"Túl gyorsan és túl korán, talált rá az Élet,
Adott, amit adhatott, kevés jót és szépet,
Szürke volt a hétköznap, szürke volt az ünnep
Hosszú évek múltak így, gyakran rá sem néztek"
Ossian: Magányos Angyal
A lány - szinte már szokásosnak mondható - vasárnap délutáni programként a fiú problémáit hallgatta a vadgesztenyefákkal teleültetett liget egyik kopott, összefirkált és vésett szerelmes üzenetektől hemzsegő padján. Sokszor elgondolkozott azon, hogy miért csinálja ezt, hiszen a srác bánatos, önmarcangoló szavai nagyon fájtak neki. De olyanok voltak egymás számára, mint két jó testvér, akik mindig megpróbálják megérteni a másikat és segíteni egymásnak, ha segítségre szorulnak.
Macskáival és egy gyönyörű Husky kutyával osztott meg egy kis, városszéli családi házat, testvére nem volt, anyját nem ismerte, mert a nő belehalt a szülésbe, apja pedig egy éve költözött a másvilágra. Gyűlölte a férfit, teljes szívéből... Az apa őt okolta felesége elvesztéséért, ezért bántotta lányát szinte minden nap. Fizikailag és lelkileg is gyötörte őt, főleg amikor részeg volt, és ez az utolsó években gyakran fordult elő.
Apja kocsmai kiruccanásai után számtalanszor hallotta suhogni az ostorszíjat vagy a lovaglópálcát apró-cseprő dolgok miatt, és hátán a bőr a hosszú hónapok alatt annyira megkeményedett, hogy gyakran már nem is fájtak az ütések. Sokkal inkább gyötörte a gyűlölet, amit apja szemében látott ilyenkor.
Petra nem értette, hogy miért vétkes ő anyja halában, hiszen soha nem kérte a szüleitől, hogy megszülessen. Sőt, ha tudta volna, hogy ilyen élete lesz, messzire elkerülte volna a Föld nevű bolygót.
A férfi halála megkönnyebbüléssel töltötte el, és nem volt lelkiismeret-furdalása emiatt. Az eltelt szörnyű esztendőket viszont soha nem tudta elfeledni, próbálkozott vele, de legbelül tisztában volt azzal, hogy az emlékektől nem szabadulhat meg véglegesen, a szörnyű képek és fájdalmakkal teli pillanatok néha-néha visszaköszönnek,- szia, itt vagyunk, bár kicsit megkopva és száműzve magadtól-, főleg magányos éjszakáin. Rémálmaiból ébredve gyakran apját látta a sötétben ajtaja előtt, a lány teste ilyenkor úszott a verejtékben, és remegett, mint egy nyárfalevél, rémült suttogása pedig olyan volt, akár egy haldoklóé: Apu, ne bánts, kérlek, jó leszek, csak ne bánts, ne haragudj, kérlek...
A rémalak pedig csak állt az ajtóban, szemében az őrület és düh lángjai égtek, de nem mozdult, csak nézte a lányt.
A fali lámpa kapcsolója csak egy fél méterre volt Petra kezétől, de rettegett megtenni ezt a mozdulatot, attól félt a legjobban, hogy hiába lesz világos, az apja nem fog eltűnni a szobájából.
Az ehhez hasonló éjjelek után néha úgy ébredt, hogy lepedőjén nagy sárga folt éktelenkedik, ilyenkor a szégyentől percekig sírt, és gyűlölte magát a gyengeségéért. Nagyon egyedül érezte magát a nagyvilágban, gyakorlatilag kisgyermek kora óta.
Bánatát csak az enyhítette, hogy kedves kutyusa -akit a veszprémi állatkert által rendezett kisállatvásáron vett- megérezte, ha gazdija érzelmi mélyponton van, és ilyenkor mindig megpróbálta jobb kedvre deríteni. Elkezdte kergetni a farkát őrült tempóban, s percek múlva elszédülten támolygott oda a lányhoz, hogy puszit adjon neki, s az ölébe rogyjon, Petra ekkor már kacarászott:
- Olson, már megint sok volt a sör!
A másik felvidító mutatványa az volt, hogy egy óriási rózsaszín gumicsontot- Petra fél éve vette a használtcikk piacon, egyből beleszeretett az idétlen tárgyba- tartott a szájába és csak nézett a lányra ártatlan, "boci" szemekkel, miközben szája enyhe vigyorra húzódott.
Tudom a "fölnőttek" nem hiszik el-mosolygó kutya, hah, badarság-, azonban akik láttak már például bernáthegyit vagy vizslát mosolyogni, azok tudják , miről beszélek.
Főszereplőnk ezt sem bírta sokáig szomorúan nézni, a lefittyedő ajkak előbb-utóbb halvány, majd erősebb mosolyra húzódtak, apró gödröcskéket varázsolva a szája sarka mellé.
