehet viselni, csakúgy, mint a többnapos kosztól viszkető bőr vakarásából fakadó fertőzéseket, de egy emlék a MÁSIK világból megalázóbb és fájóbb mindennél. Legszívesebben elrohant volna, de mezítelen volt, és rongyait sem látta maga mellett, így csak feküdt némán, és elnézte a mennyezetről lelógó lámpán feszülő pókhálóban vergődő legyet.
Márta csendben lépett oda a férfi ágyához. Kezében vízzel teli tál és egy borotva. Köszönésére Aurél odafordult, és nagyon halkan válaszolt : „ Szervusz, Márta.” Majd nem szóltak egy szót sem, amíg a lány meg nem borotválta. A lány könnyeit visszafojtva nézte a férfi ráncokkal teli arcát. A szőrtömeg alól előbukkanó csúnya fertőzést valami szúrós szagú folyadékkal kezelte le, amitől Aurél véres váladékot köhögött fel.Az ügyeletes orvos, mielőtt elment volna, behívta magához Mártát, és elmondta, hogy Aurél menthetetlen tüdőbeteg. Szervezete annyira le van gyengülve, hogy lehetetlen megjósolni, mennyi van még neki hátra. Márta esti öröme elmúlt, és helyén valami iszonyatos fájdalom lett úrrá.
Le kellett ülnie az orvosi szoba heverőjére, hogy összeszedje magát. Úgy döntött, nem beszél erről Aurélnak, de ahogy belenézett a fáradt szemekbe, megérezte, hogy a férfi nagyon jól tudja az igazságot. Aurél egy hét múlva meghalt.
Márta szinte egész nap bent volt az egy héten keresztül, hogy mellette maradhasson. Sosem kérdezte, hogy került az utcára, csak egymás kezét fogva beszélgettek hosszú órákat, amikor Márta nem volt szolgálatban. Verset írtak közösen, vagy Aurélt beültetve egy kerekes kocsiba, nagy sétákat tettek a kórház parkjában, nevetve elnézve a játszadozó macskakölyköket.Az egyiknek még nevet is adtak. Manó eléjük sietett, ahányszor meglátta őket, és mellső tappancsaival a férfi lábaira ágaskodva nyávogott valami édességért. Aurél olykor felkapta, és magasra emelve belefújt a képébe, amitől a kölyök megrémülve borzolta fel a bundáját. Reggel volt, amikor a férfi meghalt. Csak odafordult Márta felé, és megszorította a kezét. Márta ott állt a sír mellett egyedül, és nem értett semmit ebből a világból. Ki a jó, ki a rossz ? Mitől fáj úgy a szív, miért sír a lélek, miért beszélünk az elveszetthez konokul ? Úgy érezte, meg kell tudnia az igazságot, meg kell ismernie a világot végre. Aurél sokat beszélt neki a SZIGETLAKÓKRÓL, akik védik és segítik egymást. A nevet is ők találták ki. A sziget, amit félelem és tartózkodás vesz körül, amit elkerülnek az emberek, amiről nem akarnak tudni, le akarnak törölni minden emberi térképről.Meg akarta ezt a helyet találni. Találkozni akart Auréllal.
Másnap kilépett a munkahelyéről.Anyjának csak egy rövid üzenetet hagyott, hogy egy időre elutazik, ne keresse, majd ő jelentkezik és, hogy SZERETI. Az éjszaka már az utcán érte. Sokat látott és hallott. Éhezett és fázott. Megverték, és ő is vert. Üvöltött és sírt. Káromkodott, lopott és hazudott. Kéregetett és kapott. Felkarolták és elejtették. Azon a reggelen nagyon fázott. A menhely előterében kucorgott a radiátort ölelve, amikor az a férfi odalépett hozzá a kávéval. Tudta, hogy Aurél küldi, és eszébe jutott a pár szó: „ És inni adok, amikor majd fázol.” Most itt ül egy lakásban a földön, a nászajándékba kapott poharakat nézegeti a Nap fényébe tartva, és lelkében valami nagy-nagy melegséget érez, amikor arra gondol, hogy egy gyermeket hordoz már a szíve alatt.
