Kovács Lajos igazi kispolgár volt. Reggel pontosan hat óra nulla perckor óracsörgésre ébredt. Húsz év után már régen magától is felébredhetett volna, de az óracsörgés a két évtized alatt jelképpé vált számára: A megbízhatóság, pontosság és állandóság jelképévé, még ha ezt így soha nem is fogalmazta meg magának, hisz mi sem állt távolabb tőle, mint nyilvánvaló dolgokat magyarázgatni.
Borotválkozás közben a híreket hallgatta, bár különösképpen nem érdekelték a világ eseményei, de szerette tájékozottnak érezni magát. A borotvát ötször öblítette el langyos vízben, és ugyanolyan szögben fektette vissza a fürdőszoba polcra, ahogy elvette onnan.
A kommentátorokat már reggeli közben – két lágy tojás pirítóssal és egy bögre teával, amelyben kettő és fél kanál cukrot kevert el – engedte el a füle mellett. Ezeket a fejtegetéseket csak szószaporításnak tartotta. Lelőtték, csődbe ment, drágult – ezek tények, a többi már csak találgatás, nem szabad rájuk időt pazarolni.
Szürke nyakkendőjének gondos megkötése után elindult a hivatalba, ahol már két évtizede dolgozott. Elégedett volt munkájával, hisz a HIVATAL adta meg számára a mindennapi nélkülözhetetlenség érzését egy olyan világban, ahol minden és mindenki rögtön helyettesíthető és szükség szerint egy ugyanolyan szabvány szerinti valamivel vagy valakivel lecserélhető. A jól bejáratott rendszer szerint, a szorgos munkával töltött napot egy alapos vacsorával, némi tévénézéssel zárta. A precíz időbeosztást és megbízhatóságot nem csak közvetlen munkatársaitól, de mindentől és mindenkitől elvárta, akivel csak érintkezésbe került.
Ma reggel azonban a hét órás busz késett. Már a késés is elég felháborító, sőt megdöbbentő, hisz hogy jön egy busz ahhoz, hogy ne pontosan érkezzen a megállóba, mikor ő ott várja. Húsz éve. Minden áldott nap. És most késik. És még mindig késik. Elképedéssel vegyes kétségbeesést váltott ki belőle a felismerés, miszerint a járat kimarad, így kénytelen gyalog elindulni.
A napsütötte utcán emberek siettek a dolguk után és a buszmegállóban várakozók közül szemmel láthatóan senkit sem rázott meg mélyebben a járat kimaradása.
– Na, ez a nap is jól kezdődik! Soha be nem dumálom a főnökömnek, hogy ma is kimaradt a busz! Ez az én formám! – A panasz egy mellette álló húsz év körüli feltűnően csinos lánytól eredt, akin egyáltalán nem látszott, hogy elégedetlen lenne a formájával. Hosszú szőke hajával szabadon játszott a szél, arcáról csak úgy sugárzott az életöröm, és mosolygott! Atyavilág, de hogy mosolygott! Mintha a világ legnagyszerűbb dolga lenne elkésni a munkából, és a várható főnöki letolás minden élvezetek netovábbját nyújtaná. Kovács úr, aki az első pillanatokban fel sem fogta, hogy ez a szédítő mosoly neki szól, őszinte csodálkozással fordult a leányhoz:
– Hogyhogy ma is? Tudtommal ez a busz az utóbbi években mindig pontos volt, tudja, minden nap ezzel utazom és... akarom mondani..... khmm... – Miközben beszélt lassan ráeszmélt, hogy egy ismeretlen fiatal lánnyal társalog, ami már önmagában is elképesztő, hisz az utcai ismerkedést mélyen elítélte. Az, hogy ez a leány nem csak szép volt, hanem a mosolya simogató fátyolként vette körül a szerencsés kiválasztottat, nos ez végképp szavát vette. A lány, úgy látszott, megszokta már a hasonló reakciókat, mert nem várta meg a mondat befejezését, hanem egy icipicit, de tényleg csak egy icipicit szégyenkezve válaszolt:
– Nos, az a helyzet, hogy tegnap elaludtam, és hát mit szépítsem, a főnöknek azt füllentettem, hogy kimaradt a buszom.
– Hát igen – kezdte Kovács a választ – így tényleg nehéz lesz megmagyarázni a dolgot.
Miközben beszélt a felháborodás lassan felülkerekedett iménti zavarán:
Ez a mai fiatalság – gondolta – Kötelességtudatuk nincs, de a főnök átejtését, a szabályok kijátszását, az élet kérlelhetetlen tényeinek figyelmen kívül hagyását gyorsan megtanulják. Utána persze, ha már megvan a baj, panaszkodnak.
Persze szigorú gondolatait nem mondta ki. Elég volt csak rápillantani a leányra és máris olyat tett, amiről hideg fejjel kétségtelenül a lehető legelítélőbben nyilatkozott volna. Kovács Lajos leintett egy arra járó taxit, kinyitotta a hátsó ajtót és a leányt az egész életét a laza nagyvonalúság jegyében leélő úriember eleganciájával tessékelte előre.
– Ha megengedi, elviszem a munkahelyére. Számomra is kínos lenne, ha elkésnék, fontos tárgyalásom kezdődik fél nyolckor, így kénytelen vagyok taxival menni.
