Az öregember az álmot várta.
Kopott, viseltes hálóköntösében hevert az ócska ágyon, tágra nyílt tekintete a mennyezetre meredt, külső szemlélő azt hihette volna, nyitott szemmel aludt el. Pedig nem. Ébren volt, és várta az álmát, amely tudta, hamarosan ismét eljön. S bár a várakozás édes percei már réges-rég megkeseredtek számára, türelmesen elmerengve figyelte a körülötte táncoló misztikus árnyakat, melyeket az utcai lámpa fénye rajzolt az ablakon keresztül a megsárgult, vetemedett falakra. Az árnyékok összeölelkeztek, körbefonták egymást, végül szétváltak – akár emberi sorsok, életek.
Az öregember úgy érezte, a fény és a sötétség az ő maga mögött hagyott, nyomorúságos éveit vetíti ki szemei elé a félhomályban, s lelkét betöltötte a keserűség és a reményvesztettség érzete, amit a jól ismert, hátborzongató üresség követett. És szívében egyszerre futótűzként kezdett elharapódzni a kínzó, fájdalmas várakozás, hogy eldobhassa magától a múltat és a jelent, mindennapjait, az elveszett reményeket sirató kiábrándultságát. Ő már csak az álmára vágyott; mert noha illúzióit elvesztette, mint ahogyan minden mást is, az álma legalább az övé maradt. Az övé és senki másé.
Hallotta, hogyan süvít odakinn a tavaszi szél. Érezte – bár ezt csak a képzeletében – a zöldellő mezők, a nyári esték, a gyermekkori tábortüzek fanyar füstjének illatát, azokat az illatokat, amelyeket nem érzett már ki tudja mióta, és nem is érez ezután soha többé. Hosszú és magányos tél áll mögötte, a nyarat azonban már nem éri meg. Az öregember tudta, és elfogadta ezt. Talán ez az éjszaka lesz a legutolsó, amikor láthatja az álmot, és vissza is tér belőle – hogy aztán alámerüljön megint, majd újra és újra, egészen addig, míg be nem teljesedik sorsa. Úgy tűnt, a test már kifáradt, de a lélek most születik újjá – s alig várja, hogy megszabadulhasson végre nyomasztó terhétől, mit oly hosszú időn keresztül vinni kényszerült.
Ahogyan ott feküdt nyitott szemmel a sötétben, egyre inkább érezte, hogyan nehezül el szemhéja, s milyen elsöprő erővel törnek rá testére a fáradtság meg-megújuló dagályhullámai. Nem tiltakozott ellenük, hagyta magát sodródni az árral, a megismerhetetlen mélységekben kavargó hullámokra bízva azt, hogy végül milyen partokon köt ki. Fülében elnémult a szél morajlása, a sötétség elmélyült lecsukódó szemei előtt, a valahol az elérhetetlen távolban érzett illatok elillantak, mintha soha nem is érezte volna őket. Lelkét vakító fehérség töltötte be – a szántóföldeken látni ilyet kora tavasszal, mikor a téli álomból ébredt napsugár megcsillan a végtelenbe nyúló, fagyott hótakarón.
A behavazott óceánra emlékeztető látvány gyönyörű, de hiányzik belőle az embert éltető melegség – hiányzik belőle az élet. Az öregember tudatában bongó visszhangot verő kósza érzelmek végül elenyésztek, s szétszóródtak, mint pelyva a szélben. Csupán egyetlen világos, érthető gondolat élt még továbbra is benne, mielőtt végleg elnyomta volna a veszélyeket rejtő, az öregember számára mégis olyannyira üdvözítő semmiség: az álom, ha eljön, az enyém lesz.
Egy kihalt, külvárosi utcát látott maga előtt, melyet szint teljesen beborított az utcai lámpák fényében fehéren csillogó hó. Ő ott feküdt, az út szélén, a járda tövében, egy kanális mellett. Feje a hóba süppedt, de nem fázott, voltaképp egész kellemesen érezte magát. Olyan volt, mintha egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli út végén végre megpihenhetett volna.
És akkor megpillantotta őt.
Ott állt az utca túloldalán, egy lombja vesztett ősi tölgyfa alatt, melynek kopár csontváza mögött éjsötéten tornyosult a csillagokkal beragyogott égbolt. Nem mozdult, tekintetét az öregemberre szegezte, de nem mosolygott. Rövid kabátkát és sálat viselt, fedetlenül hagyott sűrű fekete haja puhán omlott két vállára. Azután a lány lassan elindult felé. Ahogyan átvágott az úton, és egyre közeledett, lábai alatt ropogott a friss, de már fagyott hó. Hosszú, sötét haját szemébe fújta a szél, s amikor odaért hozzá s letérdelt, félresimította a tincseket a homlokából. Ezután lefeküdt ő is, felé fordulva, s a férfi látta, milyen gyönyörű, szinte földöntúlian bájos a lány arca, hatalmas, nyílt szemeivel. De ekkor megpillantott valamit, amitől szíve fájdalmasan összeszorult, és lelkét valami különös, nemesen tiszta érzés öntötte el.
A lány szemében könnyek csillogtak.
Az öregember tudta, hogy csak álmodik, és kísérletet tett arra, hogy felébressze önmagát. Az álomnak ezen a szintjén mindig beléhasított a félelem, félelem a folytatástól, az át nem lépett kapuk mögött tárulkozó kifürkészhetetlen ismeretlentől. De mint mindig, miközben már kifelé haladt a képzelet homályos színekben tündöklő alagútjából, átfutott az agyán ismét az a különös gondolat: ez az álom az enyém, csak az enyém, és senki nem veheti el tőlem.
Az öregember a következő éjszakán megint álmodott. Lelki szemei előtt ismét megjelent az a titokzatos, hollóhajú lány, aki oly sok álmában meglátogatta őt életében. Ez a lány volt az, aki segített neki, amikor szüksége volt rá, vele maradt, amikor nehéz idők jártak a feje fölött, és vigasztalta, amikor szomorú volt. Ő volt az, aki értelmet adott sivár, szerencsétlen sorsú életének. És amikor a férfi, szinte öntudatlanul, átlibbent a pálmafákkal szegélyezett, türkizkék vizű folyó felett, akkor ez a lány végre magához ölelte, átadta magát neki, aki egészen hajnalig csókolta üde száját, a hajnali harmat illatát idéző haját, puha, bársonyos ölét.
Azután lassan, egymáséivá válva elindultak az élet birodalmából kivezető, borostyánkövekkel kirakott úton, melynek látomása egyszerre nyújtott keserű fájdalmat és örömteli megnyugvást. Még egyszer utoljára egymásra néztek, és a férfi beteljesedett boldogsággal látta, hogy a lány szeméből eltűntek a könnyek. Azután magába olvasztotta őket a szivárvány fénye, és elröpítette őket a távoli hazába, ahonnan még nem tért vissza senki.
Ennyi volt az egész.
Az öregember holttestére csak napokkal később találtak rá. Rokonai illő gyászszertartást rendeztek számára, de temetésére kevesen mentek el, és senki nem akadt, aki akár egyetlen könnyet is hullajtott volna érte.
Minden álom – gondolta talán a férfi utoljára – véget ér egyszer, bárki birtokolja. S ez talán így van jól. Igen, így van jól.
