Az ember kíváncsi. Nyitott a világra és rengeteg kérdése van. Minél több dolgot tanul, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem ismer.
Olyan a tudás, mint egy gömb, minél nagyobbra nő, annál nagyobb felületen fog érintkezni az őt körülvevő ismeretlennel. Tudásra vágyunk, tudásra, tudásra és pénzre. Ez hajt minket előre. Azaz már nem.
Az ember kíváncsi. Magára, a világra, a miértekre. A saját korlátjaira, és lehetőségeire, arra, hogy hogyan működik a természet legcsodálatosabb és egyben legszörnyűbb alkotása, az emberi test és a vele járó "ajándék": a gondolkodás és a lélek. Már ha létezik az utóbbi, de ez túl bonyolult probléma ahhoz, hogy szerény képességeimmel filozofáljak róla; időm sincs már rá, ketyeg a halálórám. Tik-tak, Tik-tak, Tik-tak.
Egyébként is, teljesen mindegy. Az emberiség elbukott. Régóta ástuk a sírunkat, rengeteg játékszert építettünk, mely felügyelhetetlen időzített bombaként bármikor a képünkbe robbanhatott. Csak néhányan tudták, mi lesz a vége, ha Isten szerepében tetszelgünk. Nem, nem, azt hiszem, erre senki sem számíthatott, ép ésszel felfoghatatlan, ami történt, történik velünk.
Itt ülök egy sziklán, alattam a mélység, a zúgó és morajló tenger, de szeretek biztosra menni, így felkészültem minden eshetőségre, van nálam egy pisztoly, valamint egy épületből hoztam magammal arzént. Biztos, ami biztos, mindig ezt tanították a szüleim.
Gyógyszertár, ez volt az építményre írva. Hah, régen azt hittük, hogy néhány tablettával mindent megoldhatunk. Fáradtság, fejfájás, nehéz elalvás, nyugtalanság. Minden nyavalyára volt egy színes bogyónk, így tovább és tovább tudtuk hajszolni testünket, végkimerülésig. És miért? Hogy legyen pénzünk a fél éves gürcölés után egy kicsi pihenésre, egy új autóra, vagy egy új barátra, barátnőre.
Barátkereskedők? Erről eszembe jut valami: Három éve egy ismerősöm nevetve adott a kezembe egy könyvet, azt mondta, ilyen blődséget már rég olvasott. A kis herceg, ez volt a címe. Azóta legalább tízszer elolvastam, de még most is könnyek szöknek a szemembe, pedig már kívülről tudom. Rengeteg gyönyörű gondolat van benne, nagyon megható a Kis herceg ártatlan tisztasága, EMBERSÉGE, így, csupa nagybetűvel. Ő sem volt hibátlan, hiszen elhagyta a rózsáját, de egy gyermek volt, nem értette még, mit jelent az, hogy megszelídíteni valakit. Próba volt számára az út, a szív próbája. A földi csillogást, a hegyeket és tengereket, sok millió rózsát és embert egy apró bolygóra, pár kicsi vulkánra cserélve visszatért virágához, mert rájött, hogy mennyire szereti és félti. Közülünk ki lenne képes erre? Senki, azt hiszem. Mert mi mindig többre vágyunk, valami hatalmasra, monumentálisra, és nem vesszük észre a rózsáinkat, akik csak nekünk illatoznak. Sőt, inkább kitépjük őket, és eladjuk pénzért. Van máááásik, kiálthatjuk. Nem, nincsen, csak erre mindig későn eszmélünk rá. Egyszer rájövünk, hogy egyedül maradtunk a világban és törött lábú ebként vonszoljuk majd elgyötört testünket, egy cigiért könyörögve. Ha szerencsénk van, megússzuk pár lesajnáló szóval, egy köpéssel vagy rúgással. Lehet előkerül majd egy kés is, de mit számít? Egy kihúzott név leszünk az adatbázisban, senkinek sem fogunk hiányozni. S a halál előtti utolsó pillanatban talán arra fogunk gondolni: végre befejeződik a rémálom!
Bolond vagyok, hogy ezeken elmélkedek, hisz az emberiség ki fog halni. De erről majd később.
Említettem már, hogy pár kutató felfedezte a boldogsághormonokat és mesterségesen képesek lettek előállítani őket? Happy Day, oh igen, ez volt a kapszula neve. 3x2 naponta. Mellékhatás semmi, ezt mondták. Visszatérés a Paradicsomba, ezt mondták.