– Te jó ég! – gondolta– Miket hordok én itt össze... Még hogy kínos lenne... meg tárgyalás... Hisz gyalog is odaérnék húsz perc alatt… Mi történik velem? Hisz én hazudozom... Csak nehogy olyan szemtelen legyen ez a kis fruska, hogy elfogadja a hívást! Majd ismét ránézett a "kis fruskára", aki mosolyogva visszanézett rá és így szólt:
– Nagyon kedves Öntől, de igazán nem akarok a terhére lenni...komolyan.
Kovács Lajos a negyvenkilenc éves, szürke hivatalnok itt, ebben a percben veszítette el az esélyét élete változatlan folytatására. Az egyszerű "hát akkor sajnálom, de nekem tényleg sietnem kell" válasz helyett belenézett azokba a kék szemekbe....A következő pillanatban már–már kétségbeesetten tárta még szélesebbre a kocsi ajtaját. Hűvös eleganciája kezdett lefoszlani róla, hisz még a legkékvérűbb angol lord is veszít némileg flegmaságából, miközben kicsúszik elerőtlenedett kezéből a mentőöv a viharos óceán közepén. Kovács úr pedig azokban a kék szemekben készült éppen mindörökre elveszni, és mint fuldokló mentőövet, úgy szorította a kocsi kilincsét. Kissé rekedtnek hallotta saját hangját:
– Nézze, ugyanarra a buszra vártunk, így vélhetően egy irányban van a munkahelyünk, komolyan semmi problémát nem okoz nekem, ha ketten ülünk a kocsiban.
Kovács úrban már–már boldogsággal határos megkönnyebbülés áradt szét benne a válasz hallatán:
– Tudja mit, ha tényleg nem okoz gondot, elfogadom a meghívását.
A taxiban egymástól illedelmes távolságra ültek. A lányról kiderült, hogy titkárnőként dolgozik Kovács cégének szomszédságában. Nemrég fejezte be az iskoláit, szereti a munkáját, a nyugalmat és nem szereti az olasz konyhát, de imádja a kínait.
A Kovácsot rabul ejtő erő a kocsi zártságában megsokszorozódott. Mosolyok, mozdulatok, illatok... Nem volt mit tenni ellenük, egyszerűbb volt sodródni az árral, és hagyni, hogy megszűnjön a világ és csak ez a lány, ez a pillanat létezzen.
Magáról csak keveset beszélt, azt is inkább a lány kérdéseire válaszolva. Egyszerűen nem tudott mit mondani. Egyik percben forróság öntötte el, de csak azért, hogy a következő pillanatban rátörő hidegrázás még rosszabb legyen. Reggel még minden olyan egyszerűnek látszott. Most meg itt ül egy taxiban egy idegen lánnyal, és egyszerűen nem érti saját magát. A pár perces taxizás alatt sok minden megfordult a fejében: Mit csinálok én most? Mi történik velem? Beteg vagyok? Mi ez az egész?
Miután kitette a lányt a földszintes épület előtt, még ült egy darabig a taxiban és nézte a távolodó alakot, akit mintha menet közben a szél kapott volna fel. Lába nem látszott érinteni sem a járdát, sem a lépcsőt. Megvárta, míg eltűnik a forgóajtó mögött, és lassan, szédelegve bement az irodájába.
Mit tagadjuk, munkájával cseppet sem törődött egész nap, hovatovább egyszerűen őrjítően unalmasnak, minden képzeletet felülmúlóan bosszantónak találta a vastag poros aktákat és a bennük tárgyalt ingatlan ügyleteket. Félelemmel vegyes megdöbbenés kísérte a felismerést, hogy az évtizedekig nagy odaadással végzett munkáját hirtelen esztelen, fantáziátlan, lélekölő robotnak, a hivatalt pedig jámbor birkák akoljának látja. Egy külső szemlélő tárgyilagosságával, meglehetős rosszallással vizsgálgatta az érzéseit, de nem volt mit tenni a dolog ellen.
Ebédszünetben a szomszéd irodaház ajtaját figyelte, hátha meglátja a leányt, és talán megérti, mi is történik vele éppen. Hiába leste azonban a bejáratot, nem sikerült megpillantania az ismerős arcot. A nap további részében úgy ült az íróasztalánál, hogy lássa a szomszéd irodaházból kilépőket, ám ez a próbálkozása sem vezetett – a lehetetlen nyaktartás miatt szerzett – hátfájáson kívül semmilyen eredményre.
Mindig öt órakor állt fel az asztalától, hogy elérje a fél hatos buszt, ma azonban még a lemenő nap sugarait is az irodaablakból figyelte, némileg elcsodálkozva, hogy eddig észre sem vette szépségét.
Valószínű, hogy éppen nem láttam kilépni az ajtón, vagy egyszerűen elkeveredett a járó–kelők között – gondolta, miközben az utcai lámpák sápadt fényében ballagott lassan hazafelé. Szórakozottan rugdosott egy kavicsot és egyre csak a lány körül forogtak a gondolatai.