- Add meg magad- kiáltott ilyenkor, mire Olson, szájában az extrém kinézetű gumicsonttal a hátára vágódott, lábait az égnek meresztve, és addig szoborként, mozdulatlanul feküdt így, míg Petra el nem kezdte vakarni az eb hasát.
A lány bolti eladóként helyezkedett el, és megtanulta megbecsülni a keresett pénzt, mindig csak a legszükségesebb árucikkeket vásárolta meg. Nem járt társaságba és szórakozni, mert úgy gondolta, egy szürke kisegérre senki sem kíváncsi, de ez azzal járt, hogy nem volt egyetlen barátja sem, akivel megoszthatná az örömét-bár ez nem sok volt neki, kivéve kedves háziállatait- és bánatát.
Egy idő után azonban fájdalmas lett számára az egyedüllét, és a munkahelyén kiselejtezett, és olcsón megvásárolt számítógépét csatlakoztatta a világhálóhoz. Úgy érezte, kicsit megváltoztathatja vele a monoton, szürke hétköznapokat, és reménykedett, hogy talál valakit, aki megérti és elfogadja, sőt talán még szeretni is fogja őt.
Egy társkereső rendszerben akadt rá Szabolcsra, megtetszett neki a fiú szókimondó őszintesége, kedvessége és humora. Az első pár levél után elkezdtek telefonálgatni egymásnak, és mindketten úgy érezték, tökéletes közöttük az összhang.
A srác azonban mindig talált kibúvót a személyes találkozók alól, és főszereplőnk nem tudta, mi lehet ennek a valódi oka, hiába faggatta a fiút.
Egyik nap -megelégelve a helyzetet- felutazott Budapestre-önmagát is meglepve ezen lépéssel- és felhívta Szabolcsot.
- Szia, itt vagyok Budán, és addig nem megyek haza, amíg nem láttalak. Ha kell itt alszok a pályaudvaron a csövesek mellett.
- Hát azt hiszem, feleslegesen utaztál.
- Tessék? Mindig azt mondtad, hogy barátok vagyunk, és hogy mennyire örülsz ennek, akkor legalább egy öt perces találkozót megérdemlek, nem? Csak miattad utaztam fel Várpalotáról idáig, annyi becsület legalább legyen benned, hogy kijössz ide egy rövid időre. Nem kell feleségül venned, és ha nem vagyok szimpatikus élőben, azt is nyugodtan megmondhatod, nem fogok megsértődni.
- Nem erről van szó, nem voltam teljesen őszinte hozzád. Kihagytam valamit életem történetéből.
- Hallgatlak.
- Hmm, én vagyok a világ legcsúnyább pasija, de ez a sorsnak nem volt elég, egy autóbaleset miatt lebénult mindkét lábam. Nem akarok csalódást okozni.
- Nem fogsz, ha ez a gond, én felkereslek, mondd, hogy merre laksz, és hogyan jutok el hozzád.
- Miért, így is van kedved találkozni?
- Ugyan már, Szabi, barátok vagyunk, és nem a külsőd miatt kedveltelek meg, hanem mert egy nagyon aranyos és humoros fiú vagy, aki rengeteg vidám percet szerzett nekem. Nélküled nagyon magányos lennék, és soha nem tudom elégszer megköszönni a szívből jövő, kedves szavakat, melyeket kapok tőled. Nagyon sokat jelentesz nekem.
- A Déli pályaudvaron vagy?
- Igen.
- Kimegyek én is oda, és ha egy kerekesszékes, pikkelyes kétfejű szörnyecskét látsz majd közeledni feléd, ne ijedj meg, csak én vagyok az.
- Megijedni, mit képzelsz? Világ-életemben arra vártam, hogy találkozzak egy pikkelyes kétfejű szörnyecskével, mert szerintem olyan aranyosak, főleg mikor a két fej veszekszik egymással, nagyon cukik olyankor!
- Lökött.
- Lökött, aki mondja. Itt leszek a hármas vágánnyal szemben, fényképet sajnos még nem tudtam küldeni, de tetőtől talpig fehérben vagyok, szerintem rám fogsz ismerni.
- Rendben Hófehérke, Morgó törpe feltankolja kedves Tolószék Diamond 1.4-es turbodiesel járgányát, és repül feléd. Azaz inkább valahogy átszenvedi magát az utcákon, merthogy segítséget biztos nem kap majd az emberektől, szüleim meg nincsenek itthon.
- Biztos ne én menjek oda?
- Biztos, nehezen találnál ide, elég eldugott helyen lakunk.
- Aztán öltözz fel rendesen, nehogy megfázzál!
- Rendben anyu, ígérem meglesz, sál, sapka, kesztyű, négy télikabát, három nadrág, kályha a zsebben. Ne féltsél, nagyfiú vagyok már.
- Jól van, bocsásd meg, hogy aggódok érted, tudom szörnyű dolog, de nem tehetek róla, ilyennek születtem.