Tévedtek, ismét. Súlyos hiba volt, már nem először. Mikor széles körben elterjedt, akkor derült ki róla, hogy túlzott mértékű, évekig tartó szedése függőséget okoz, hiánya a legsúlyosabb depressziót, mely szinte gyógyíthatatlan volt, még a legdurvább kábítószerek sem voltak képesek csökkenteni az elvonási tüneteket. Az emberek ölni tudtak volna érte, s öltek is. Mindenhova betörtek, ahol megkaphatták szokásos adagjukat. 3x2, ennyi a boldogság. Senki sem mert az útjukba állni, aki még ?józannak? számított. Tanultak a sok értelmetlen halálból.
A Föld emberi népességének a hatoda mondott búcsút e világnak a világháború miatt, mely egy rohadt gyógyszer miatt robbant ki. A vezetők azt ígérték, ha elfoglalják a gyárakat, ingyen élhet mindenki gondtalan. Élet és halál nem számított, csak a mesterséges rózsaszín felhő. És a hab a tortán: körülbelül félmilliárd ember lett öngyilkos? Megsemmisült az összetételt leíró központi számítógép? Tudják, a Happy Day-é. A leírás nélkül lehetetlen volt előállítani, még a kémiai elemzések sem segítettek. 3x2, valóban semmi kockázat.
Yin és Yang, ezt sem tanultuk meg a keleti bölcsektől. Minden jó dologban van valami rossz és fordítva. Nem létezik csak fekete és csak fehér, ezek együtt alkotnak egy egészet. Yang és Yin.
Említettem, hogy itt ülök egy sziklán? Igen, már biztosan. Kicsit zavart vagyok, ezért elnézést ha össze-vissza kuszálódik a mondanivalóm. Ha a gondolataim lepkék lennének, millió háló sem lenne elég, hogy befogjam őket. Jobban megfontolva, nem is tenném. Túl sok fájdalmas emlék és érzés, baljós rémkép, repüljenek csak a hűvös tavaszi széllel, minél messzebbre. Én is megtenném, a második csillagnál jobbra, aztán egyenesen előre reggelig. Sehol-szigetig. De nem lehet, a mesék ideje lejárt. Örökre.
Az utóbbi időben elkezdtem imádkozni, bár soha nem voltam vallásos. Mindig is élénk volt a fantáziám, ezért azt kértem az égiektől minden lefekvés előtt, úgy keljek majd, hogy ez csak egy nyomasztó tréfája volt túlfűtött agyamnak. Gyermekkorom óta ez a természetes védekezésem a rossz dolgok ellen. Ébredjek föl, ébredjek föl, ébredjek föl! -ezt hajtogatom magamban, mint egy titkos, csak általam ismert mantrát, mely megnyitja majd előttem az álom kapuit, és én átléphetem a képzelet és valóság bűvös határát. Milyen hihetetlen jó érzés úgy kelni, hogy huh, csak egy múló, kellemetlen ábránd volt. Ugye önök is érezték már ezt? Néha fordult elő, hogy csalódottan rá kellett jönnöm, ez a realitás, és ez most egy ilyen alkalom.
Remélem valaki egyszer még olvasni fogja, amit írok, talán újból lesz ?értelmes? életforma a Földön, bizakodom, ők tanulnak majd a hibánkból. Már ha megértik majd a szavaimat. Kíváncsi lennék rá, hogy lesz-e olyan élőlénycsoport, ami átveszi idővel az emberiség vezető szerepét a bolygón. A majmokra tippelnék, szerintem a közelünkben élő egyedek elég sok mindent tanultak tőlünk, ami nagy hasznukra válik ebben. Talán létre tudnak majd hozni egy olyan társadalmat, ahol nem a vagyon, a tulajdon fogja uralni a gondolatokat, hanem a szeretet és a megértés. Mert mi régen elfelejtettük, mit jelent ez a két szó, egyre inkább a saját érdekeinket tartottuk szem előtt, akkor is, ha céljaink eléréséért át kellett gázolnunk másokon. Én sem vagyok sokkal jobb, nem akarom, hogy szentnek gondoljanak, de azért számomra mindig is fontosabb volt, hogy barátok vegyenek körül, akikben feltétlenül megbízhatok, és akik bíznak bennem. Reménytelenül romantikus beállítottságú vagyok, sokan mondták már, nem is értem, miért kutatónak tanultam. Azt hiszem mindenki jobban járt volna, ha elmegyek egy kisebb iskolába tanítani, akkor nem kerülünk ilyen bajba. Most már mindegy, alapvető igazság az, hogy a múltat megbánni bármikor lehet, de megváltoztatni soha.
Megint eltértem a témától, de ezek az utolsó óráim, ennyit megérdemlek, ugye? Rengeteg mondanivalóm lenne, több könyvet is írhatnék, de próbálok rövid lenni, nagyon vágyom már egy kis pihenésre.