Közvetlenül elalvás előtt ötlött fel benne, hogy talán egyszerűen beleszeretett az ismeretlenbe. Ez elégséges magyarázattal szolgálna egész napos esztelen viselkedésére. A gondolat annyira meglepte, hogy felkelt és járkálni kezdett a szobában. Miközben rótta a köröket, tudomásul vette, hogy – bármi legyen is ez, akár egy hirtelen jött szerelem, akár bármi más – valami érthetetlen dolog történik vele. Kovács úr nem szerette az érthetetlen dolgokat. A tény az tény. Jelen esetben az a tény, hogy egész nap úgy viselkedett, mint egy szerelemtől félbolond kisdiák az első randevú előtt. – Nem, ez mégsem „szerelem első látásra” – gondolta. Volt ő már szerelmes és épp eléggé ismerte az érzést ahhoz, hogy megsejtse ez több is, kevesebb is annál. Töltött magának egy kis pohárral a különleges alkalmakra félretett portóiból, majd fáradtan ágyba dőlt, tudomásul véve, hogy hosszabb ideig tart megfejteni ezt az egész lehetetlenséget, mint gondolta.
Húsz év óta először felejtette el felhúzni a vekkert.
Zavaros álmaiban többször is megpillantotta az utcán lassan sétáló lányt, ám mire utolérte és megfogta a vállát, minden alkalommal ismeretlen arcok néztek rá csodálkozva.
Nyúzottan ébredt fel és egyáltalán nem foglalkoztatta az óracsörgés hiánya, csak azt nézte, hogy még nem késte el a buszt. Reggeli nélkül, gyors borotválkozás után szaladt a megállóba, hogy biztosan ott találja a lányt. A busz pontosan jött, de a lány nem várakozott sem a buszmegállóban és a buszon sem látta sehol.
Ez a napja is a tegnapihoz hasonlóan telt. Leste a portát, ismét csak eredmény nélkül.
Több hetes figyelés, árgus keresgélés után már bizonyos rendszert is észrevett a szomszédos épületben dolgozók munkarendjében és ez alaposan meglepte. A rendszer a rendszeresség teljes hiányából állt. Egyszerűen mindig nyitva volt a porta és az alkalmazottak teljesen véletlenszerűen jöttek – mentek. Nyoma sem volt hivatali időnek vagy bármi másnak, ami egy rendesen működő irodaháznál elvárható lett volna. Végül is – gondolta – könnyen elképzelhető, hogy mindenki saját maga osztja be az idejét és az a lényeg, hogy elvégezze a rábízott munkát. – Néhány hete egy ilyen ötletnek a puszta felvetése is mélységes felháborodással töltötte volna el, most azonban nem talált benne semmi kivetnivalót, sőt akár maga is szívesen kipróbálta volna.
Eltelt már két hónap és azóta sem látta a lányt és már nem is kereste. Mást keresett. A mosolyt. Azt a mosolyt, ami úgy rabul ejtette. Kereste és meg is találta csak éppen más emberek arcán. A szomszédén, mikor jó reggelt kívánt, a közértes kisasszonyén, miközben a kezébe adta a húsz deka felvágottat, egy ismeretlen járókelőén, aki csak szembe jött vele az utcán, és egy reggel megpillantotta a saját arcán is borotválkozás közben.
Többé már nem kereste a mosolyt sem, hisz megtalálta, és az is megtalálta őt. Ott volt az mindenhol, nemcsak az emberek arcán, hanem a reggeli gazdasétáltatást végző kutyák vidám farkcsóválásában, a madarak csicsergésében, a fák zöldjében és a szél susogásában.
Kovács úr egyszerűen szerette az életet. Jól érezte magát a bőrében, sőt – ahogy magának is bevallotta egy reggel a tükör előtt, új keletű mosolyát nézegetve – egyszerűen boldog volt. Hosszabb időnek kellett azonban eltelnie, mire tudatosult benne, ezt a boldogságot bizony annak a munkájából elkéső, füllentős „kis csitrinek” köszönheti. Már nem kereste, de tudta, ha valahol meglátja, egyszerűen odamegy hozzá, és megköszöni neki, még akkor is, ha a leány nem is emlékszik rá és bolondnak nézi.
Azon a reggelen is, mint egy hónapja már majd’ minden nap, ha szép idő volt, ráérősen ballagott az utcán és azon morfondírozott, lehet, másik munkát keres. Talán emberekkel kéne foglalkoznia, vagy zenélni. Kár, hogy botfüle van – gondolta mosolyogva – majd elképzelte a saját arcát egy évvel ezelőtt, amint valaki azt ecseteli, milyen jól érezné magát tanárként esetleg zenészként. Ezen aztán még szélesebben elmosolyodott. Ebben a pillanatban vette észre a lányt. Előtte ment pár lépéssel, így nem látszott az arca, de Kovács biztos volt benne, hogy ő az. Egyszerűen összetéveszthetetlen volt az a légies könnyedség, amivel szinte a járda felett lebegve lépkedett. Első reakciója az volt, hogy gyorsan utánaszalad, és megköszöni az új világot, amire kaput nyitott neki. Mégsem ezt tette. Maga sem tudta megmagyarázni, de hirtelen úgy érezte, mindent elronthatna, ha most nem követné egy darabig észrevétlenül. A vágy, hogy megtalálja már eltűnt, de most, hogy megtalálta, egyszerűen muszáj volt többet megtudnia róla. Kicsit szégyellte magát, de tudta, most nem fogja szem elől téveszteni, és ha egy darabig követte, még az irodaház előtt odamegy hozzá, és mindent elmond neki, miután elnézést kért. Még ha százszor is bolondak nézi.