- Azért annyira nem szörnyű, inkább nagyon jól esik. Csak itthon úgy megszoktam már, hogy mindig ellentmondok anyunak, ha az öltözésről van szó, hogy reflexből makacs és elutasító vagyok ezen a téren. Na, indulok.
Később egy hangulatos cukrászdában a Duna-parton.
- Sokkal előbb elmondhattad volna, hogy ezért nem akarsz találkozni velem.
- Úgy éreztem, ha meglátsz, csalódni fogsz, és elvesztem a barátságodat. A legutóbbi lány azt kérdezte, mikor meglátott, hogy komolyan arra számítottam, hogy egy kriplire fogja pazarolni az idejét?
- Mindketten hibásak vagytok, neked is őszintén el kellett volna mondani a problémádat, mielőtt találkoztok.
- Tudom, de ez nem olyan könnyű, tudod néha...
Fél év múlva a budai ligetben
- ... feleslegesnek érzem magam, a társadalom nem látja semmi hasznom. Egy nagy darab szemétkupac vagyok, egy eltartott senki.
- Már ezerszer elmondtam, hogy ez nem igaz, nagyon okos vagy, tele érzelmekkel, szeretettel, humorral.
- A humor gyakran csak álca. Azt mondják, akinek a legtöbb problémája van, gyakran az a legviccesebb ember. Fegyver, mellyel még magunkat is becsapjuk, mert úgy érezzük, megoldhatjuk vele a gondokat, melyeket így nevetve megtagadunk.
Gyakran még a legközelebbi ismerősök sem veszik észre rajtunk ilyenkor, hogy bajunk van. Olyan ez, mint mikor egy gyümölcsöt bezárunk egy díszes dobozba. Az emberek csak a szép díszítést látják, pedig a gyümölcs belül egy idő után elkezd rohadni.
- Talán ha beszélnél a problémáidról, és nem magadba fojtanád, könnyebb lenne.
- Egy ideig esetleg, de aztán az önutálatom ismét a felszínre törne, és ne mondd azt, hogy fogadjam el magamat olyannak, amilyen vagyok, mert ez a leggyengébb pszichológusi duma a földön. Ez így nem megy tovább, a hét minden egyes napján depressziós vagyok, ha tükörbe nézek, belefáradtam az egészbe. Stephen King egyik könyvében olvastam valamit a héten: " Isten kitörölte az orrából a taknyot és ebből lettél te" -vagy valami hasonlót. Nos ez vagyok én, egy biológiai selejt, a Természetanya azt hiszem egy héten keresztül kacagott gúnyosan a születésem után. Bár az is lehet, hogy szörnyülködött. Tudod, mi történt a múltkor? Néztem a tükörképem a fürdőszobában, aztán öntudatlanul lendült a jobb kezem, és széttörtem a fali tükröt. Felszabadító érzés volt, és egyben lelkileg fájdalmas is. Úgy éreztem, az életem is így hullott darabokra abban a percben. Láttam a múltam foszlányait az üvegszilánkokban, és a legszörnyűbb az volt, hogy szinte mindegyik egy boldogtalan pillanatról szólt. Aztán fogtam egy darab éles szilánkot és elkezdtem lassan körözni a bal csuklóm felett. Úgy szorítottam, hogy a tenyerem egy idő után elkezdett vérezni, és majdnem sikerült elvágnom már az ütőeret, mikor eszembe jutottál. Búcsúzni jöttem.
- Nem, ezt nem mondhatod komolyan, te vagy az egyetlen, igaz barátom, akire mindig számíthatok. Ha meghalsz, azzal engem is megölsz. Mi lesz az álmaiddal, a Föld körüli utazással, a saját könyvvel?
- Az egyetlen igazi álmom az, hogy egy nap arra ébredek, hogy egy más ember néz vissza rám a tükörből, az hogy az eddigi életem csak egy rossz álom volt csupán. De rég nem hiszek már a csodákban, és nem akarok még harminc-negyven évet így leélni. Ugye köztünk nem lehet több barátságnál?
- Sajnálom, barátként szeretlek, de ennél a szeretetnél többet nem adhatok.
- Nincs semmi baj, még jobban utálnám magam, ha szánalomból lennél mellettem, csak megalázó lenne.
- Adj még egy esélyt magadnak és nekem, hidd el, kilábalsz valahogy ebből a gödörből.
- 24 évnyi esélyt adtam már magamnak, és ennyi épp elég is volt, eleget láttam már a világból, és belefáradtam abba, hogy minden napom csak szenvedés.
- Egy esélyt, ki tudja, lehet, már holnap találkozol valakivel, aki megajándékoz a szerelmével.
- Mint már mondtam, a csodákban rég nem hiszek, nincs olyan őrült, aki képes lenne belémszeretni. Engedj el, kérlek.