Meséljek egy kicsit az emberiség végnapjairól? Rendben, de készüljenek fel, szörnyű lesz?
Genetika, ez a varázsszó. Az aduász a kártyapakliban. A széles körben elterjedt atomfegyverek vagy a globális felmelegedés is egy nyerő lap lehetett volna, de Mr Armageddont a génekkel való játékunkkal hívtuk meg magunkhoz. És ő jött is, örömmel. Úgy, mint a rémtörténetek vámpírjai, egy invitálás, és boldogan lépik át a küszöbünket, de nem teázni jönnek, de nem ám!
Minden azzal kezdődött, hogy felfedeztük géntérképünket, majd létrehoztunk egy mikronnyi szerkezetet. Micro Transporter and Repairer. MTR. Ezen apróság képes reprodukálni magát a test anyagaiból, és az emberi szervezet saját részeként ismeri fel, így nem küldi a fehérvérsejteket az ?ellenség? elpusztítására. Egy számítógép felügyeletével, rádiókapcsolat útján és a kiadott parancsok alapján géndarabokat szállít és épít be a kromoszómákba, például a megtermékenyített petesejtbe. Hogyan teszi mindezt? Maradjon titok. Oh, bárcsak pusztulna el mind, átkozott kis dögök!
Andy Kiss, így hívják a feltalálóját, a világ egyik leghíresebb és leggazdagabb embere lett, pedig ő nem a pénzért kezdte el a kutatást, hanem azért, hogy visszazárja Pandora szelencéjébe a Betegséget, és kiengedje onnan a Reményt. Naivitás, az egyik legrosszabb emberi tulajdonság? Kezdetben minden jól működött, képesek lettünk megállítani a rákot, hiszen a továbbfejlesztett MTR képes volt felfalni a felismert káros sejteket, de előtte felmérte a helyzet ?súlyosságát? és ennek megfelelő számban klónozta magát a test sejtjeiből. Az öröklődő betegségeket az anyaméhben képesek voltunk kiiktatni. Vérzékenység, Down-szindróma, korai öregedés és a többi hasonló kór a múlté. Eljön a szép új világ!!!
Kiss úr viszont elkövetett egy nagy hibát. Engedett a $-jelek előtti számok csábításának és hozzájárult találmánya széles körben való felhasználhatóságához, nem gondolva a következményekre.
Mi lett ebből? Először meghatároztuk a gyermekeink nemét. A hajuk, szemük, bőrük színét, a magasságukat. Számítógépekkel megterveztük testfelépítésüket. Egy csipet Beethoven zenei zsenialitásából? Persze! Egy kicsi Shakespeare írói vénájából? Mindenképpen! Kis hajlam a gyilkolásra? Nem, nem ettől teljesen elhatárolódunk! Nem legális. Megoldás: Irány a ?feketepiac?, keressük fel a korrupt dokikat. Egyszerűen hihetetlen volt, a szülők születendő gyermekeiket használták eszközül arra, hogy kiéljék művészi hajlamaikat, nem törődve azzal, hogy fiaik vagy lányaik hogyan fognak felnőni, mit fognak érezni, ha a tükörbe néznek. Néhány évtized és Tolkien vagy más író fantáziavilága is megelevenedhetett volna itt, kedves anyabolygónkon. Ezt azonban már soha nem tudjuk meg, mert a végső felvonás nyitányaként vírus került valahogyan egy MTR programjába, ami ettől-nem tudok rá jobb szót- egyszerűen megőrült. Nem engedelmeskedett a parancsoknak, ezresével reprodukálta magát, átadva ?gyermekeinek? a hibás programot, majd ezek is tovább szaporodtak. Eredetileg úgy voltak beállítva, hogy a levegővel érintkezve véglegesen kikapcsolták az őket működtető software-t, így megelőzve azt, hogy olyan testbe jussanak, akinek tulajdonosa nem kért az apróságok áldásos tevékenységéből. Ez a biztonsági tényező is befuccsolt, hisz a vírusos MTR-ek élni akartak és rombolni, még ha ez utóbbi nem is volt tudatos. Így most már életképesek voltak akkor is, ha kijutottak a gazdatestből. Egy idő után már mindenkiben ott tevékenykedtek a kicsi szörnyetegek, még a legeldugottabb helyre is képesek voltak eljutni a szelek szárnyán.
Azt kérdezik, mit csináltak, csinálnak bennünk? Hát nehéz lenne összefoglalni. Mondjuk úgy, hogy amihez kedvük volt. Véletlenszerűen csereberéltek bennünk pár gént, kétféle hatást elérve ezzel. Először a már elő emberekben, másodsorban a magzatokban.