A lány céltudatosan haladt az utcán, láthatóan nem érdekelték sem a kirakatok, sem a körülötte sétáló emberek. Kovács meglepődve vette észre, hogy nem a munkahelye felé siet. Mintegy negyedórás séta után elővett egy jegyzetfüzetet a táskájából és miután alaposan áttanulmányozta, elindult egy megálló felé, ahol már több ember is türelmetlenül várta a késésben lévő buszt. Már–már odalépett hozzá, hogy beszéljen vele, hisz ha felszáll, könnyen szem elől tévesztheti. Ekkor azonban a lány elővett a táskájából egy fényképet, alaposan megnézte és eltette, majd egy középkorú, szomorú kinézetű, szürke, kitérdelt nadrágot, a kopottsága miatt meghatározhatatlan színű pulóvert viselő férfi mellé lépett, majd úgy, hogy véletlennek tűnjön, meglökte a férfi vállát és zavartságot tettetve elnézést kért, majd mosolyogva folytatta:
– Tudja, ma kezdek az új munkahelyemen, egy cipőboltban, és igazán nem a legjobb kezdés rögtön első nap elkésni, de akárhogy nyújtogatom a nyakam, ez a busz csak nem akar ideérni.
A fickó eddig mereven előre nézett, mint akit az sem érdekel, ha a busz soha sem ér ide. Most azonban oldalra fordult, így Kovács jól láthatta az arcán megjelenő meglepetést, ami nagyon gyorsan átváltozott zavart megilletődöttséggé a lány mosolya láttán. Tisztán érezhető volt, nincs ahhoz szokva, hogy gyönyörű lányok ilyen sugárzó mosollyal mentegetőzzenek, amiért meglökték.
– Ugyan már kisasszony, igazán semmiség és én… – próbálta zavartan folytatni, de a mosoly teljesen hatalmába kerítette. Csak nézett a lányra egy szó nélkül és láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel.
– Én is nagy rohanásban vagyok, de fogalmam sincs, mikor jön a busz…. – akadt el ismét a hangja.
– Te jó ég – villant át Kovácson a gondolat – ez a fickó még annál is zavartabb, mint én voltam. Ekkor értette meg, hogy a lány ezt a buszmegállót és ezt a szakadt férfit kereste. Nem értette az egészet, mit akarhat egy ilyen lány ettől a szánalmas alaktól? És mit akarhatott fél éve tőle, amikor, ha másképp is, de ő is csak egy szánalmas alak volt?
Taxi kanyarodott a buszmegállóhoz, és akárcsak annakidején ő, a férfi is leintette, és pár másodpercig értetlenség ült ki az arcára, hogy tulajdonképpen most mit is csinál, hisz nemhogy taxira, de vélhetően buszjegyre sincs elég pénze.
Kovács felismerte a taxit! Ugyanaz a Nissan volt, még a horpadás is megvolt a bal sárvédőn, ugyanaz a sofőr vezette, akit annak idején ő is leintett. Mi folyik itt? – gondolta most már ingerülten. Mi a fenét művel ez a nőszemély? Összedolgozik ezzel a sofőrrel a nagyobb forgalom kedvéért? – Amilyen gyorsan jött az ötlet, éppen olyan gyorsan el is vetette, mint nyilvánvaló ostobaságot. A hosszú séta, a jegyzetfüzet, a fénykép mind azt mutatják, itt emberekről és nem plusz fuvarokról van szó. Egyébként is ez a fickó valószínűleg nem fogja tudni leszurkolni a viteldíjat. Hirtelen eszébe jutott, hogy akkor ő sem fizetett a sofőrnek miután kiszállt a kocsiból. Ezek szerint a sofőr és a lány mégiscsak együttműködnek. Tehát a lány bizony rászedte, de cseppet sem neheztelt érte, csak egyre kíváncsibb lett.
Közben a lány szabódott, de mint várható volt, végül beültek az autóba és elindultak. Szerencsére a nagy forgalom miatt csak lépésben haladhattak, így egy darabig a járdán követte őket, majd ő is fogott egy taxit. A sofőr elég ügyesnek bizonyult, sikerült végig a nyomukban maradni. Egy külvárosi cipőbolt előtt álltak meg, ahova a lány bement, miközben a szakadt fickó révületben nézett utána. Kovács úr alig bírta visszatartani a nevetését, miközben elképzelte ezt a bárgyú kifejezést a saját arcán azon a fél évvel ezelőtti reggelen. A lány után akart menni, de mikor fizetni akart, a sofőr – a legnagyobb megdöbbenésére – bezárta az összes ajtót, majd hátrafordult:
– Uram, ezt a fuvart tekintse a cég ajándékának, nem kell fizetnie érte!
– Köszönöm, de nem értem, miért hozna el ide ingyen? Különben meg akár ingyen, akár fizetés után, de ki szeretnék szállni, ön pedig véletlenül bezárta az ajtókat. Lenne szíves kinyitni a kocsit?