- Hát nem érted, hogy szükségem van rád, miért nem engeded, hogy segítsek neked?- kérdezte Petra ezt már zokogva.
- Ne sírj kérlek, nem érek annyit, hogy könnyeket pazarolj rám.
- Petra ekkor gyönyörű hangon énekelni kezdett:
"Miért nem kérsz, hogy álljak melléd? Miért nem kérsz, hiszen csak kérned kell? Miért nem hívsz, hisz együtt könnyebb, itt egy kéz, sose engedd el... Miért nem szólsz, hogy eltévedtél? Miért nem szólsz, hogy bajban vagy? Tudhatnád, ha hozzám eljössz, én vagyok, aki el nem hagy."
- Gyönyörű hangod van, olyan, mint gyermekkori álmaimban az angyaloknak. Fahrenheit, ugye? Ismerem őket, nagyon szeretem a zenéjüket.
"Szállnom kell, hisz a Földön annyi a csapda, repülni kell, hogy ne fulladjak a porba... Tudom jól, egy kicsit félsz még, milyen lesz majd a zuhanás, Terád vár a sötét mélység, de előbb még, Tiéd a szárnyalás!"
- Miért csinálod ezt velem? Te vagy a legfontosabb ember az életemben, ne hagyj magamra kérlek.
- Rendben, a te kedvedért maradok még egy időre. De nem garantálom, hogy sokáig fog tartani ez az állapot.
- Köszönöm, hidd el, mindent megteszek majd, hogy megtaláld a boldogsághoz vezető utat.
Két nap múlva Szabolcs anyukája hívta Petrát zokogva, megtört hangon, a lány az ájulás szélén hallgatta.
- Fürdőkád... minden véres... nem tudom, miért tette...nem lehet igaz...nem, nem és nem, ez csak egy rossz álom... olyan jó gyerek volt, soha nem bántott senkit...
- Hazudott nekem- gondolta Petra, miközben könnyek szántották végig arcát-, becsapott és itthagyott egyedül, esélyt sem adva nekem, hogy segíteni tudjak neki.
A postaládában egy levél várta, benne pár sor.
" Ment a Hűtlen nehéz fejjel, tudja jól, hogy ő már nem kell. Ég veletek- mást nem mondott, a szeme túlragyogott minden csillagot" Sajnálom Kis Hercegnő, az Élet nevű játékot ma elvesztettem. Ne haragudj rám, hogy becsaptalak, gyáva vagyok és önző, de úgy érzem nincs megoldás. Tegnap kiderült a bőrgyógyásznál, hogy a két folt a karomon, melyeket egy hónapja mutattam, tényleg bőrrák. A doki mondta, hogy kemoterápia meg műtét meg blablabla, de úgyis tudom, ha sikerül, akkor valami más baj történik, én már csak egy ilyen rakás szerencsétlenség vagyok. Valami őrült nagy bűnöm lehetett az életemben, ha Isten így büntet, bár ha végignézek a világon, Isten tutira nem létezik, vagy legfeljebb szeméttárolónak használja ezt a helyet. Ha megtalálod a nagy Őt, mondd meg neki, hogy jobban vigyázzon rád, mint a szeme fényére, mert egy hozzád hasonló lányt nem talál még egyszer. Köszönök mindent.
A temetés után Petra csak bolyongott szülővárosa utcáin, kisírt, feldagadt szemekkel, a szembejövők néztek rá furcsán, de egy sem akadt, aki megkérdezte volna: -Miért sírsz, kislány, mi fáj ennyire?
Mert egy ilyen nemtörődöm világban élt.
A lány egyetlen vigasza a naplója volt, ebbe írta minden gondolatát, az írás eszköz volt számára a fájdalom levezetésében.
Választhatott volna a Szabolcséhoz hasonló, egyszerű megoldást is, de úgy érezte, célja van még az életben, gyermekeket akart és egy szerető férjet, úgy gondolta, előbb-utóbb minden ember megtalálja a boldogságát.
Pesten találkoztam egy furcsa asszonnyal- írta egyik nap a naplójába. Azt hiszem a legtöbben a különc vagy bogaras jelzőt használnák rá. Kitett két széket az egyik forgalmas sétálóutcán, és egy táblát helyezett el maga mellé: Beszélgessünk!
Az emberek egy része koldusnak nézte őt, enyhe undorral és -nem is látlak- kifejezéssel arcukon, felhúzott orral sétált el mellette, mások szidták, és kérdezgették, hogy: Nincs más dolga, ahelyett hogy itt pletykálgat? Nem falun vagyunk ám, ahol nincs semmi dolga az embernek. Ez itt B-U-D-A-P-E-S-T, ha nem tudná. Nincs magának munkája?
Az asszony pedig csak mosolygott alázatosan, a szemei néha szomorúan csillogtak, mégsem ment haza.
Leültem mellé, bemutatkoztunk egymásnak és megkérdeztem, miért csinálja ezt.
