Élt a Földön egy angyal.
Olyan volt ő, mint maga a Szeretet. Egy láthatatlan jelenség. Az emberek tudták, hogy létezik, érezték a jelenlétét. De találkozni senki nem találkozott vele. Senki nem látta meleget sugárzó szemeit, szőke angyal-tincseit, amik keretezték bájos arcát. Talán féltek, hogy elillan a varázs... Vagy egyszerűen csak nem mertek vele szembenézni... Mert segített ő mindenkin, aki hozzá fordult, de emberismerete megakadályozta abban, hogy mindent elhiggyen, amit neki mondanak.
Bárki hívta, ő ott termett lélekben, és vigaszt nyújtott. Az emberek neki sírták el a bánatukat, és szavaik mindíg meghallgatásra leltek. Kulcsot adott a megoldásra váró és tanácstalan földi halandók kezébe. Megsúgta nekik, mit tegyenek. Egyszerre volt ő féltő anya, megértő társ, ölelésre vágyó gyermek, igaz barát... Mindenki azt látta benne, amire éppen szüksége volt. Mert kimondva vagy kimondatlanul, de az emberek szerették, bíztak benne és megoldást vártak tőle. Vagy egyszerűen csak meghallgatást. Sokszor ez is elég volt.
És ő ott volt. Mindíg, mindenhol, mindenkinek. Szerette, hogy tehet az emberekért. Erre tette fel angyal-életét. Sokakat megmentett szavaival, tetteivel, gondolataival... Nem várt köszönetet, neki az elég volt, ha látta: segíthetett.
Így teltek a napok, múltak az évek. Változtak az emberek körülötte, de ő boldogan folytatta jócselekedeteit. Közben minden nap a szivárvány fényében fürdött, bárányfelhőkön pihent, önfeledten kergetőzött a csillagok fényével. Átjárta az elégedettség, a szeretet.
Egyszer aztán sötét nap virradt rá. Repülni akart, egy távoli vidékre, ahonnan segítségért kiáltott valaki. Maga sem értette, miért, de már nem tudta szárnyait mozgatni. Próbált verdesni, de sikertelenül. Közben mind erősebben hallotta a kiáltást, valaki őt szólítja...de ő képtelen volt menni. Becsukta angyal-szemeit, és erősen koncentrálva küldte gondolatait a segítséget kérő emberhez. És újra boldoggá tett valakit! Ő pedig magában elmosolyodott: lám, még így is van erőm másoknak hitet adni.
Eljött az éjszaka. Érezte, hogy valami nincs rendben. Már nem táncolt a csillagokkal. Csak ült szótlanul egy felhő tetején, lehajtott fejjel, és belülről fájdalmat érzett. Ilyet még soha nem tapasztalt! Mi fájhat neki? Mi lehet ez? Egyre szorítóbb volt az érzés... Könnyek peregtek angyal-arcán. Megszólalt, nagyon halkan, de csak ennyit tudott mondani: " Kérlek, segítsetek rajtam. Nem bírom tovább. " Hangját azonban elnyelte az ég... Választ senkitől nem kapott. Az emberek nem hallották, vagy nem akarták meghallani. De lehet, csak nem hitték el, hogy az ő angyalkájuk szól hozzájuk. Az nem lehet, hiszen neki kell rajtunk segítenie, nem nekünk rajta...mondták, és elhessegették maguktól a gondolatot.
Az angyalka tovább szenvedett a fájdalomtól, könnyei sem enyhítették kínját. Már levegőt is alig kapott, csak várta: történjen már valami, mert ezt nem bírja tovább. Szívében még most is szeretettel gondolt mindenkire. Tudta, utolsó percei ezek. Mindjárt vége lesz a fájdalomnak, vége lesz mindennek, s ő végleg megpihenhet, egy másik, egy örök világban.
Már csak ürességet érzett. De átfutott agyán: bárhogy történt is, megérte. Én vigaszt nyújtottam mindenkinek, nekem senki nem segített, de megérte, még így is. Érdemes volt angyalnak lennem...
Még érezte, hogy egy utolsó könnycsepp gördül ki szomorú szeméből, végigfolyik, arcát simogatja, ez mosolyra késztette őt...aztán megszűnt minden.
Reggel az emberek értetlenül nézték, hogyan került oda az előttük elterülő tó, egyetlen éjszaka alatt! Nem tudhatták, hogy az angyalkájuk éjjel hullott könnyeiből keletkezett. Mert ő jóságos szívével még utolsó perceiben is arra gondolt, hogy hagyjon valami emléket az embereknek, magából. Még ott, akkor is másokra, s nem magára gondolt... Feláldozta magát, az életét, értük.