– Attól tartok ezt nem tehetem, Uram. – mondta kedvesen mosolyogva a sofőr.
– Mi az, hogy nem teheti? Értse meg, sürgős elintéznivalóm van, egyszerűen ki kell szállnom! – kiáltotta most már idegesen Kovács, miközben a siker minden reménye nélkül próbálta felhúzni az ajtózáró kis pecket. Miután rájött, hogy innen nem fog egyszerűen kiszállni, alaposabban körülnézett a kocsiban, valami más menekülési lehetőséget keresve. Nem lehet igaz – gondolta – pont ma bírtam kifogni egy őrült vezette taxit. A végén ismét szem elől tévesztem! Hirtelen megakadt a szeme a sofőr jelvényén és egyszerre mindent megértett. Ugyanez az embléma volt a lány taxiján. Rájött, nincs mit tenni, a sofőr nem véletlenül járt arra, amikor ő kocsit keresett. Legalább gyanút foghattam volna, – szidta magát, aztán beletörődve hátradőlt az ülésen, és hosszasan tanulmányozta a különös alakú emblémát. Egyszerűen nem bírt rájönni, mit akar ábrázolni. Kicsit később szinte baráti hangon szólt az elől ülő alakhoz.
– Rendben, nem enged kiszállni. Gondolom, azt sem árulja el, mit akar tőlem, igaz?
– Eltalálta, Uram – válaszolta a sofőr– de mindent meg fog tudni
– Ugyan mikor és kitől?
– Tőle, és szerintem hamarosan – mutatott ki a sofőr az ablakon és Kovács már meg sem lepődött különösebben, mikor a cipőboltból a lányt látta kilépni. Mosolyogva sétált a kocsi felé, szokása szerint szinte az úttest felett lebegve, mint aki éppen végzett egy feladattal és cseppet sem sietős a dolga.
– Szóval engem itt most szépen palira vettek, mi? – kérdezte megkönnyebbülten, miközben a közeledő légies alakot figyelte. – Egyébként mindig így sétál? Már úgy értem, hogy szinte lebeg?
– Szerintem, egy ideje már maga is könnyedebben lépked, mint mondjuk egy évvel ezelőtt – vigyorgott jókedvűen a kérdezett.
A lány ebben a pillanatban ért a kocsihoz és magától értetődő természetességgel ült a hátsó ülésre Kovács mellé, és tudomást sem véve a férfiról előreszólt a sofőrnek:
– Induljunk, de az utca végén álljunk meg, és légy szíves sötétítsd be az ablakokat. Egy kis ideig várnunk kellene.
A kocsi mellett elhaladó járókelők nem vehették észre a lányt, amint a hátsó ülésen utazó kisgyerekekhez hasonlóan, feltérdel az ülésre és izgatottan figyeli azt a gyárkaput, amin a reggeli kis szürke fickó bement. Kovács nem szólt egy szót sem, de egyre jobban összezavarodott benne minden.
Továbbra is nyomasztó csend uralkodott az autóban, és már meg akart szólalni, de elég volt rápillantani a lány arcára, hogy elmenjen a kedve a csend megtörésétől. A kislányos póz ellenére nyoma sem volt azon az arcon semmiféle mosolynak, helyette egy tudós feszülten kíváncsi arcát látta amint egy kísérlet eredményét lesi. Kovács úgy döntött, ennyi erővel ő is hátrafordulhat. Miközben feltérdelt, a lány meglepetten nézett rá és egy pillanatra elmosolyodott. Fogalma sem volt róla mennyi ideig térdeltek így a hátsó ülésen és azt sem értette, mire várnak, de megszólalni nem akart. Egyszer csak kinyílt a kapu és kilépett rajta a szürke ruhás ember.
Lassan, határozatlanul elindult a szemközti cipőbolt felé ám félúton megtorpant és csak nézte a bolt kirakatát, majd rövid tétovázás után ismét lépett egyet, ám a lendülete még a lépés befejezése előtt megtört, és a férfi egyik lábát fél lépéssel a másik elé téve szinte megdermedve állt az üres út közepén, mint aki azt sem tudja, hol van.
A kihalt, lepusztult külvárosi utcán egyedül tébláboló férfit hirtelen nagyon megsajnálta Kovács. Istenem – gondolta – hisz erről meg lehetne mintázni az elesettség szobrát. Majd hirtelen rájött, hogy azon a reggelen, miután bement az irodába, talán őt is ugyanígy figyelte és sajnálta valaki.
– Indulhatunk – szólalt meg végre elégedetten a lány és kényelmesen hátradőlt, majd Kovácsra nézve még hozzáfűzte: Azt hiszem, a napnak még koránt sincs vége.