- Gondoltam talán lesz néhány ember, akinek szüksége van pár kedves, megértő szóra, egy-két perc beszélgetésre. Meg érdekes megfigyelni a járókelőket, a mozgásukból, az arckifejezéseikből sok mindenre lehet következtetni a belső tulajdonságaikra. Figyeld azt az embert-tegezzük egymást, ha lehet, a magázás és az önözés olyan távolságtartó dolog- öltöny, nyakkendő, aktatáska, "fontosvagyok" arckifejezés- ők a tipikus emberi robotoknak egy fajtája. A napi rutin belevésődött a porcikáikba, szép lassan elgépiesedtek, a jelszó: az üzlet minden és mindenki előtt. Az érzelmeikkel egyre kevesebbet foglalkoznak az állandó tárgyalások, idegtépő telefonálgatások, rohanás után, és szép lassan elfelejtik azt, hogy van lelkük. Hát nem szörnyű dolog ez?
Felesleges emberszabású robotokkal, mesterséges intelligenciával kísérletezni, hiszen lassan mi válunk robotokká. Elfelejtjük, mit jelent az a szó, hogy spontanitás, minden percünket tervezzük, és ha valaki megbolygatja az időrendünket, hát jajj annak.
Visszatérve a kérdésedre... Szeretem az embereket, a társaságot, és egy özvegy vagyok gyermekek nélkül.
- Sajnálom.
- Nem kell sajnálnod, én sem teszem, a sors ezt jelölte ki utamnak, hát ezen kell végigmennem.
- Tehát az ember sorsa eleve elrendeltetett?
- Szerintem az Élet olyan, mint egy főút. A kereszteződésekben mi döntjük el, merre megyünk, de a kanyarokat a Sors adja hozzá, akaratunktól függetlenül. Néha, ha úgy érezzük, hogy rossz kereszteződést választottunk, még visszafordulhatunk, de ez nem minden esetben igaz, vagy a Véletlen, vagy a saját tetteink és gondolkodásunk dönti el.
Azt is mi választjuk, hogy melyik útmenti szállóban maradunk rövidebb-hosszabb ideig, és azt, hogy kiket veszünk fel magunk mellé stopposnak, és hol rakjuk ki őket.
Némelyik stoppos nagyon hosszú ideig marad az autónkban, ők a barátaink és a szerelmeink.
A legfontosabb az, hogy elérve a célunkat, életünk utolsó perceiben visszatekintve elégedetten csettintsünk: Ez aztán élvezetes és izgalmas túra volt!
- Sohasem érezted azt, hogy nem ezt érdemelted, máshogy kellett volna az életednek történnie?
- Természetesen voltak ilyen gondolataim, de mire megyek velük, ami megtörtént, megtörtént, nem a múltban kell élni, hanem a jövőnek. Hiába siránkozunk a régi dolgokon, azok már megtörténtek, le kell zárni magunkban. A jelen számít csak és a jövő.
Két órát csevegtem vele, és olyan jó érzés kerített hatalmába, hogy szavakkal kifejezni lehetetlen. Nagyvonalakban elmeséltem neki az életem, nagyon megértő volt, és jól esett kiadni magamból a bánatot, mely régóta gyötörte a lelkem. A búcsúzás után figyeltem még őt, és most láttam meg, hogy a nő ragyog. Csak ült a széken, emberek siettek el mellette, ő pedig szeretetet sugárzott szét a sétálóutcában, fénylő burok vette körül, amit mosolyokból és kedvességből épített fel. Bolond egy gondolat, de tényleg így éreztem akkor. A béke szigetét varázsolta a mindig rohanók tömegének tengerébe.
Béke Nobel-díj, hah, ez a nő többet tett embertársaiért mint száz másik.
Egy másik bejegyzés a naplóba.
Immár harmadszor voltam fönt Pesten, hogy beszélhessek a főutcán Erzsébettel, és jövő héten meg akartam hívni hozzám vendégségbe, azonban döbbenten és könnyek között olvastam a Népszabadság pár soros cikkében, hogy valaki egyszerűen lelőtte. Valami őrült tette, aki elfogása után azt nyilatkozta, hogy ő Lucifer küldötte, és a nő zavarta a Sátán köreit. Szó szerint ezt nyilatkozta: "zavarta a Sátán köreit". Nevetséges. Elképzelem Lucifert, szarvakkal a fején, belőtt hajjal meg hetyke bajusszal, mikor két cigi között kiadja a parancsot Erzsébet meggyilkolására. Ha nem lenne mélységesen szomorú az eset, most nagyot nevetnék ezen a gondolaton. Beteg egy világ, ahol bárkit, bármikor lelőhetnek.
Két héttel későbbi bejegyzés...