Utóbbiak közül rengeteg halott volt már születésükkor, vagy csak pár napig voltak életképesek. Gyakori volt a három-négy lábú, kezű, fejű gyermek. Néhányan pikkelyekkel a bőrükön jöttek világra, másoknak nem volt például szájuk, vagy szemük. Kezdetben az orvosok még megszakították a szüléseket, ha ilyen esetekkel találkoztak, aztán egy idő után rájöttek, hogy egy gyermek sem lesz egészséges, így az utolsó törvények egyike az volt, hogy ideiglenesen betiltották a ?védekezés nélküli, gyermeknemzés céljából történő szexuális kapcsolatot? a világ legtöbb országában. Buta egy jogszabály volt, az emberek ekkor már tudták, hogy nem sok idejük van hátra, a legkisebb gondjuk a fogamzásgátlás volt, és ez érthető.
Az élők szervezetében szintén változatos rendellenességeket okoztak a kicsi MTR-ek. Volt, akinek úgy felgyorsították az anyagcseréjét, hogy bármennyit evett, elsorvadt végül. De voltak olyanok is akik rettenetesen elhíztak, mert bármit étkeztek, az zsírként tárolódott el.
Megint másoknak a szellemi kapacitása legalább hatszorosára nőtt, de egyszerűen beleőrültek a sok tudásba, a rengeteg elraktározott információba, és abba, hogy az agyuk még a zsenikénél is gyorsabban forog, és a testük messze lemaradva ?követi?. A rák több fajtájáról, az immunrendszer megsemmisüléséről inkább már ne is beszéljünk. Belefáradtam a sok szörnyűségbe, tényleg pihenésre vágyom.
A kutatók eleinte keresték a megoldásokat, de nem vált be egy sem. Így inkább ők is megpróbáltak boldogok lenni.
Tudják mi a furcsa? Ha sok ezer ember nem őrül meg és kezd el gyilkolni, akkor azt mondhatnám, hogy megvalósult a világbéke. Mindenki tisztába volt vele, hogy pár hónapon-éven belül meghal, így sokkal nyitottabbak lettünk egymás felé, hiszen sorstársakká, halálraítéltekké váltunk, több milliárdan. Senki sem akart egyedül maradni utolsó perceiben, fontos lett számunkra, hogy emberek vegyenek körül minket, akik fogják a kezünket, ha eljött az idő. A rohanó világ megszűnt, végre volt pár óránk egymásra, hiszen csak a legfontosabb munkahelyeken nem fejezték be a munkát, és itt is önkéntes alapon dolgoztak. Újból tudtunk örülni az élet apró örömeinek, megint képesek lettünk meglátni a kis dolgokban a szépet. Az is meglepő, hogy nem indult harc az élelmiszerekért, mindenki beérte azzal, ami jutott neki. A kereskedők eleinte még pénzt kértek az árukért, többszörös áron adva el őket, aztán rájöttek, hogy az anyagiak hosszú távon nem érnek semmit. Miért kellett ilyen helyzetbe kerülnünk ahhoz, hogy rájöjjünk, a pénz tényleg nem boldogít?
Hát ennyi a történet röviden. Lassan itt az alkonyat, azt még megvárom, mindig is imádtam ilyenkor a természetet, a hihetetlen színvilág, a madarak éneke, a nyugalom együttesen felülmúlhatatlan élményt nyújtanak számomra. Fiatalkoromban, ha szomorú voltam, a naplementét néztem és ábrándoztam: Holnap egy új nap, egy újabb esély arra, hogy megváltoztassam az életemet, egy kicsit közelebb jussak az álmaimhoz. Azóta felnőttem. Végérvényesen és visszafordíthatatlanul.
Valamit elfelejtettem? Bemutatkozni. A nevem Andy Kiss. Igen, jól gondolják, az az Andy Kiss. Higgyék el, elnyertem a büntetésemet. A kislányom és a feleségem a karjaimban haltak meg, nekem bőr- tüdő- és csontrákom van, legalábbis erről biztosan tudok. Eredetileg jót akartam, mégis sikerült közvetve kiírtanom az emberiséget, rosszabb vagyok, mint az összes diktátor együttvéve. Ha a családom nem lett volna, már rég nem élnék, de most, hogy az ég utolsó két csillaga is kihunyt számomra, és végtelen, sötét űr telepedett a szívemre, nekem is mennem kell.

Cím: Genetikai Káosz
Kategória: Sci-Fi
Alkategória:
Szerző: Fábián Zoltán
Beküldve: December 18th 2003
Elolvasva: 1435 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Sci-Fi főoldalára | Megjegyzés küldése ]