Csak a kocsi kerekeinek surrogása hallatszott amint elsuhantak a vigasztalan külvárosi utcákon, maguk mögött hagyva a színevesztett, málló vakolatú, a gyárak füstjétől elpiszkolódott házakat. Az ipari kerületek vigasztalanságát időnként egy–egy zöld folt enyhítette. A lány csak a külváros elhagyása után fordult Kovácshoz:
– Ez a férfi nagyon nehéz eset volt. Erejét meghaladó adósságokba keveredett. Munkáját elveszítette, később a felesége, akinek a kedvéért felvette a kölcsönöket, elvált tőle. Az asszony tehetős szeretője pénzén fogadott jó válóperes ügyvédnek köszönhetően, a bíróság a feleségnek ítélte a lakást és a gyerekeket. Ekkor kezdett el inni. Rövid idő után a gyerekek láthatási jogát is megvonták tőle züllött életmódja miatt. A belvárosban ácsorgott, mikor odament hozzá egy rendőr azzal, hogy itt tilos koldulni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A maradék önbecsülését is elveszítette és a talaj végképp kezdett kicsúszni a lába alól, egyre gyakrabban gondolt az öngyilkosságra. Ekkor figyeltünk fel rá és az előbbi viselkedéséből ítélve talán joggal remélem, még időben találtuk meg.
Elgondolkodva nézegette a kocsi mellett szaladó fákat és hozzátette: Még tizenhét éves korában is gyönyörű verseket írt… Nekem legalábbis tetszettek.
– Szóval reméli, hogy idejében találták meg. Kik? Kik találták meg őt és gondolom engem is? És miért pont engem? Tudja, hogy teljesen megváltozott az életem mióta találkoztunk? Ma, amikor megláttam magát véletlenül az utcán, csak meg akartam köszönni ezt a változást, és most meg is köszönöm, de az utóbbi órák eseményei után, gondolom, joggal kérek magyarázatot arra, ami velem történt!
Miközben beszélt nem figyelte, merre haladnak csak a lány reakcióit leste. Bármilyen kedves kis csitrinek is látszik, megbizonyosodott róla, hogy nem az, akinek mutatja magát. Ha pedig egyszer becsapják az embert, még ha a saját érdekében is teszik ezt, jobb résen lenni és gyanakodva fogadni a másik reakcióit. Alaposabban, most már elfogulatlan szemmel és hideg fejjel vizsgálva észrevette, hogy a „csitri” jelző korántsem helytálló. Egy középkorú, nagyon nagy szakértelemmel huszonévesnek sminkelt nő ült mellette, aki cseppet sem jött zavarba a férfi vizslatásától, sőt mintha még mulatott is volna magában rajta. A mosoly, ami lassan megjelent az arcán még csak nem is emlékeztette Kovácsot arra a varázsra, amivel fél éve találkozott. Ez egy olyan ember arckifejezése volt, aki sokat dolgozott valamin és most kezdi látni a munkája eredményét. Ennek ellenére – gondolta – igazán jó érzés, mikor így néz az emberre.
– Megértem a kíváncsiságát és igaza van, ha úgy gondolja, joga van mindent megtudni, de ha nem haragszik előtte még sétálunk egy kicsit.
Kovács legnagyobb meglepetésére a kocsi az oly sokáig figyelt irodaház előtt állt meg. Önkéntelenül szaladt ki száján a kérdés: – Hogyan, hát mégis itt dolgozik?
– Igen is, meg nem is – hangzott a talányos válasz. – Az épület stimmel, de ami a cégtáblát illeti, az nem igazán fedi a valóságot – mutatott az export – import kereskedelmi társaságot hirdető táblára.
Beléptek a távolról oly sokszor figyelt forgóajtón, majd elindultak a szürke műpadlóval borított végtelennek látszó folyosón. Jobbról, balról egyaránt irodák nyíltak és amennyire futó pillantásokból meg lehetett ítélni egy kissé elhanyagolt, de teljesen szokványos irodaépületben jártak. Sem a környezet, sem a folyosókon dolguk után siető emberek nem utaltak semmiféle különlegességre. Mire idáig jutott a megfigyeléseiben megálltak egy liftajtó előtt. Minek egy földszintes épületbe lift? – kérdezte a mellette álló sofőrtől, aki eddig némán ballagott mögötte.
– Csak fölfelé földszintes az épület – felelte.
A lift nem hasonlított semmilyen más eddig látott felvonóhoz. Egyetlen gomb volt elhelyezve a falon és körben biztonsági hevederekkel ellátott székek álltak.
– Kérem, üljön le, és csatolja be az övét ugyanúgy, mintha repülőgépen ülne! Ne lepődjön meg, de elég gyorsan fogunk lefelé menni.
Miközben bekapcsolta az övét kiesett a zsebéből a tolla, már hajolt előre, hogy felvegye, amikor rászólt a sofőr:
– Hagyja csak a földön, érdekes látványban lesz része! Én egyszerűen nem tudok betelni a dologgal.
A kérés ellenére Kovács igen is meglepődött, hisz az egyik pillanatban még békésen állt a lift, majd a következő pillanatban elkezdett zuhanni. A toll pedig felemelkedett a földről és ott lebegett az orra előtt. Tekintve, hogy Kovács is tanult fizikát rájött, hogy nem csak úgy érzi, hogy zuhan, hanem tényleg szabadesésben megy lefelé a lift. Mielőtt azonban az alkalomhoz illően megrémült volna, a zuhanás lassan fékeződni kezdett, majd a lift puhán megállt. Az egész nem tarthatott tovább tíz másodpercnél.