Ma találkoztam egy férfivel. Leszólított az utcán, és meghívott egy katolikus gyülekezetbe jövő hétre. Azt hiszem, elmegyek, talán sikerül megismerkednem pár kedves emberrel, talán Isten igéjében megtalálom a választ a miértekre. És ez a pasi, a mogyoróbarna szemeivel! Azt hiszem, képes lennék a világ végére is követni.
Mivel Petra még soha nem vett részt ilyen összejövetelen, ezért tanácstalan volt, hogy hogyan öltözzön fel. Az egyszerűség mellett döntött, mely nála most egy fehér pólót jelentett farmernadrággal és egy pár sportcipővel.
A megadott találkozóhely egy zöld övezetben lévő családi ház, melyhez egy tüneményes, ápolt kert tartozott. Azaz nagyrészt tüneményes. A kert közepén a lány -eddig soha nem látott- fekete rózsákat és tulipánokat vett észre, melyek kicsit baljós hangulatot árasztottak a szekfűk, margaréták, és a többi vidám színű növény mellett. Az elrendezésnek köszönhetően az ember azt érezte
- Mintha hódolnának a fekete rózsáknak és tulipánoknak- mormolta Petra- nagyon furcsa ízlése van a tulajdonosnak.
Emberek gyülekeztek a ház garázs mellett, a legtöbb résztvevő fiatal nő volt.
Két nagytestű, kopasz férfi állt a nyitott garázskapuk mellett, Petrának egyből a boltok kidobóemberei jutottak eszébe.
- Mire vigyázhatnak itt? Keresztekre, Bibliákra, rózsafűzérekre? - szereplőnk elmosolyodott erre a gondolatra.
Mindkét férfi visszataszító volt, de az egyik különösen rossz érzéseket keltett benne.
Hatalmas testén egy kicsi, 12 évesére hasonlító fej volt egy apró szájjal, és két szürkés színű disznószem adta meg a teljes, nem éppen tökéletesnek mondható összképet.
A szemekben gonoszság csillogott és vágy, ha a nőkre nézett, ami egy szellemileg visszamaradottnak tűnő embernél különösen furcsán hatott, Petra meg is borzongott, mikor a férfi ránézett. A disznószemű észrevette a lány viszolygását, és apró szája gonosz mosolyra húzódott.
Főszereplőnk ekkor látott meg egy barátságos arcot, széles mosollyal, és két mogyoróbarna szemet.
- Péter... -suttogta, és arcán enyhe pír jelent meg, a szíve pedig olyan hangosan és erősen kezdett le verni, hogy félt, a körülötte állók is meghallják előbb-utóbb.
Azt is látta, hogy a női részvevőkre is ugyanilyen hatással van a férfi, és Petra szívében a zöld szemű szörnyeteg is bérelt egy apró helyet.
- Kerüljenek beljebb- mondta nyájas hangon a ház tulajdonosa, majd miután mindenki elfoglalta helyét a garázsban elhelyezett, kényelmesen kipárnázott székeken, megnyomta a fali kapcsolótábla egyik gombját, s a garázskapu halkan zümmögve leereszkedett.
A két kopasz "kidobóember" furcsa színű italokat szolgált fel, Petra vonakodva fogadta el a disznószeműtől a kékes-zöldes színű koktélt, de miután látta, hogy többen belekortyolnak, ő is belekóstolt, és az íze elvarázsolta. Úgy gondolta, a görög istenek ambrózia nektárja sem versenyezhet vele.
Péter közben bemutatkozott és elkezdett mesélni Jézus életéről, a szeretet tanáról, az egyház szerepéről. Lágy hangja hatására Petra olyan boldognak érezte magát, mint még soha, a helyiség megtelt földöntúli színekkel és illatokkal.
- Olyan, mintha lebegnék- gondolta főszereplőnk, és rámosolygott a mellette ellibbenő rózsaszín lepkére, próbált utánarepülni, de úgy érezte, mintha a testét odaláncolták volna a székhez.
Egyikőjük sem tudta még ekkor, hogy a felszolgált italokban olyan hallucigén anyag van, mely az elmét repülésre készteti, a mozgásszerveket viszont gyakorlatilag megbénítja.
Egy idő után történt valami. A levegő egyre hűvösebb lett, és Péter elkezdett latinul kántálni, mély, szinte földöntúli hangon, zakóját s nadrágját közben feketeszínű tunikára cserélte fel. Bár a szöveg továbbra is latin nyelvűnek tűnt, Petra mégis megértette a nagy részét:
- Jöjj hát Kal'lah, jöjj közénk, alattvalód vár rád. Jelenj meg hát, erre kérlek, jelenj meg előttem!
- Áldozat kell, vér kell, fájdalom kell, rettegés kell- válaszolt erre a semmiből egy mennydörgő hang, mely átjárta Petra minden porcikáját.
- A két kopasz férfi ekkor kiemelt egy fiatal férfit és nőt a tömegből, levetkőztették, majd a garázs közepén lévő oltárszerű asztalra fektették őket, majd mellkasukra egy-egy fekete rózsát helyeztek.
Péter ekkor egy nagy, többezer éves, gyémántokkal és smaragdkövekkel díszített nyelű kést vett elő, melyet a sötét időkben élő, régen kihalt nép varázslói állat- és emberáldozatok bemutatására használtak.
Péter a borotvaéles késsel apró vágásokat ejtett a férfi majd a nő testén, melyek mentén élénkvörös vér serkent.
Az oltár körül a levegő színe kezdett megváltozni, egyre több fekete színű szemcse jelent meg, melyek egyre gyorsabban és gyorsabban kezdtek örvényleni a testek körül.
A szemcsék egy idő után fekete, anyagtalan, lüktető ködszerűséget alkottak.
Péter kezéből valamilyen láthatatlan erő kiragadta a kést és a meztelen nő teste fölé emelte.
Aztán a penge tüzes izzással lesújtott. Petra hiába szeretett volna behunyt szemmel, kezeit füleire tapasztva elfordulni, vagy legalább egy nagyot sikítani, a teste nem engedelmeskedett.
A ködből ezután egy alak kezdett el kibontakozni, egy szörnyű lény, gyíkszerű fejjel és denevérhez hasonló testtel, tűzben égő szemekkel.
- Kal'lah, ki az emberek erőszakosságából meríted erődet, fogadd tehát áldozatomat, és segíts nekem, hogy uralkodhassak a világon!- szólította meg Péter rettegéssel de egyben vágyakozással teli hangon.
- Bolond halandó! -lépett hozzá a rémség, az erőszakosság megtestesült démona- senkivel sem fogom megosztani a hatalmam, ez a bolygó szép lassan úgyis az enyém lesz!- majd kinyújtott "kezét" elemi erővel Péter mellkasába vágta, és a férfi életének utolsó képe a saját szívének látványa volt.
Ekkor mintha megtört volna az italok hatása az embereken, halálra rémülten ugrottak fel székeikről, és futottak kifelé a szabadba. Azaz futottak volna, de a garázskapu zárva volt, ennek ellenére úgy rohantak neki a kapunak, mintha képesek lennének átfolyni rajta. Az elsőként odaérő férfit úgy nekipasszírozták a garázsajtónak, hogy azonnal elájult, és körülbelül egy percbe tellett, míg az egyik kopasz férfi rájött, hogy előbb meg kellene nyomni a kapcsolótábla zöld gombját, mely mellett nagy, nyomtatott betűkkel az állt: NYITVA.
Az emberek egymással nem törődve, a másikat letaposva igyekeztek kiérni a biztonságot jelentő kék ég alá, a legtöbbjüknek sikerült, de páran ottmaradtak mozdulatlanul fekve, törött csontokkal. Petra utoljára visszanézett még a garázsba, ekkor azt látta, hogy a rémség épp Péter szívéből falatozik. Több se kellett neki, agya csak egyetlen parancsot diktált végtagjainak, a túlélés parancsát: FUSS!
A közeli útkereszteződésnél nem vette észre, hogy a zebránál piros a lámpa, és minden veszélyt jelző gondolatot félretéve futott tovább. Rémülten figyelt fel a közeledő dudálásra és fékcsikorgásra, és hallotta a háta mögött álló nő kiabálását:
- Vigyázzon, jön az autó, teljesen megőrült?
A szürke sportkocsi már nem tudott idejében megállni, és Petra az ütközés után testével a szélvédőnek csapódott. Az utolsó tiszta kép, amit látott, mielőtt minden elsötétült, egy mosolygó Huskyt formázó felhő volt.
December közepén egy férfi ül Petra kórházi ágyánál egy szobában, melyet a nővérek egymás között csak az élőhalottak termének hívnak. Most három kómás beteg fekszik itt, a lányon kívül egy asszony, aki az elhanyagolt cukorbetegsége miatt került ilyen állapotba, egy fiatal fiú pedig cseresznyeszedés közben esett le nagyszülei kertjének egyik fájáról, és az utolsó ágba olyan szerencsétlenül verte be a fejét, hogy immár két éve alussza álmát.
Petra három hónapja fekszik itt mozdulatlanul, látszólag ügyet sem vetve a külvilág ingereire, Tamás pedig szinte minden nap bejár hozzá, beszél neki, tornásztatja a kezeit és lábait, hogy ne épüljenek le teljesen, mire a lány felébred. Mert fel fog ébredni- ebben bízott tiszta szívvel, és ennyi idő után sem adta fel a reménykedést. Hibásnak érezte magát, hisz ő ütötte el a zebrán, de nemcsak a lelkiismeret-furdalás miatt törődött a lánnyal, hanem, mert minél többet látta a lányt, annál inkább beleszeretett.
- Őrült szerelem- mondta mindig magának, hiszen szinte semmit sem tudott Petráról, és arról, hogy a lány egyáltalán megkedveli-e majd őt.