– Na, hogy tetszett? Megyünk még egy kört? – kedélyeskedett a sofőr, majd hozzátette: – Ne nagyon számolgassa, pontosan kétszázötven méter mélyen vagyunk.
Egy rövid folyosóra jutottak, amin egyetlen ajtó árválkodott. Kovács most már biztos volt benne, hogy valami szupertitkos katonai kísérletbe csöppent, így némileg meglepődött, hogy nem lát sehol, semmilyen biztonsági berendezést vagy őrséget. A közönséges bejárati ajtó még tovább rombolta illúzióit. Amikor a nő mindenféle kulcs nélkül egyszerűen kinyitotta az ajtót, és mint vendéget előreengedte, végképp elvetette a katonai kísérlet ötletét. Tágas irodába léptek be, ahol tíz–tizenkét ember üdvözölte őket munkájukból felpillantva. A sofőr hanyagul búcsút intve ült le az egyik asztalhoz.
Áthaladtak az irodán, majd egy másik, már kisebb ám jóval kényelmesebbnek látszó helységbe jutottak, ami –Kovács hivatalnoki tapasztalatai alapján – valószínűleg a főnöké lehetett. A lány leült az íróasztala mögé, majd hellyel kínálta Kovácsot is.
– Azt hiszem az lesz a legegyszerűbb, ha az elejétől kezdve elmesélek mindent. Ha valamit nem ért, nyugodtan kérdezzen közbe.
– Jól van – bólintott Kovács.
– Észrevette már, hány ember végez olyan munkát, amit egyszerűen nyűgnek tart, vagy egyenesen gyűlöl? Mennyien vannak azok, akik belekeveredtek egy olyan élethelyzetbe vagy szerepkörbe, amiből nem tudnak kilépni, de ha benne maradnak, szép lassan belefásulnak–szürkülnek és így élik az életüket mázsás súlyként cipelve az unalmat, fásultságot később az életuntságot? Mire megöregednek elfelejtik, hogy valaha szép életről, izgalmasan–kihívó munkáról, erejüket pezsdítően próbára tevő feladatokról, az élet nagy kalandjáról álmodoztak. Vannak szerencsések, akik ideig–óráig képesek így élni, aztán történik valami és beállnak ők is a szürkülve – eltűnő tömegbe, hogy az időnként felvillanó szép álomképekre csak legyintsenek mondván: „Az álmok sohasem válnak valóra, ne is foglalkozzunk velük! Végezzük hát a napi robotot, hisz ebből élünk!” És végzik, majd lassan bevégzik. Gyerekeik megtanulják tőlük, hogy az élet nem más, mint beletörődések és megalkuvások sorozata, és az álmokat sokkal könnyebb elfelejteni, mint megvalósítani.
Generációkon keresztül ismétlődő sémáról van szó, amelyből csak nagyon kevesen tudnak a maguk erejéből kilépni. Az idő előrehaladtával – és itt nem kell feltétlenül évszázadokban gondolkodni – ezeknek az embereknek a száma csak egyre nagyobb lesz, hisz a gyerekek a szülőktől is tanulják az életet. A folyamat elég lassú de beavatkozás nélkül eljuthatunk akár odáig is, hogy emberek tömegein lehet úrrá az enerváltság, életuntság és általános életfelfogássá válhat a reménytelenség. Márpedig egy reménytelen, életunt tömeggel bármit megcsináltathat egy energikus, szuggesztív személyiség. Nem kell mást tennie, mint egy egyszerű célt kitűzni a tömegek elé egy könnyen emészthető, de hangzatos filozófiával körítve. Ezt tette a történelem majd minden diktátora, hisz a recept nagyon egyszerű: Végy egy könnyen fanatizálható tömeget, biztosítsd őket valamilyen alapon – ez lehet faji, vallási vagy akármi más is – a felsőbbrendűségükről, majd adj nekik programot, aminek a végrehajtása után az őket megillető helyre kerülnek a világban. Gondolom, nem kell történelmi példákat részleteznem, de gondoljon csak a húszas évek németországára.
– Nem akarok akadékoskodni, de ez azért egy meglehetősen leegyszerűsített történelemszemlélet. Nem hiszem, hogy csak ezzel meg lehetne magyarázni a történelem nagy tragédiáit.
– Természetesen mi sem úgy gondoljuk, hogy csak ezzel tökéletesen meg lehet érteni mindent. Azt azért elfogadhatja, hogy az ennél kétségtelenül bonyolultabb összefüggés láncolatból ez egy láncszem, és ha ennek a láncnak egy darabját sikerül meggyengíteni, előbb – utóbb, talán, maga a lánc is elszakadhat.
Kovács kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. Nem történelem órára számított és ennek hangot is adott.
– Rendben. Tegyük fel, hogy igazuk van, de akkor is, hol kerülök én a képbe? Nem voltam sem életunt és nem is vagyok éppen egy látens diktátor. Különben is, még mindig nem tudom, kik maguk és hogyan sikerült ilyen változást elérniük velem, vagy azzal a másik emberrel ma reggel. Csak azt ne mondja, hogy mindketten egy emberként szerettünk magába, mert azt nem hinném el!