- A kómás betegek olyanok, mintha szerencsejátékban vennének részt- mondta neki rezzenéstelen arccal a főorvos- vagy felébrednek, vagy nem, nem tehetünk értük túl sok mindent.
Tamás tudta, hogy ez nem igaz, hiszen olvasta, hogy azok a betegek, akiket folytonos fizikai és lelki ingerek érnek, sokkal nagyobb eséllyel ébrednek fel, főleg, ha érzik a feléjük áramló szeretetet. Volt olyan nő, aki például tizenkét éves álomból ébredt fel, és teljesen egészséges lett a különböző terápiák után.
Tehát a férfi a tornáztatás mellett órákat mesélt a lánynak az életéről, a gondolatairól, az elvált feleségéről, aki megcsalta őt, és aki magával vitte Dél- Amerikába a közös gyermeküket, arról, hogy Petra háziállatait a hivatalok beleegyezésével magához vette, hogy nagyon hiányzik Olsonnak- kinek nevét a kutya etetőtálján találta meg.
Magnót is vitt be hozzá, és a lány szobájában talált kazettákat játszotta le órákon át.
Októberben aztán egy nem várt csoda történt az "élőhalottak termében", Tamás egy nap gyenge suttogást hallott, pedig rajta kívül csak a betegek voltak a szobában.
- Szeretem ezt a számot -mondta a sarokban lévő húsz év körüli lány a férfinek.
Ő januárban egy buszbaleset következtében került kómába, s ébredése, valamint a szülők felhőtlen boldogsága reménnyel töltötte el Tamás szívét.
- Talán Petrának is sikerülni fog- gondolta magában örömkönnyek között.
Aztán decemberben valami megváltozott. Tamás egy tudományos cikk alapján egyszerű, eldöntendő kérdéseket tett fel Petrának, és figyelte a beteg reakcióit.
Egy hét után a lány megmozdította a kisujját az egyik kérdés után.
A férfi izgatottan tette fel újra és újra a kérdést, de Petra nem mozdult.
- Talán csak hallucináltam- mondta magának keserűen.
Néhány nap múlva azonban újra megtörtént mindez, Tamás újból kérdezgette a lányt.
- Hiányzik Olson?
A kisujj megmozdult.
- Hiányzik Olson?
A kisujj immár gyorsabban mozdult meg
- Budapesten élsz?
Semmi mozgás.
- Várpalotán élsz?
A kisujj felemelkedett.
Tamás ekkor már tudta, hogy ez igent jelent. Furcsa "beszélgetés" kezdődött.
- Olsont én gondozom, jól van, örülsz neki?
- Igen.
- Van családod?
- Nincsen.
- Szerelmed?
- Nincs.
- Rokonok?
- Nincsenek.
- Nem akarsz visszatérni az életbe?
A kisujj enyhén felemelkedett majd vissza.
- Igen-nem; nem tudom- valószínűleg ezt jelentheti- gondolta Péter.
- Félsz?
- Igen.
- A magánytól?
- Igen.
- Lassan karácsony van, nem szeretnél ünnepelni?
- Nem tudom.
- Nagyon örülnék neki, és is magányos vagyok, Olson és a macskáid is várnak rád. Nem szeretnél velünk ünnepelni?
Petra ekkor kinyitotta a szemét.
- Örömmel- suttogta egy halvány mosoly kíséretében.
Másfél év múlva egy apró temető virágokkal teli sírjánál.
- Látod, én mondtam neked, hogy ne add fel, egyszer minden ember megtalálja a boldogságát. Tamástól annyi szeretetet kapok, hogy minden vele töltött másodperc maga a Mennyország. Figyelmes, gyengéd, kedves, megértő, olyan férfi, akiről a legtöbb nő álmodik.
De néha nagyon hiányzol, Szabi. Te voltál a legfontosabb ember az életemben, és ha nyújtottad volna a kezed, én segítettem volna átjutni az élet buktatóin.
Petra gyönyörű hangon kezdte el énekelni Szabolcs egykori kedvenc dalát Máté Pétertől.
" Egyszer véget ér, a lázas ifjúság, egyszer elmúlnak a színes éjszakák. Sajnos véget ér az álom, sajnos véget ér a nyár, de a szívünk addig új csodára vár. Ezért ne féljünk az Újtól, mert az jót hozhat nekünk, talán abban van az utolsó Remény. Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz, de ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény."
A madarak a temetőben mind elhallgattak e dalra, s a szemerkélő eső valamint az előbújó nap sugarainak hatására gyönyörű szivárvány jelent meg az égen.
Petra könnyekkel a szemében gyönyörködött a szivárványban
- Köszönök mindent, Szabolcs - suttogta, és elindult csillogó szemekkel haza, fájó szívvel a rég elvesztett barát miatt, de boldog tudattal, hogy OTTHON szerető szívek várnak rá.