– Ez egyszerre több kérdés volt, ha megengedi, azzal kezdem, hogy kik vagyunk. Először is, semmiféle cégnyilvántartásban nem találna meg minket, teljes titokban dolgozunk. Sem a mindenkori kormány és semmilyen államhatalmi szerv nem tud a működésünkről. Így volt ez ötszáz évvel ezelőtt és így van ez most is.
– Azt akarja mondani, hogy maga több száz éves? – nevette el magát Kovács. – Ne haragudjon, de ilyen jó sminkmesterek létezésében nem hiszek.
– Természetesen nem magamról beszélek, hanem a rendünkről. Az előbb említett folyamatok nem ma kezdődtek. Közel ötszáz évvel ezelőtt alapították a szervezetünket. Akkor még csak, mint egyfajta szeretetszolgálat működött. Céljuk egyszerűen annyi volt, hogy minél több embernek adják vissza az újrakezdéshez feltétlenül szükséges önbecsülést és életkedvet. Mivel pszichológusi hajlamokkal bíró emberek már akkor is léteztek, csak másképp hívták őket – vajákosoknak, boszorkányoknak, vagy egyszerűen a falu néhány bölcs öregjének – szinte véletlenül felfedeztek egy technikát, aminek a lényege az volt, hogy úgy ébresszék fel valakiben az életszeretetet és önbecsülést, mintha az illető magától jutott volna el a célig. Egy – két kellemetlen félresiklás után rájöttek, ha nem a megfelelő ember kezében van ez a tudás, az bizony sok rosszat tehet vele. Ettől kezdve titokban dolgoztak tovább, és a módszerüket egyre inkább tökéletesítették. Ma már ott tartunk, hogy tetszőleges intenzitással tudjuk elindítani, vagy leállítani a tudat alatti folyamatokat, úgy, hogy a célszemély semmit sem fog észrevenni az egészből, csak a végeredménynek örül. A gondolkodásra hajlamosabbak közülük szép elméleteket állítanak fel az emberi agy vagy psziché csodálatos működéséről. Ha tudná, hány nagy sikerű filozófiai munkát eredményezett már eddig is a tevékenységünk! – mosolyodott el hirtelen.
– Én azonban rájöttem, magának köszönhetem a változást. Ezek szerint mégsem tökéletes az álcájuk.
Okosabb lennék, mint az eddigi „célszemélyek”? – szólalt meg alig titkolt büszkeséggel a hangjában Kovács, ám a nő arcán most egy gyereket indokolatlan beképzeltségen kapó felnőtt elnéző mosolya jelent meg. – Bámulatos, hányféleképpen tud mosolyogni! – ismerte el magában a férfi.
– Nos, maga nem ostoba, de ha mi nem akarjuk, soha rá nem jött volna semmire. Ezzel meg is fogom magyarázni, miért lett „célszemély”. Maga tényleg nem volt életunt, sem rejtett diktátor, de nagyon közel volt már a teljes elszürküléshez. Hogy miért, azt talán most már Ön is éppen olyan jól tudja, mint én.
– Hát, ebben van valami – bólintott.
– Egyvalamit még el kell mondanom a szervezetünkről. Folyamatosan keressük a létező legjobb pszichológusokat, hisz ők képesek a leghatékonyabban fejleszteni a módszereinket, és az erős beleélő képességekkel rendelkező embereket, akikben megvan a képesség, hogy elsajátítsák és használják ezeket. Mivel hirdetéseket nem adhatunk fel, hát a jelöltből „célszemély” lesz, akit úgy manipulálunk, – tudom ez nem szép szó, de igaz –, hogy megtalálhasson minket. Ha megtörténik a találkozás, elmeséljük nekik, amit most magának is.
Kovács döbbenten nézte a nőt és csak többszöri próbálkozásra sikerült megszólalnia.
– Hogy… De hát… Nézze, nem tudom, hogy gondolja, de talán észrevette, nem vagyok éppen egy vonzó, fiatal nő és soha nem éreztem, hogy különösebb beleélő képességem lenne, arról nem is beszélve, hogy semmit nem értek a pszichológiához. Nem értem, hogy gondolják ezt és én nem is tudom, mit… – dadogott.
– Ó, a külső nem lényeges, az könnyen változtatható és végképp nem szükséges, hogy nő legyen a jelölt.
A technikákba pedig gyorsan bele fog tanulni, nekem nyugodtan elhiheti. Ha pedig nem lenne meg magában az, ami alkalmassá teszi erre a feladatra, akkor most nem ülne itt.
Miközben beszélt lassan kivett a fiókjából valamit és Kovács felé nyújtotta.
– Ha belép közénk, ezt tegye a zsebébe, és mindig legyen magánál. Egyfajta azonosítóként szolgál – mondta, miközben átnyújtotta Kovácsnak a fura alakú jelvényt. Most már talán felismeri, hogy mit ábrázol.
Kovács reszkető kezében tartva hosszú ideig csak nézte, majd szép lassan a zsebébe csúsztatta a bábjából éppen kikelő pillangót.

Cím: A pillangó
Kategória: Sci-Fi
Alkategória:
Szerző: Sach Nefer
Beküldve: February 18th 2005
Elolvasva: 1693 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Sci-Fi főoldalára | Megjegyzés küldése ]